Az összes evangélium szerkesztésében alapvető törekvés látható annak bizonyítására, hogy Jézus milyen prófétai jövendölést töltött be. A mechanizmust az első gyülekezeti viták fejlesztették ki, még az evangéliumok leírása előtt, Jézus halála után ugyanis az Isten Országának hirdetésére erőtlennek bizonyuló tanítványok nem voltak képesek más hivatkozásokkal meggyőzni a Mózes táborához tartozó zsidókat, mint hogy Jézust annak a messiásnak állították be, akit a próféták jövendöltek. A bizonyítási mechanizmus tehát a Jézus által tanúsított cselekedetekről áttért a prófétai szövegekkel való bizonyításra, lecserélve a cselekedetek bizonyító erejét a puszta hivatkozásokra. Jézus ugyanis nem a prófétákkal kívánta igazolni küldetését, hanem cselekedeteivel:
János 5,36:
De nékem nagyobb bizonyságom van a Jánosénál: mert azok a dolgok, a melyeket rám bízott az Atya, hogy elvégezzem azokat, azok a dolgok, a melyeket én cselekszem, tesznek bizonyságot rólam, hogy az Atya küldött engem.
János 10,25:
Felelt nekik Jézus: Megmondtam néktek, és nem hiszitek: a cselekedetek, a melyeket én cselekszem az én Atyám nevében, azok tesznek bizonyságot rólam.
Sőt tanítványai felé is jelezte, hogy a bizonyságot róla ne a prófétáktól várják, hiszen az Atya az Igazságnak Lelkét fogja elküldeni, amely majd bizonyságot tesz róla:
János 15,26:
Mikor pedig eljön majd a Vigasztaló, a kit én küldök néktek az Atyától, az Igazságnak Lelke, a ki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot.
A zsidó írástudókkal való viták során azonban ezeket a szavakat a tanítványok elfelejtették, és visszatértek a régóta bevált írástudói szokáshoz, a bizonyítást az írásokra való hivatkozás segítségével tették meg. A fennmaradt evangéliumokban rengeteg ilyen törekvés maradt fenn. Az írásokra hivatkozó bizonyítás nem csak a zsidó írástudók és törvénytudók manipulációs eszköze volt, hanem a zsidó keresztény írástudók átmentették ezt a jól működő szokást az evangélium hirdetésébe, ezzel három alapvetően fontos dolgot hagytak figyelmen kívül. Az egyik a cselekedetek bizonyító erejének a mellőzése, amelyet pedig Jézus említett az előző részletekben, a másik a próféták akaratának és az Isten akaratának megkülönböztetése, mely Izrael dicsőséges helyreállítása helyett az Isten Országának teljesen új meghirdetésében rejlik, és amelyről a próféták egy kukkot nem szóltak. A harmadik a lélek és a szellem erejének mellőzése, mivel az írásokra való hivatkozásokkal próbálnak elveket és hiteket elfogadtatni, feleslegessé teszik a lélek és a szellem erejével való rendelkezés fontosságát. Nem azért kell elfogadni valakinek az igazságát, vagy tanítását, mert személyét, megjelenését, működését valami írásból vett hivatkozással magyarázni lehet, hanem a lélek és szellem erejének az életében megcselekedett gyümölcse miatt, a tényekre és a tapasztalatokra való odafigyeléssel. Jézus egyértelműn hivatkozik azokra a cselekedetekre, amelyeket megtapasztalhattak a környezetében élő zsidók, és tanítását annak alapján kellett volna elfogadhatónak – hihetőnek - tartani. Az évtizedekkel később született evangéliumokba már ettől a szándéktól eltérő, de a hitetést megcélzó bizonyító eljárások kerültek, így a biblikus keresztény tanítások hasonlóképpen az írásokat felhasználó hivatkozásokkal próbálnak meg alátámasztást nyerni a hirdetésüknek.
Jézus már csak azért nem törekedett a próféták jövendölésének beteljesítésére, mivel nem Izrael helyreállításának, nem a törvény megszilárdításának, nem királyi birodalom megteremtésének, nem a várt messiási feladat teljesítésére jött. Nem volt egyetlen pontja szerepének, mely valódi prófétai jövendölés teljesítését szolgálta volna, ugyanis szándékában az Isten Országának meghirdetése és nem a várt messiási kor megteremtése volt. Mivel lényeges különbség található Mózes és Jézus szándékai között a messiási kor és az Isten Országa között, az Úristen és a mennyei Atya között, szükségesnek látom azt a törekvést az evangéliumokban leleplezni, mely Jézust bármilyen vonatkozásban a próféták jövendöléseivel igyekezett kapcsolatba hozni. Erre vonatkozóan néhány példán végig megyünk az evangéliumokból:
Máté például a szűztől születést próbálja meg Jézusra illeszteni:
Máté 1,22-33:
Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, a mit az Úr mondott volt a próféta által, a ki így szól:
Íme, a szűz fogan méhében, és fiat szül, és annak nevét Immánuelnek nevezik, a mi azt jelenti: Velünk az Isten.
A zsidó messiásról szóló fejezetben részletesen foglalkoztam ennek az állításnak a cáfolatával. Röviden: Ésaiás Jézus születése előtt 600 évvel nevelkedő gyermekre utal, aki Akház király elleni szövetség idején egy prófétaasszonytól, vagy attól egy időben született fiával azonos időszakban születik.
Máté csak azért Egyiptomba küldi a gyermek Jézust, hogy a próféta szavát teljesítse:
Máté 2,14-15:
Ő pedig fölkelve, vette a gyermeket és annak anyját éjjel, és Egyiptomba távozott.
És ott volt egész a Heródes haláláig, hogy beteljesedjen, a mit az Úr mondott a próféta által, a ki így szólt: Egyiptomból hívtam ki az én fiamat.
A hivatkozás Hóseás prófétára történik:
Hóseás 11,1:
Mikor még gyermek volt Izrael, megszerettem őt, és Egyiptomból hívtam ki az én fiamat.
A próféta, Mátéval ellentétben, egyáltalán nem Jézusra gondolt, hanem néven nevezetten Izraelre, amelyről gyermekként való gondoskodást a fejezet többi részében még ki is bontva taglalja:
Hóseás 11,4:
Emberi kötelékekkel vontam őket, szeretetnek köteleivel, és olyan voltam hozzájuk, mint a kik leemelik szájukról az igát, és ételt adtam nyájasan eleikbe.
Az Egyiptomból kihívás alatt pedig a próféta Izrael Egyiptomból való szabadítására gondolt.
Az Egyiptomi történet toldásjellegét alátámasztja a Lukács szerinti gyermek történet, amely mind Heródes gyermekgyilkosságát, mind az egyiptomi menekülést kihagyja az írásából. Lukácsnál a Betlehemi születés után a család Egyiptom helyett Jeruzsálembe megy, ahol Simeon áldásának leírása után Názáretbe mennek, ahonnan évenként feljárnak Jeruzsálembe.
Gond van továbbá Betlehem fogalmával, mivel két város is létezik ilyen névvel. Az egyik, a júdeai, Jeruzsálem alatt található, a másik fenn északon, Zebulon földén, éppenséggel Názáret közelében, ahol állítólag József lakott. Gyanús, hogy ha Jézus mégis az északon fekvő Betlehemben született volna, Máté akkor is a júdeaira hivatkozott volna. A júdeai Betlehem helyszínére ugyanis egy prófétai igazolás megerősítésének kedvéért volt szükség, melyről Mikeás a következőt állítja:
Mikeás 5,2:
Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen. Származása visszanyúlik a hajdankorba, a távoli múltba.
Ezt építi Máté a szövegébe, hogy alátámasztást szerezzen annak, Jézus valójában egy uralkodó, akit a próféta megjövendölt Izrael felett, semmibe véve azt a tanítást, melyben Jézus elutasítja, hogy ő uralkodásra jött volna:
Máté 20,28:
Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon.
És elfelejtve azt a történetet, hogy Jézus nem is volt életében Izrael uralkodója. Ellenben beépítve azt a gondolatot, amelyet a zsidó keresztény írástudók fejlesztettek ki, hogy Jézus uralkodása nem földi életében válik valóra, hanem kialakítottak Jézusnak egy közeli, még életükben teljesülő második eljövetelére vonatkozó elméletet, amelyben majd a prófétai elvárások szerint fog uralkodni. Mikeás azonban még az életében – nem halála után - uralomra kerülő személyre gondol, arra a messiásra, aki az összes próféta álmát még az életében valósítja meg, ítéletet tesz fegyverrel, megszabadítja Izraelt Assiriustól:
Mikeás 5,6:
És megrontják Assiria földjét fegyverrel Nimród földjét is az ő kapuiban; és megszabadít az Assiriustól, ha a mi földünkre eljön és a mi határunkba lép.
Ez a személy olyanná teszi Izraelt, hogy őket az idegen nemzetek közé eresztve, mindenkit letarolnak majd és birtokba vesznek:
Mikeás 5,8:
És a Jákob maradéka a pogányok között, a sok nép között olyan lesz, mint az oroszlán az erdei vadak között; mint az oroszlán-kölyök a juhoknak nyája között, amely ha betör, tipor és tép, és nincs, a ki tőle megszabadítson.
Ezt a személyt, a messiást fogja megerősíteni az erőszakos Úristen, aki kezdettől a világ feletti uralomra vágyott:
Mikeás 5,15:
És haraggal és hévvel állok bosszút a pogányokon, a kik nem engedelmeskedtek.
Mátét egyáltalán nem zavarja, hogy a leírás nem illeszkedik Jézusra, aki sem uralkodni nem jött, sem fogságba ejteni nem kíván népeket, pogányokat sem akar megbosszulni az engedetlenségük miatt. Kiragadja a szövegkörnyezetből a hatalom ígértével kecsegtető gondolatot, és Jézus gyermekségének történetét szándékosan alakítja olyanra, hogy Jézus személyében egy uralkodó megszületését tüntessen fel.
Nem csak Betlehem városával van gond, hanem a gyermektörténetet leíró két evangélium közötti ellentmondásokkal is. Míg Máté bölcseket hoz a születő gyermek meglátogatására, Lukács pásztorokat küld, míg Máténál a bölcsek először Jeruzsálembe mennek és a király udvartartásában tudják meg, hogy Betlehembe kell menniük, Lukácsnál angyal küldi a pásztorokat egyenesen Betlehembe. Így nem hívják ki Lukácsnál a király gyanakvását, és nem is lesz belőle gyermekgyilkosság, és nem is megy a család Egyiptomba, ellenben Máténál felháborodik a király, és a bölcsek eltűnését követően mészárlást rendez a Betlehemi gyermekek között. Míg Máténál a család azonnal Egyiptomba megy, Lukácsnál Jeruzsálembe mennek a gyermek bemutatására, és néhány galamb feláldozására – mintha nem is keresné a gyermeket halálra senki -, majd visszatérnek Názáretbe, József városába.
Máté még Jézus gyermekkoránál tart, de ismét egy próféciát próbál ráerőltetni:
Máté 2,23:
És oda jutván, lakozott Názáret nevű városban, hogy beteljesedjék, a mit a próféták mondottak, hogy názáretinek fog neveztetni.
Nem jövendölt egy próféta se ilyen várost, nem is létezett a próféták idején Názáret.
A zsidó keresztény írástudók kedvenc bizonyítása eljárása volt egy hivatkozott szöveg olyan megvágása, hogy eredeti környezete nélkül már alkalmasnak tűnjön az illesztett történetre vagy személyre. Ezt máig örökölték a biblikus keresztények, és próbálják ugyanolyan megtévesztően alkalmazni a prófétai hivatkozások felhasználásakor, érveléseik során. Az evangéliumokban kifogyhatatlanok az ilyen kivágott illesztések, jól lehet a megvágott szöveg eltalálhat egy történetre vagy személyre alkalmazott elképzelést, a probléma az, hogy a hivatkozott szöveg írója nem arra gondolt. A módszer segítségével bármilyen irodalmi alkotást, Tolsztoj vagy Shakespeare művet tudunk prófétai munkának feltüntetni, utólagos értelmezéssel és szándékos kiemeléssel, az eredmény prófétai teljesítés látszatát fogja szülni anélkül, hogy valaha is azzal a szándékkal írták volna. Máté szövege azonban átértelmezi Ésaiás írását annyira, hogy Jézust tüntesse fel a világosságnak, amely a nép számára támad, olyan próféciát tulajdonítva Ésaiásnak, mintha eleve arra gondolt volna:
Máté 4:14-16:
Hogy beteljesedjék, a mit Ésaiás próféta mondott, így szólván:
Zebulonnak földje és Naftalinak földje, a tenger felé, a Jordánon túl, a pogányok Galileája,
A nép, a mely sötétségben ült, lát nagy világosságot, és a kik a halálnak földében és árnyékában ültek, azoknak világosság támadt.
Az eredeti szöveg azonban nem így néz ki. A Máténál egymáshoz illesztett két gondolat Ésaiásnál külön van választva, az eleje a 8. fejezet utolsó gondolata, a vége pedig a 9. fejezet bevezetése:
Ésaiás 8,23:
Mert nincsen-e borongás, ahol szorongás van? Mostanában az első könnyűt végzi Zebúlún országában és Naftáli országában; de az utóbbi nehezet végzi a tenger felé, a Jordán mellékén, a népek kerületében.
Ésaiás 9,1-2:
A nép, mely sötétségben járt, nagy világosságot látott; a homály országának lakói - világosság fénylett fölöttük.
Megsokasítottad a nemzetet, öregbítetted örömét, örültek előtted, amint örülnek aratásban, valamint ujjonganak, mikor zsákmányt osztanak.
Mert terhének jármát és hátának vesszejét, elnyomójának botját összetörted, mint Midján napján
Létezik Biblia, például a Károli, amelyben szándékosan áthelyezték a 8. fejezet utolsó sorát a következő fejezet elejére, annak első sorát beolvasztották a másodikba, hogy a Máté evangélium alátámasztása megerősítést nyerjen, a múlt időt pedig lecserélték, hogy jövőre utaló értelmet rejtsenek el benne:
Ésaiás 9,1-4:
De nem lesz mindig sötét ott, a hol most szorongatás van; először megalázta Zebulon és Nafthali földjét, de azután megdicsőíti a tenger útját, a Jordán túlsó partját és a pogányok határát.
A nép, a mely sötétségben járt, lát nagy világosságot; a kik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük!
Te megsokasítod e népet, nagy örömöt szerzel néki, és örvendeznek előtted az aratók örömével, és vigadoznak, mint amikor zsákmányt osztanak.
Mert terhes igáját és háta vesszejét, az őt nyomorgatónak botját összetöröd, mint a Midián napján.
Ésaiás a szövegkörnyezet szerint Izrael nyomorúságáról beszél, arról az időről, amikor a nép Isten helyett a szír királyban Reczinben és Izrael királyában, Remalja fiában (Ésaiás 8,6) bizakodik. Az asszír sereg büntetésből támadja meg Izraelt, és sanyargatni fogja. Ésaiás bátorságot próbál önteni azoknak a szívébe, akik hűségesek maradnak Istenhez (8,12-13), annak ellenére, hogy a nép egésze sűrű sötétségben, elnyomásban és nyomorúságban bolyong (8,21-22). Ésaiás a világosság feltámadásával a nép nyomorússágának megszűnését ígéri, amelynek oka a nép háború pusztítását követő megsokasítása, és igájának széttörése. Ésaiás valóban ígér egy gyermeket, aki Dávid trónjára ül, és békesség fejedelmének fogják hívni:
Ésaiás 9,5 [6]:
Mert gyermek született nekünk, fiú adatott nekünk és vállán van az uralom, és e néven hívják: Csodálatosat határoz a hatalmas Isten [Károli szerint: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek], Örök atya, Béke fejedelme; az uralom nagyobbítására és békére vég nélkül Dávid trónján és királysága fölött, hogy megszilárdítsa és megtámassza joggal és igazsággal mostantól mindörökké
A messiásról szóló fejezetben már láttuk, hogy Jézus elvetette önmagáról a messiásról alkotott békesség fejedelme képet, és a meghasonlás fejedelmeként értelmezi szerepét, aki tüzet bocsát a világra, hogy meghasonlások legyenek benne, meghasonlás a Jézus követésében megszülető új gondolkodás és életfelfogás, valamint az ember közvetlen környezete között. Mindazokkal szemben, akik ragaszkodnak a régmúlt hagyományához, aki kötelezik a törvényeknek és előírásoknak betartását, amelyek szorításai nem engedik szárnyalni az ember szellemét és lelkét.
Ésaiás tehát egy királyt vár és egy messiási kort ígér nem a messzi jövőben, hanem rögtön a nyomorgatónak botjának összetörése után, amely az ígéret ellenére, mind a mai napig nem érkezett el Izraelben. A rész azért sem illeszthető Jézusra, mivel ő nem ült Dávid trónjára, és nem szabadította meg a népet nyomorgatójának, a római birodalomnak igájától, - Ésaiás nem bűntől való szabadításról beszél! -, nem választották királlyá, hanem az ígéret teljesítése helyett, megölték. A Máté-féle behelyettesítés azért félrevezető, mert azt az elképzelést igyekszik vele alátámasztani, hogy Jézus mégis királynak jött, és jóllehet életében nem érte el ezt a célt, de egy második eljövetellel teljesíteni fogja. A messiási korra vonatkoztatott jóslatokat a zsidó keresztény írástudók átértelmezték oly módon, hogy az általuk vélt jóslatoknak a Jézus életében „be nem töltött” részeit a „második visszajövetelének” idejére ütemezték át, ezzel a messiás-várás idejét elhalaszthatták az azonnali teljesülés reményétől. Burkoltan elismerték ezzel, hogy Jézus nem az a messiás, akit a próféták vártak, hiszen nem hozta el a messiási királyságot, de a hitetés alkalmasságát sikerült megőrizniük, Jézus visszajövetelére. A messiás-várás végig jellemezte a jeruzsálemi keresztény gyülekezeteket, még életükben gondolták ennek a visszatérésnek a bekövetkeztét, és a csalódás nem okozta a messiás-várás tévhitének elvetését, hanem még jobban meghosszabbították az idejét a végtelen időben. Ésaiás azonban nem évezredekben gondolkodott, hanem a korabeli (i.e. 700-ben vagyunk!) nyomorúság megszűnésében, és mivel nem teljesültek elvárásai, csupán vágyainak kifejezéseként és nem prófétai jövendölésként kellene értelmeznünk. Máté megragadott két vonatkozást, az egyik Názáret Zebulon földén, a másik Jézus a világosság, és anélkül, hogy Ésaiás üzenetét megértette volna, a kiragadott részletet személyes vonatkozású próféciának állította be. A zsidó keresztény írástudók törekvésében fel kell ismernünk azt az irányvonalat, amely Jézus szellemiségének, tanításának meg nem értését tükrözi, ellenben a messiás-várások hagyományának igyekeznek mindenben megfelelni.
Máté 8,16-17:
Az est beálltával pedig vittek hozzá sok ördöngöst, és egy szóval kiűzte a tisztátalan lelkeket, és meggyógyított minden beteget
Hogy beteljesedjék, a mit Ésaiás próféta mondott, így szólván: Ő vette el a mi erőtlenségünket, és ő hordozta a mi betegségünket.
Máté érvelésének hibája abban rejlik, hogy az Ésaiás idézet illesztésének ez a módszere sajnos minden orvosra is illeszthető. Ha egy orvos meggyógyít minden hozzáforduló beteget, akkor beteljesítheti, amit Ésaiás próféta mondott, és tevékenységével eleve „hordozta a betegek betegségeit”. A próféciának gyógyítások általi teljesülésre hivatkozás azt a gondolatot veti fel, hogy a Máté szerkesztésekor nem foglalkoztak komolyan még a kereszt megváltó hatalmával, vagyis nem a kereszten gyógyít meg minden beteget Jézus, nem a sebeivel vesznek el betegségeket, tehát a megváltás Pál apostoltól megalkotott elmélete még nem volt köztük eléggé ismert. A betegség elvételének prófétai beteljesülése Máté szerint nem a kereszten, hanem jóval előtte, még az első gyógyításokkal megtörténik, sebek és betegségek átvétele nélkül.
A Máté gondolatnak nem csak a megváltás elmélettel konfliktusos értelmezése jelent hibát, hanem az, hogy Ésaiás szöveg megint nem egy személyre gondol, amikor ezt a kijelentést megfogalmazza, hanem Izraelre, akit Ésaiás az Űristen szolgájának tekint:
Ésaiás 49,3:
És mondta nekem: Szolgám vagy te, Izrael, a kiben és megdicsőülök.
Jézus nem volt Mózes Úristenének a szolgája, hanem a mennyei Atya fia, ezt Máté elfelejtette az illesztés megalkotásakor.
Máté 12:17:
Hogy beteljesedjék Ésaiás próféta mondása, a ki így szólt:
Íme, az én szolgám, a kit választottam; az én szerelmesem, a kiben az én lelkem kedvét leli; lelkemet adom ő belé, és ítéletet hirdet a pogányoknak.
Jézus tehát nem csak szolga nem volt, de még csak ítéletet sem hirdetett a pogányoknak. Jézus az Isten Országát hirdette meg, nem ítéletet, a kettő közötti különbség elmosása Máté írásában ismét félrevezető, és a Mózest követő zsidó írástudók meggyőzésének szándékáról árulkodik, amellyel Jézust az ítélkező messiás képével szeretnék azonosítani. Jézus nem szolga volt, hiszen a probléma éppen az volt az írástudók és törvénytudók vonalas tagjaival szemben, hogy Jézus a mennyei Atya fiaként értelmezte önmagát:
János 10,36:
Arról mondjátok-e ti, a kit az Atya megszentelt és elküldött e világra: Káromlást szólsz; mivelhogy azt mondom: Az Isten Fia vagyok?!
És Jézus az ítélethozó messiás szerepet is elveti magától:
János 8,15:
Ti test szerint ítéltek, én nem ítélek senkit.
János 12,47:
És ha valaki hallja az én beszédeimet és nem hisz, én nem kárhoztatom azt: mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam [elítéljem] a világot, hanem hogy megtartsam a világot.
Máté evangélium szerkesztőjének törekvése, hogy Jézust királynak, messiásnak, ítélkezőnek és hatalommal megjelenőnek tüntesse fel, rendkívül megzavarja az evangéliumok tartalmát, és teszi ezt annak ellenére, hogy Jézus beszédeiben, cselekedeteiben, és tanításában a szerkesztő szándékának nyílt vagy burkolt elutasítása jelenik meg. Az evangéliumok belső ellentmondásosságának ilyen jellege arról árulkodik, hogy az első zsidó keresztények nézetei csak úgy volt képes fennmaradni a Mózest követő írástudók támadásaiban, hogy némi összecsiszoltságot alakítottak ki Mózes és Jézus között. Ha ugyanis sikerül egy Mózes követőjét meggyőzni, hogy Jézus annak ellenére a messiás, hogy nem hozta el Izraelnek a várt messiási kort, akkor nyert ügyük van, és egy hívőt nyertek a gyülekezetnek. A messiási kort persze el fogja állításuk szerint Jézus hozni, csak várják ki.
Jézus tanításai során sokat beszél példázatokban. Ennek egyik oka éppen tanításainak megvilágítási szándéka, mely olyan tartalmat próbál meg továbbítani, amely a kézzel fogható és szemmel látható tapasztalatok alapján gondolkodás számára nem annyira kézen fekvő. A lélek és szellem működésének, megtapasztalásának, fejlődésének témaköre olyan terület volt a hallgatóság számára, melynek értelmezése nehézségekbe ütközött a kézzel fogható valóság bizonyításaihoz szokott elmék számára. Mózes azt a hitet alapozta meg Izraelben, mely szerint az Isten cselekedetei, csodái és beszédei kézzel fogható módon, tehát csipkebokorban, ködben és tűzben, természeti csapásokban, valamint közvetlen társalgási szinten megbeszélhető módon tapasztalhatóak. Az ilyen szemlélettel szemben megvilágítani egy lélek és szellem által működő Isten dolgait, nem csak a konfliktusos szemlélet, de a bizonyítás nehézségei miatt is komoly probléma. Jézus tehát sokat példálózott, melyben kézzel fogható, szemmel látható dolgokhoz próbált hasonlítani, hogy ezzel szemléletesebbé, és éppenséggel érthetőbbé tegye a mondanivalóját. Nem beszélve arról a feszültségről, mely a környezete írástudóival, törvénytudóival szemben nagyon könnyen halálos eredményhez vezethetett, így a megfogalmazása sokszor a Mózes tanításával, rendelkezésével való ellentmondást is példázatokban alkotja meg, nyílt ellentmondással nem foghatták meg. Máté szerkesztésében kiforgatva látjuk a példázatok jelentőségét, és megint azért változtatja meg Máté a tanítás példázatos módszerének jelentőségét, hogy egy igen barátságtalan prófétai gondolatot igazoljon és próbáljon teljesíteni Jézussal:
Máté 13,13-14:
Azért szólok velük példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, sem nem értenek.
És beteljesedjen rajtuk Ésaiás jövendölése, a mely ezt mondja: Hallván halljatok, és ne értsetek; és látván lássatok, és ne ismerjetek:
Máté értelmetlenné teszi a prófétai illesztés kedvéért Jézus tanítói szerepét, amely egy prófétának csak felesleges feladat volt. A próféta nem tanít, hanem ítél, és üzenetében az események és az Úristen nevében kijelentett ítélet közötti összefüggés kerül közlésre. Jézus a Máté szöveg alapján tehát a falnak prédikál, vakoknak és süketeknek, olyan üzenetet, amelynek megértését ráadásul még példázataival is megnehezíti, Máté szerint azért, hogy ezzel egy prófécia teljesüljön. Máté értelmezésével szemben, Jézus nem azért jött, hogy a vakoknak és süketeknek hiábavalóan és érthetetlenül prédikáljon, hanem azért, hogy a vakok szemeit megnyissa, és a süketek fülét hallóvá tegye:
Máté 11,5:
A vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak, és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak, és a szegényeknek evangélium hirdettetik;
Tanításának egyik célja, hogy éppen a hétköznapi embert érje el, a törvény szerint elítélhető bűnösökkel közös nyelven is tudjon beszélni, pontosan azért, hogy a kivezető utat a helyzetükből megérthessék. Ésaiásnak a megértés nem volt célja, Mózes Úristene egyszerűen parancsba foglalja a tennivalókat és az embernek csupán csak be kell azokat tartaniuk. Ítél, kijelenti, hogy eltértek a törvénynek való engedelmességtől, az Úristen hatalmának tiszteletétől, ezért a bosszú idején ilyen és olyan büntetéssel fogja megcsapkodni Izraelt. Nem teszi az ember mérlegelésének ki a döntéseit, mint a tanító Jézus, vagy a mennyei Atya, nem adja meg a szabadságot az embernek, hogy másképp dönthessen, mivel az ember szolgaként alá van rendelve, elhajlása a parancsaitól büntetést jelentenek. Jézus a prófétai szemlélettel szemben azért tanít, hogy az egyén életében szükséges döntést ne Jézus határozza meg, ellenben tanításával, példázataival segítse az élet, a cselekedetek folyamatainak, értékelésének megértését, a szemmel nem látható dolgokat példázataival láttatja, a nem hallható dolgokat hallatja, hogy a szív megkeményedésében és az elme megtompulásában valóságos változást teremtsen.
Máté észre sem veszi, hogy a prófétai bizonyítás kedvéért nyilvánvaló ellentmondást teremt az evangélium más helyén szereplő ellentétes tartalommal:
Máté 13,15:
Mert megkövéredett e népnek szíve, és füleikkel nehezen hallottak, és szemeiket behunyták; hogy valami módon ne lássanak szemeikkel, és ne halljanak füleikkel, és ne értsenek szívükkel, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.
Jézus azonban, szemben Máté szerkesztőjének ide vonatkoztatott költeményével, azért jött, hogy megtérjenek, és hogy mindeneket meggyógyítson, és ezt éppen Máté írja meg:
Máté 3,2:
És ezt mondja: Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa.
Máté 8:16:
Az est beálltával pedig vittek hozzá sok megszállottat, és egy szóval kiűzte a tisztátalan lelkeket, és meggyógyított minden beteget
Saját kijelentését üti agyon Máté, amikor a nép meg nem gyógyítását Isten szándékaként tünteti fel, amikor az előző prófétai teljesítésnek feltüntetett bizonyításában éppen arra törekedett, hogy Istennek gyógyító szándékát igazolja azzal, hogy Jézusra illessze a prófétának azt a mondását, hogy „ő vette el minden betegségünket” (Máté 8,17).
Máté szerkesztésében Jézusnak Jeruzsálembe érkezésének történetével is egy prófétai hivatkozás teljesítését próbálják ráerőltetni, amikor Jézus szándékosan egy szamárcsikón akar bevonulni:
Máté 21,4-5:
Mindez pedig azért lett, hogy beteljesedjék a próféta mondása, a ki így szólott:
Mondjátok meg Sion leányának: Ímhol jön neked a te királyod, alázatosan és szamáron ülve, és teherhordozó szamárnak vemhén.
Máté szerkesztője pontatlanul idézi Zakariást, aki ezt mondja:
Zakariás 9,9 - Imit:
Vigadj nagyon, Sión leánya, riadozzál, Jeruzsálem leánya! Íme, a királyod jön hozzád, igazságos és győztes ő; szegény és szamáron nyargal, vemhén, nőstény szamárnak a fián.
Zakariás 9,9 – Károli:
Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Íme, jön néked a te királyod; igaz és szabadító [győztes] ő; szegény és szamárháton ülő, azaz nőstény szamárnak vemhén [csikóján].
Az első dolog, hogy Máté előadásában ütközik a történet Márk előadásával, ahol csak egy szamárcsikót kér Jézus a bevonuláshoz, de Máténál a csikó anyját is elkéreti. Az ellentmondó történet arra utal, hogy vagy az egyik, vagy egyik szerkesztő sem volt a történetnek szemtanúja. A prófétai hivatkozás erőltetése azonban nem a pontatlanság, vagy az ellentmondás alapján derül ki, hanem ott, hogy Zakariás, az evangéliumokkal szemben, egy valódi királyra gondol, nem olyanra, aki pár nap múlva meghal, és királysága egy misztikus jövőben teljesül, hanem a közeli események sodrában jelenik meg a színen. Olyan királyra, akinek érkezését nem helyezheti a fogságban élő nép kihalását is meghaladó több száz év esetleg több ezer év eltelésével, mert az nem adott volna vigaszt Izraelnek. Zakariás Tirus idejéről és hatalmának megtörését szorosan követő eseményekre gondol, amelynek szorongató idejét váltja fel a tengertől a föld határáig terjedő uralmat megszerző szegény sorsból származó király. Akinek Jeruzsálemben egy szegényes bevonulással megkezdődik a királysága, megszünteti a nép fogságát és a háborúságot Jeruzsálemben, uralomra kerül, amelynek határa a folyamtól a föld határáig fog terjedni, a körülötte élő nemzetekkel pedig békességet köt (nem azok felett uralkodik):
Zakariás 9,10:
És kivesztem a szekeret Efraimból és a lovat Jeruzsálemből, kivesztem a harci kézívet [harcnak íját] is, és békességet hirdet a pogányoknak [nemzeteknek]; és uralkodik tengertől tengerig, és a folyamtól a föld határáig.
Az evangéliumi történetben megint felfedezhetjük a zsidó keresztény írástudók szemléletét, Jézus királyi küldetésének erőltetését, amely a korábbiakhoz hasonlóan a prófétákra igyekszik alapozni és nem Jézus beszédeire. Ha Jézus valahogyan nem király, akkor nem is a Messiás, így pedig Mózesen és prófétákon csüngő írástudó és törvénytudó zsidókat képtelenek a keresztények meggyőzni. Pedig Jézusnak a szamárcsikós bevonulással eredeti szándéka az lehetett, ha mégsem költői munka terméke, inkább a messiásvárás kicsúfolását jelentheti, mellyel Jézus azt kívánta példázni, hogy az ő érkezése nem azonosítható be a dicsőséges, hatalommal és győzelmekkel érkező király bevonulásával, akit a zsidók akkoriban vártak. Jézus az Isten Országáról tanított, és nem Izrael királyi hatalmának helyreállításáról, tanítását majdnem sikerrel el tudták nyomni a zsidó keresztény írástudók az evangéliumok felületes prófétai utalásainak beszerkesztésével és azok teljesülésének kigondolásával.
Zakariás a szamárban egy példázatot fejez ki, ami az érkező király szegény voltára utal, és nem pedig egy konkrét állaton való lovaglásra. Zakariás következő soraiban szereplő gödörnél vagy kútnál, amelyben nincsen víz (Zakariás 9,11) és foglyul tartja a remény foglyait, ott sem valódi kútra vagy gödörre céloz, amely egy egész népet víz nélkül tart benn rekesztve, hanem a fejezet elején említett Tirusra és szövetségeseinek szorongatására gondol. A hasonlatok eredeti értelmük eltorzításával kerülnek az evangéliumokban felhasználásra, olyan célok igazolására, amelyek elérése nem állt Jézus szándékában, aki pedig nem akart a zsidó messiásvárásoknak egy pillanatig sem megfelelni.
Az evangéliumok leírják Jézus elfogását a Gecsemáné kertben. A tanítványaival eltöltött közös vacsora után együtt mennek oda, ahova később a leírás szerint Júdás vezetésével és vele együtt nagy tömeg fegyverekkel és botokkal, egyenesen a főpapoktól és a vénektől jön. Letartóztatják Jézust, a félelmetes megmozdulás hatására a tanítványok elfutnak. Az evangéliumok kihasználják ezt a történetet, hogy az eseményt prófétai beteljesülésnek tüntessék fel:
Máté 26,31:
Akkor monda nékik Jézus: Mindnyájan ezen az éjszakán megbotránkoztok én bennem. Mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyájnak juhai.
Máté 26,56 (Márk 14,49-50):
Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai. Ekkor elhagyták őt a tanítványok mind, és elfutottak.
Az evangélium Zakariás írásából ragadott ki egy részletet, ahol Zakariás korának hamis prófétáit ítéli meg:
Zakariás 13,4:
És azon a napon megszégyenülnek a próféták, ki-ki az ő látása miatt az ő prófétálásaik közben, és nem öltözködnek szőrös ruhába, hogy hazudjanak.
Vezérüket, akit pásztorhoz hasonlít, fegyver áldozatául ejti, aki után kerülnek ítéletre a kisebb hamis próféták, akiket bojtárokhoz, a nyáj kisebb őrizőihez hasonlít:
Zakariás 13,7-Imit:
Kard, serkenj pásztorom ellen, férfi ellen, ki nekem társam - úgymond az Úristen, a seregek ura, üsd a pásztort, hogy elszéledjenek a juhok, s majd ráfordítom a kezemet a bojtárokra.
A Károli fordítás pontatlanabb, talán éppen az evangéliumhoz való szorosabb illesztés kedvéért nem a bojtárokat, hanem a kicsinyeket támadja, amellyel nem a nyáj vezetői, hanem maga a nyáj lesz az ítélet célpontja, ezzel nyáj kisebb őrizőinek szerepe kicsúszik a képből:
Zakariás 13,7-Károli:
Fegyver, serkenj fel az én pásztorom ellen és a férfiú ellen, a ki nékem társam! Így szól a Seregeknek Ura. Verd meg a pásztort és elszélednek a juhok, én pedig a kicsinyek ellen fordítom kezemet.
Zakariás valójában a hamis prófétákat támadja, legyen az fő vagy farok közöttük, melynek eredménye az irányítás megszűnése, a nép szétszéledése lesz. Az evangélium szerkesztője eltorzítja a prófétikus teljesítés kedvéért Zakariás szavait, elhagyja a bojtárok fegyver általi kivesztését, hogy a képben csak a pásztor és a nyája maradjon, és nem engedi érvényesülni a szövegben az idézett veszedelem céljának a lényegét, a pásztor hamisságának megítélését, amelyre büntetés végett jön a fegyver. Az evangélium csúsztatása tehát az igaz pásztor és a hamis pásztor közötti különbség elmosása, elhallgatja Zakariás írásának támadását a hamis pásztor ellen, hogy egy evangélium által igaznak tartott pásztorra vonatkoztatva próbáljon teljesíteni egy erősen megollózott szöveget.
Az összes evangélium szerkesztésére jellemző a próféták által messiásnak kialakított alaknak a Jézus személyére erőltetése, a szinoptikus evangéliumok szinte majd összes bizonyítási próbálkozást egyformán őrzik meg, kisebb-nagyobb eltérésekkel. Márk evangélium szerkesztője egy újabb prófétai teljesítést próbált beilleszteni abba a történetbe, amely Jézus megfeszítését írja le két elítélt bűnöző megfeszítése között:
Márk 15,27-28:
Két rablót is megfeszítettek vele, egyet jobb és egyet bal keze felől.
És beteljesedett az írás, a mely azt mondja: És a bűnösök közé számláltatott.
A módszer tipikusan tartalmazza a kiollózási technikát, valamint azt az általánosításból következtethető igazságot, amely a bűnösök közé sorolás minden három vagy több bűnöző együttes elítélésére vonatkozik. Ésaiás ollózatlan verse a következőt írja:
Ésaiás 53,12:
Azért részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozta, és a bűnösökért imádkozott!
Az evangélium ollózása kihagyja a hatalmasokkal való osztozkodást, amelyet már nem tud Jézusra vonatkoztatni nem csak Jézus szemléletével való ütközés miatt, hanem azért is, mert a próféta szerint ez az osztozkodás az életben maradt messiásra vonatkozik, Jézus pedig meghalt, feltámadása után sem osztozkodott a hatalmasokkal semmilyen zsákmányon. Pál szemlélete megpróbálja ezt az osztozkodást átvinni misztikus – így ellenőrizhetetlen, és újabb ígérgethető - területre, ahol Krisztus nem csak zsákmányon osztozkodik, hanem fejedelemségek és hatalmasságok lesznek alá vetve, csakhogy Ésaiás földi javakról beszél. A zsákmány osztása is megkérdőjelezi a szétosztható javak igazságosságát, mivel a fogalom alapértelme nem munkával szerzett javakra, hanem rablásból származó vagyonra vonatkozik, amely pontosan a hatalmasok sajátja, aki közé a próféta jutalomból (!) besorolja, az életét halálra adó – de meg nem haló – bűnösökért imádkozót.
Lukács röviden összefoglalja, hogy mi az, aminek szerinte Jézuson a próféták írásai alapján be kell teljesülnie:
Lukács 18:31-33:
És maga mellé véve a tizenkettőt, mondta nekik: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik minden az embernek Fián, a mit a próféták megírtak.
Mert a pogányok kezébe adatik, és megcsúfoltatik, és meggyaláztatik, és megköpdöstetik;
És megostorozván, megölik őt; és harmadnapon feltámad.
A próféták megírása alatt a szenvedő messiás képet kell értenünk, különösen Ézsiás 53. fejezet egy magyarázatának a gondolatait. Jézus józan előrelátással figyelmeztethetett mindenkit a várható üldöztetésre, ám a prófétai gondolattal való azonosulás már evangélista termék. Ésaiás ugyanis szenvedő szolgáról beszélt, akivel bármilyen szolga azonosítható, akit méltatlanul megcsúfolnak, megköpdösnek, vagy meggyaláznak, de Jézus nem szolgai minősítésben, hanem az Isten fiaként lépett fel, nem teljesítve a szolgára utaló kitételt.
Lukács evangélium 21. fejezete egy prófétikus látomás, amely hasonlóképpen manipulált, mint a próféták korábbi írásainál láthattuk. A rengeteg olyan kép, amelynek tartalma koronként és időszakonként találhat magának megfeleltetéseket a történelem eseményeiben, ez a késői próféták vonása, akik mögött semmilyen teljesítést biztosító háttér nem működik, ellenben jövendöléseikre homályosságaik miatt különböző teljesülést mutató ruha húzható. Hogy lesznek háborúk, zendülések, földindulások, éhínségek ezek hasonlóképpen olyan képek, amelyek megjövendölése úgymond „prófétikus képességek” nélkül sem volt lehetetlen. A Jeruzsálem pusztulásáról szóló szólamok hitelessége pedig eleve csorbul a város pusztulása után készült szöveg szerkesztése miatt, nem beszélve arról, hogy Jeruzsálem elpusztulása nem volt a világ vége, holott a szöveg szerint Jeruzsálem megtapodtatása után, természetfeletti jelek kíséretében el kellett volna jönni az ember fiának az ég felhőiben hatalommal és nagy dicsőségben. A jövendölés nem tartozott Jézus feladata közé, amiképpen a próféták írásainak való megfeleltetés sem. Az emberfia eljöveteléről szóló jövendöléseket azért késői keresztény terméknek tekintem, amely valótlan biztatást és reményt próbál adni azoknak, akik életében Jézus beszédeinek megértése nélkül a kereszténység erőtlen és kudarcos hit maradt.
Jeruzsálem elpusztításában bosszút látni, régi prófétai vonás, és nem egyezik a mennyei Atyának, Jézus tanította magatartással:
Lukács 21:22:
Mert azok a bosszúállásnak napjai, hogy beteljesedjenek mind azok, a mik megírattak.
Hogy a Jeruzsálem pusztulása milyen megjövendölt bosszú lehetett, nos, nincs olyan konkrét jövendölés. Dániel idejében is már volt elpusztítva Jeruzsálem, és azokról bőven szóltak jövendöléseket manipuláló próféciák, ugyanakkor felépüléséről és virágzásáról is, sőt, arról is, hogy soha többet nem éri dorgálás Jeruzsálemet. Ezt a kijelentést Izraelnek a babiloni fogságból való szabadulás után teszi a próféta:
Ésaiás 54,9:
Mert olyan ez nekem, mint Nóé vizei: ahogy esküdtem, hogy Nóé vizei többé nem árasztják el a földet, úgy esküdtem, hogy nem haragszom többé rád és nem dorgállak meg.
Milyen prófétai haragot lát teljesülni Jeruzsálem pusztulásában az evangélista, ha egyszer ki lett jelentve, hogy bosszú többet nem éri? Az írások felől való tudatlanság szülhet ilyen ellentmondásos nézeteket, ez megint megerősíti azt a szemléletet, hogy a zsidó keresztény írástudásnak erőteljes befolyást kell tulajdonítanunk az evangéliumok szerkesztésében, de azt sokszor az írás alapos ismerete nélkül teszi. A legszebben fejtődik ki ez a vonás a Lukács utolsó fejezetében, ahol mintegy összefoglalásul illesztik Jézus szájába küldetésének prófétai írásokkal való megfeleltetését.
Lukács 24,44:
És monda nékik: Ezek azok a beszédek, melyeket szóltam néktek, mikor még veletek voltam, hogy szükség beteljesedni mindazoknak, a mik megírattak a Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban én felőlem.
Mózesnél semmi nincs megírva Jézus felől, a felhasznált gondolat egy másik prófétára vonatkozik, akire ugyan úgy hallgatni kell, mint Mózesre:
5. Mózes 18,15:
Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened te közüled, a te atyádfiai közül, olyat, mint én: azt hallgassátok!
Próféta volt is bőven, semmi alapunk egy személyi azonosításra gondolnunk éppen a próféták áradó serege miatt, és Jézus nem is prófétának jött. Jézus az Isten Országáról tanítani jött, és azért, hogy átadjon az embereknek az Istenről egy olyan képet, amely erőteljesen ütközött a Mózesi tanítványságból eredő istenképpel. A zsoltárok, a próféták egyike sem várta Jézust, mindegyik egy dicsőséges messiást várt, aki helyreállítja Izrael országát, és megszabadítja a szorongattatásiból, bőséget és vígasságot teremtve a népek feletti uralomból.
Sajnos János evangéliuma sem mentes a próféták általi igazolási szándéktól, ezért a zsidó kereszténység befolyását ott is tetten érhetjük.
János 12,38:
Hogy beteljesedjék az Ésaiás próféta beszéde, a melyet monda: Uram, ki hitt a mi tanításunknak? És az Úr karja kinek jelentetett meg?
Ésaiás 53. fejezetének bevezető soraiban szerepel ez a költői felkiáltás, amelynek írója egyáltalán nem Jézus személyére gondolt. De a hitetlenséget a szerkesztő Mátéhoz hasonlóan próbálja magyarázni, hogy azzal is egy prófétai teljesülést támasszon alá, figyelmen kívül hagyva, hogy ezzel Jézus tanítói szerepét, megtérésre felszólító küldetését, és gyógyítási feladatát teszi hiábavalóvá:
János 12,39-40:
Azért nem hihettek, mert ismét monda Ésaiás:
Megvakította az ő szemeiket, és megkeményítette az ő szívüket; hogy szemeikkel ne lássanak, és szívükkel ne értsenek, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.
Miféle Isten lenne az, aki elküldi Jézust, hogy a vakok szemét megnyissa, a szíveket kicserélje, tanítását megértsék, hogy ez által helyes felismerésre térjenek és meggyógyítsa őket, ugyanakkor a háttérben teljesen ellentétesen Jézussal szemben dolgozva megkeményíti őket, megtompítja elméjüket, hogy a küldetés kudarcba fulladjon, csak a prófétának igaza legyen? Nem Isten teszi ezt, hanem az evangélium szerkesztői.
Utolsó sorban néhány közönséges kiragadási technikát mutatok fel, amelyekben az eredeti író szövegét úgy illesztik Jézus beszédébe vagy történetébe, mintha az eredeti szövegben róla beszéltek volna. Ezekben a hivatkozásokban az írójuk még csak halványan sem gondolt Jézusra.
János 13,18:
Nem mindnyájatokról szólok; tudom én kiket választottam el; hanem hogy beteljesedjék az írás: A ki velem ette a kenyeret, a sarkát emelte fel ellenem.
Az utalás a Zsoltár 41,10-re hivatkozik, ahol az író az egyik hűtlen barátjáról beszél, nem Júdásról. Az ilyen jellegű teljesüléseket úgy állítják be az evangélium szerkesztői, mintha senki másnak nem lenne ellene forduló barátja, gyűlölője, csak Jézusnak, mintha csak ráillene az átértelmezett, kiragadott hivatkozás gondolata, senki másra.
János 15,25:
De azért lett így, hogy beteljesedjék a mondás, a mely megíratott az ő törvényükben: Ok nélkül gyűlöltek engem.
A Zsoltár 69,5 alatt ugyanis az író saját magáról beszélt.
János 17,12:
Mikor velük voltam a világon, én megtartottam őket a te nevedben; a kiket nékem adtál, megőriztem, és senki el nem veszett közülük, csak a veszedelemnek fia, hogy az írás beteljesüljön.
A Zsoltár 41,10 alatt megemlített „velem együtt evett és ellenem támadt” az író a saját bajában elhagyott barátjáról beszél, nem Júdásról.
János 19,24:
Mondának azért egymásnak: Ezt ne hasogassuk el, hanem vessünk sorsot reá, kié legyen. Hogy beteljesedjék az írás, a mely ezt mondja: Megosztoztak ruháimon, és a köntösömre sorsot vetettek. A vitézek tehát ezeket művelték.
A Zsoltár 22,19 az író ruhájáról és köntöséről beszél, nem Jézus ruhájáról és köntöséről. Az evangélium szerkesztői gondoskodtak arról, hogy a zsoltárból egy igen átlátszó hivatkozást faragjanak.
János 19,28:
Ez után tudván Jézus, hogy immár minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az írás, monda: Szomjúhozom.
Ez volt a Zsoltár 69,22 átlátszó felhasználása Jézus ecettel megitatásához.
János 19,36:
Mert azért lettek ezek, hogy beteljesedjék az írás: Az ő csontja meg ne törettessék.
Mózes (2 Mózes 12,46) a csont össze nem törését a pászka vacsora bárányára, egy állatáldozatra értette, és nem egy kereszten elítélt ember lábára, amit a halál gyorsítása végett törtek meg.
A hivatkozott helyek egyikének sem volt célja a Jézusra való utalás, mindezek tehát zsidó keresztény írástudók szándékos manipulációi, hogy Jézust a próféták által megjövendölt személynek állítsák be.