Körülmetélés evangéliuma, körülmetéletlenség evangéliuma

 

Fontos azzal kezdenünk Jézus életének és szándékainak elemzését, hogy a rendelkezésünkre álló forrásanyagok ezzel kapcsolatban rengeteg ellentmondást, módosítást, toldást és hibát tartalmaznak, tehát igen nehéz dolgunk van kihámozni a lehetséges valóságot. Az evangéliumok Jézus történelmi szereplése után több mint harminc évvel keletkeztek, a legsúlyosabb hiba lenne azt feltételeznünk, hogy az evangéliumokban szerepelő beszédek Jézustól pontosan úgy és pontosan olyan tartalommal hangoztak el, ahogyan ott le vannak írva. Nem szándékozom az összes ellentmondást és tévedést feltárni vagy bizonyítani, hanem ebben a fejezetben kifejezetten Jézusnak a törvénnyel való viszonyára vonatkozó anyagot fogom elemezni.

Az evangéliumok keletkezéséig két fontos keresztény mozgalomról lehet beszélni a Bibliai anyag alapján, az egyik a Jeruzsálemben működő zsidó keresztény, a másik pedig a Pál apostol nevével fémjelzett pogány keresztény vonal.

A zsidók felfogását alapvetően határozták meg azok a törvények, amelyek Mózes és a próféták írásain alapulnak és azok magyarázatain. Korán, már gyermekkorukban igyekezetek részükre átadni azokat a hagyományokat, amelyek betartásától függött a társadalmi szereplésük, megítélésük és a törvény előtti megállásuk. Az Istenről alkotott képük tehát szorosan kapcsolódik ehhez a hagyományhoz, a kiválasztottság nézetéhez, a szövetség kötelékéhez, a vallási hatalom képviselőinek a törvényt értelmező írásmagyarázatától, és azokból levezetett rendelkezésektől függtek. Halálos bűnnek számított az előírásoknak és rendelkezéseknek létjogosultságát megkérdőjelezni, vagy az életről és Istenről gondolkodva az írások szellemében alkotott nézetektől erőteljesen eltérni.

Ez a szelektáló mechanizmus nem kímélte Jézus után színre lépő tanítványok beszédeit, és ha Jézus eredeti beszédei radikális változást követelt volna az életről és az Istenről alkotott felfogásukban, az életveszélyes radikálisságot – ami a Mester meggyilkolásához is vezetett - felváltotta a sokkal csendesebb, és az írások szellemiségével határozott összekapcsolást már felmutató elképzelések szerinti változásokról való beszéd. Ha az eredeti beszéd a törvény és a próféták érvénytelenítéséről szólt, a továbbjutásra került beszédek már a törvénytől és a prófétáktól való elhajlásról szóltak csak. Ha megfigyeljük az Apostolok Cselekedetiben megírt visszaemlékezéseket, a Jézus utáni tanítványok békességgel és nagy nyugalomban hirdették az igét ugyanazok között a vallási feltételek között, amelyek mellett Mesterük sorsa halálos véget ért.

 

 Apostolok Cselekedetei 9,31:

A gyülekezeteknek tehát egész Júdeában, Galileában és Samariában békességük volt; épülvén és járván az Úrnak félelmében és a Szent Léleknek vigasztalásában, egyre sokasodtak.

 

A törvénnyel meghozott szinkronizmus vélhetően az oka annak, hogy Saul – a későbbi Pál apostol - is, míg Jeruzsálemen kívül üldözött tanítványokat, Jeruzsálemben nyugalmuk volt a gyülekezeteknek. Ez a nyugalom hosszú ideig tartott, még Pál megtérése utánra eső, késői érkezésekor is a törvény melletti kiállás a jellemző a Jeruzsálembeli gyülekezetekre. Amikor majd két évtized elteltével Pál Jeruzsálembe megy, világosan írja le a szöveg a zsidó keresztények törvényhez való buzgóságát szemben Pál tanításával:

 

 Apostolok Cselekedetei 21,20-21:

Azok pedig ezt hallván, dicsőíttették az Urat; és ezt mondták néki: Látod, atyámfia, mely sok ezren vannak zsidók, kik hívőkké lettek; és mindnyájan buzognak a törvény mellett:

Felőled pedig azt hallották, hogy te mindazokat a zsidókat, kik a pogányok között vannak, Mózestől való elszakadásra tanítod, azt mondván, hogy ne metéljék körül fiaikat, se a zsidó szokások szerint ne járjanak.

 

Pál apostol még a zsidó szokások szerinti megtisztulásokat – áldozásokat - is elvégezve sem nyugtatta meg a helyieket, hanem komoly zendülés tör ki miatta a városba, hogy Pált a helyőrségnek kell fogságra vetve megvédenie. A konfliktus egyértelműsíti, hogy a Jeruzsálembeli keresztények nem azon az oldalon álltak, mint Pál, és a döntő különbséget a törvényhez való hozzáállás jelenti.

 

Van egy rész a szövegben, ahol még találunk vélhetően csak pár évvel Jézus fellépése után olyan leírást, ahol még talán valóban Jézus szelei fújtak. Az Apostolok Cselekedete megemlíti István megkövezését, akiről az a hír járja, hogy felbújtja a várost. Ez az István még úgy tűnik ugyanazzal az erővel lépett fel, mint Jézus, nem az írások tettek bizonyságot mellette, hanem jelek és csodák:

 

 Apostolok Cselekedetei 6,8:

István pedig teljes lévén hittel és erővel, nagy csodákat és jeleket cselekszik a nép között.

 

Mivel különféle zsinagógák képviselőinek nem tetszettek István tanításai, ugyanaz a konfliktus alakul ki köztük és István között, mint a farizeusok és Jézus között. A tanítás lényege az ellene felhozott vádakból sejthetően Mózes és a törvény bírálata volt:

 

 Apostolok Cselekedetei 6,11:

Akkor felbujtottak valami embereket, kik azt mondták: Hallottuk őt káromló beszédeket szólni Mózes ellen és az Isten ellen.

 

 Apostolok Cselekedetei 6,13-14:

És előállítottak hamis tanúkat, kik azt mondták: Ez az ember nem szűnik meg káromló beszédeket szólni e szent hely ellen és a törvény ellen:

Mert hallottuk, amint azt mondta, hogy az a názáreti Jézus ezt a helyet elrontja, és megváltoztatja a ceremóniákat [szokásokat], melyeket adott nékünk Mózes.

 

Hogy az előállított tanúk hamisak voltak, vagy joggal állították az elmondottakat, csak szempont kérdése, de a vád jogosságát István a leírásban fennmaradt védőbeszéde is inkább megerősíti, mint megkérdőjelezné. A védőbeszéd bevezetője (7. fejezet) szimplán írástudást bizonyít, tehát olyan embert, aki, mint Jézus, tisztában van az írások mondanivalóival. Akár egy későbbi írástudó leírásából is eredhetnek a kerek, írásismeretet tükröző mondatok, az Apostolok Cselekedetének írója nem volt ugyanis szemtanúja az esetnek, kénytelen volt már annak az – esetleg uralkodó szellemiségnek tisztítótüzén áteső – anyagnak a leírását, amely évtizedek után a szájhagyomány alapján fennmaradt.

A teljes bevezető rész arra a gondolatra akarja rávezetni a hallgatóságot, hogy végül Jézus személyét ültesse annak a jövendölésnek a helyére, amit Mózestől vett a védőbeszéd:

 

 Apostolok Cselekedete 7,37:

Ez ama Mózes, ki az Izráel fiainak ezt mondotta: Prófétát támaszt néktek az Úr, a ti Istenetek, a ti atyátok fiai közül, mint engem: azt hallgassátok.

 

Tehát István szerint Jézus az a próféta, akit Mózes megjövendölt, és akire a többieknek most hallgatnia kell, mert hasonlóképpen jelek és csodák által küldte őt az Isten, mint Mózest, azaz érthető ez úgy is, hogy Jézustól kezdve Mózesre hallgatni felesleges és értelmetlen.

A szenthely elleni vádat sem kívánja cáfolni a védőbeszéd, sőt alátámasztani igyekszik a szenthely feleslegességét, a bizonyítást pedig szintén az írásra hivatkozással teszi:

 

 Apostolok Cselekedetei 7,48-49:

Salamon épített pedig néki házat.

De ama Magasságos nem kézzel csinált templomokban lakik, mint a próféta mondja:

A menny nékem ülőszékem, a föld pedig az én lábaimnak zsámolya; micsoda házat építhettek nékem? - azt mondja az Úr, vagy melyik az én nyugodalmamnak helye?

 

A törvény alátámasztására hivatkozó részlet persze szerepel a leírt szövegben, vélhetően ennek a sornak a beszerkesztése nélkül az István megkövezésének története elhal a történelem süllyesztőjében és az írásokba sem kerülhetett volna bele:

 

 Apostolok Cselekedetei 7,53:

Kik a törvényt angyalok rendelésére vettétek, és nem tartottátok meg.

 

A törvény isteni eredetűségének igazolása István szájába illesztve csorbítja ugyan a mondanivalóját – ami röviden annyi: Jézus feleslegessé teszi a szenthelyet és megváltoztatja a Mózes hagyomány tiszteletét -, viszont ezen a módon beszerkesztve növeli a Mózes és a próféták tekintélyét, nem ok nélkül szerepel Mózes méltatása oly hosszan a védőbeszéd bevezetőjében, mintha a védőbeszéd továbbítója sok évtized távlatából is hajszálpontosan tudná visszaadni az ott elhangzott szavakat.

A védőbeszéd azonosságot próbál húzni azok között a gyilkosok között, akik „amaz Igaz” megjövendölését próbálták már korábban is feszegetni, és azok között, akik Istvánt hallgatják, ugyanolyan gyilkosnak tekinti őket. Itt szintén azoknak a prófétáknak igazolása történik, akik Jézusra mutatnak, és ezzel szintén csak azt szeretné a védőbeszéd alátámasztani, hogy Jézus az eljövendő, akire hallgatni kell, csorbítja tehát Mózes és a törvény tekintélyét, nem csoda, ha rögtön az utána következő sorban kerül megemlítésre a törvény isteni eredére utaló megjegyzés. Külön érdemes megjegyezni, hogy István a védőbeszédében nem megváltónak tünteti fel Jézust, hanem „Igaznak”, így alátámasztást vehet az a gondolat is, hogy a Jeruzsálembeliek a Krisztus neve alatt nem a Pál által hirdetett Megváltót, hanem a várt Messiást tartották, aki majd második visszajövetelével fogja helyreállítani Izraelnek a próféták által megjövendölt királyságát

István története az egyetlen nyom a Bibliában Jézus után arra, hogy valaki még Jézus eredeti beszéde szerint próbál felszólalni, és ezért megkövezik. A higgadt zsidó keresztény gyülekezet Jeruzsálemben már sem üldözést, sem megkövezéseket nem fog felmutatni, ami a hatalom részéről nyújtott elfogadásukat illeti nyílván azért vált lehetségessé, mert sikerrel tudták szinkronba hozni Jézus beszédeit Mózes törvényeinek betartásával. A zsidó keresztény tehát körülmetélkedik, betartja a törvényt, megtartja az áldozásokat és a hagyományt, megüli az ünnepeket, csupán kiegészíti ezeket a szeretet parancsával, a kereszteléssel, és a Jézus halálához kapcsolódó megemlékezési ünnepséggel. A zsidó keresztény a törvény betartása által üdvözül, és Jézust megpróbálta visszaszorítani a próféták küldetésébe, akik a vallási vezetést mindig vissza próbálták téríteni a törvénytől való elhajlásukból. Hogy a törvény betartása és a körülmetélkedés követelmény volt még több évtized elteltével is Jeruzsálemben ezt tükrözi a szöveg abban a leírásban, amikor Pál apostol elmegy Jeruzsálembe és először kerül összeütközésre az az evangélium, amit a zsidó keresztények hirdetnek azzal az evangéliummal, amit Pál apostol hirdetett a pogányok között, a körülmetélés evangéliuma a körülmetéletlenség evangéliumával. Ezt az összeütközést a Biblia több írása is megemlíti, első kézből Pál Galátziabeliekhez írt leveléből (1-2 fejezet) tudjuk meg a történteket, másodkézből pedig az Apostolok Cselekedeteinek 15. fejezet írja le az eseményeket.

 

 Apostolok Cselekedete 15,1-2:

Némelyek pedig, kik Júdeából jöttek alá, így tanították az atyafiakat: Ha körül nem metélkedtek Mózes rendtartása szerint, nem üdvözülhettek.

Mikor azért Pálnak és Barnabásnak nagy háborúsága és vetekedése lett azok ellen, azt végezték, hogy Pál és Barnabás és némely mások ő közülük menjenek fel az apostolokhoz és a vénekhez Jeruzsálembe e kérdés ügyében.

 

A Júdeából érkező atyafiak voltak tehát a zsidó keresztények, akik a „körülmetélés” evangéliumát hirdették, azaz Jézus beszédeinek Mózes törvényeivel összehangolt verzióját próbálták előadni. Pál apostol saját levelében megerősíti ezt az utat Jeruzsálembe:

 

 Galátziai levél 2,1-2:

Azután tizennégy esztendő múlva ismét fölmentem Jeruzsálembe Barnabással együtt, magammal véve Titust is.

Fölmentem pedig kijelentés következtében és eléjük adtam az evangéliumot, melyet hirdetek a pogányok között, de külön a tekintélyeseknek, hogy valami módon hiába ne fussak, avagy ne futottam légyen.

 

Fontos a levél részletéből az időpont, ugyanis tizennégy év hatalmas idő, ráadásul, ha hozzávesszük az Arábiában, Damaszkuszban és Szíria tartományaiban eltöltött időket (Gal 1,17-21), majd húsz esztendőre nyúlik annak ideje, hogy Pál Jeruzsálemtől folyamatosan távol tartózkodott.

 

 Galátziai levél 1,21-23:

Ismeretlen voltam pedig személyesen a Júdeában levő keresztyén gyülekezetek előtt;

Hanem csak hallották, hogy: A ki minket üldözött egykor, most hirdeti azt a hitet, a melyet egykor pusztított.

 

Hogy Pál a saját bevallása szerinti damaszkuszi megtérés után nem kereste a tanítványok közelségét, sem velük kezdte kart a karba öltve hirdetni az igét, nem csak a korábbi üldözői tevékenységéből eredő félelemnek köszönhető, hanem vélhetően hamar kidolgozta saját evangéliumát, amelynek legfontosabb része volt Mózes törvényei alól való szabadság hirdetése. És pontosan ez az, amit Jeruzsálemben nem tettek meg a tanítványok, holott Jézus szinte kezdettől a törvény képviselőivel való viták miatt állt konfliktusban a vallásuk hatalmával, és vezetett végül meggyilkoltatásához.

 

Pál tehát Jeruzsálembe megy, hogy evangéliumát összevesse a zsidó keresztények evangéliumával. Az Apostolok Cselekedeteiből annyi derül ki, hogy Pál nézetei ugyan nem kerülnek be a zsidó keresztények hittételeibe, ám mégis megegyezésre jutnak azzal a feltétellel, hogy míg ők a zsidóknak prédikálnak, Pál a pogányok felé teheti ezt meg.

 

 Apostolok Cselekedetei 15,19-20:

Azokért én azt mondom, hogy nem kell háborgatni azokat, kik a pogányok közül térnek meg az Istenhez;

Hanem írjuk meg nékik, hogy tartózkodjanak a bálványok fertelmességeitől, a paráznaságtól, a fúlva holt állattól és a vértől.

 

Tehát a döntés nem Pál evangéliumának elismeréséről, hanem a pogányok felé tartott szolgálat alakításáról szól, feltéve, hogy Pál veszi be hirdetésébe a fent megemlített rendelkezéseket megjelölve még Pál számára azt a területet, ahol az evangéliumát hirdetheti. Pál a területi felosztást megerősíti a levélében is:

 

 Galátziai levél 2,9-10:

És elismervén a nékem adatott kegyelmet, Jakab és Kéfás, meg János, kik oszlopokul tekintetnek, bajtársi jobbjukat nyújtották nékem és Barnabásnak, hogy mi a pogányok között, ők pedig a körülmetélés között prédikáljunk:

Csakhogy a szegényekről megemlékezzünk; a mit is én igyekeztem megcselekedni.

 

A területi szétosztásra semmi szükség nem lenne, ha egy fajta evangéliumot hirdetnének, Pál egyértelműen pogányok felé irányítása a zsidók felé való szolgálásának korlátozását jelentette. A jeruzsálemi szegényekről való megemlékezés szintén lehetett része az egyezségnek. De korántsem azért született egyezség, mivel egyazon evangéliumról beszéltek, hanem azért, mert a területi elkülönítésben mindkét félnek sikerült megvédenie a területét a másik evangéliumától.

 

 Galátziai levél 2,7:

Sőt, ellenkezőleg, mikor látták, hogy én reám van bízva a körülmetéletlenség evangéliuma, mint Péterre a körülmetélésé

 

A különbözőség akkor is fennáll, ha a levél fordítását nem az evangéliumok nevével, hanem területi vonatkozásában különítjük el, tehát úgy értelmezzük Pál szavait, mintha Péter munkásságát a körülmetéltek között, Pálét pedig a körülmetéletlenek között végezhetné, hiszen ha egyetlen evangélium lett volna, akkor mis szükség lett volna területi felosztásra? Ellenkezőleg, a különbözőség nyilvánvaló, hiszen a zsidó keresztények Mózes törvényeinek betartását, a pogány keresztények pedig a törvénytől való szabadságot hirdették.

Jól tükröződik ez a Galátziai levél további részleteiből, amelyben a törvény igája elleni kirohanással folytatja Pál saját megbízatásának érvényesítését:

 

 Galátziai levél 3,1-2:

Óh, balgatag Galátziabeliek, kicsoda igézett meg titeket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak, kiknek szemei előtt a Jézus Krisztus úgy íratott le, mintha ti köztetek feszíttetett volna meg?

Csak azt akarom megtudni tőletek: a törvény cselekedeteiből kaptátok-e a Lelket, avagy a hit hallásából?

 

 Galátziai levél 3,5:

Annak okáért, a ki a Lelket szolgáltatja néktek, és hatalmas dolgokat művel bennetek, a törvény cselekedeteiből, vagy a hit hallásából cselekszi-e?

 

 Galátziai levél 3,10-11:

Mert a kik törvény cselekedeteiből vannak, átok alatt vannak; minthogy meg van írva: Átkozott minden, a ki meg nem marad mindazokban, a mik megírattak a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje.

Hogy pedig a törvény által senki sem igazul meg Isten előtt, nyilvánvaló, mert az igaz ember hitből él.

 

 Galátziai levél 5,2:

Íme, én Pál mondom néktek, hogy ha körülmetélkedtek, Krisztus néktek semmit sem használ.

 

 Galátziai levél 5,4:

Elszakadtatok Krisztustól, a kik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelemből kiestetek

 

Pál evangéliuma tehát élesen eltér a Jeruzsálemben hirdetett evangéliumtól, a kettő közötti konfliktus alapvető vonása a Mózes törvényeihez való hozzáállás. De mire ez a konfliktus feszültséggé válik két évtized telik el, és Pál már maga mögött tud egy saját maga által készített evangéliumot, amit nagy területen hirdetett meg a pogányok között. Ez az evangélium nem Jézus életével, cselekedeteivel és beszédeivel foglalkozik, hanem a halálával kezdődik, és a feltámadás átértelmezésével egy teljesen új tanítást alapoz meg, amely Jézus megváltóként való feltüntetésében veti meg alapjait. Jézus meggyilkolásából engesztelési áldozat lesz, a Mózes törvényének betarthatatlansága magyarázatot nyer az eredendő bűn elméletében, amelynek gyökerét Pál apostol az engedetlen hústestben kárhoztatja. A törvény ideje elmúlt, Krisztus hitében az ember új életet nyer, legyen az akár zsidó, akár görög. Nem csoda, ha Pál kereszténysége nagyobb ellenállást vált ki a zsidók között, mint a Jeruzsálemben megtűrést nyert keresztény gyülekezet, akkor is, ha nem sok köze van evangéliumának Jézus beszédeihez és életéhez, mivel a törvény elvetésével radikálisabb változást követelt.

Ennek a konfliktusnak továbbélését mutatja az Apostolok Cselekedetében az a rész (21,17-33), amikor Pál ismét Jeruzsálembe kerül – már több mint húsz év telt el -, és meghirdetve tanítását botránkozást kelt a zsidók között, úgy, hogy csak a helyőrség fogságára kerülve képes elkerülni, hogy megöljék.

 

Ismerjük tehát a körülmetéletlenség evangéliumát, mégpedig Pál apostol saját kezének írásaiból, vagy későbbi tanítványainak anyagából. Mi akkor a körülmetélés evangéliuma? Ha ez alatt Jézus életének és eredeti beszédeinek a zsidó írástudók segítségével, Mózessel és a prófétákkal összehangolt anyagára kell gondolnunk, akkor ez nem más, mint a három szinoptikus evangélium névvel illetett anyag az Újszövetség írásaiban, azaz Máté, Márk és Lukács evangéliuma. Jézus eredeti beszédeinek és üzenetének anyagát tehát olyan dokumentumból kell kihámoznunk, amely több évtizeddel a Mester tanításának elhangzása után szóbeli hagyományokon keresztül úgy maradt fenn, ahogyan azt Mózessel és a prófétákkal összhangba bírták hozni, lecsiszolva Jézusnak a zsidó írások hibát megvilágító üzeneteinek az élét.

A legkisebb befolyás a zsidó keresztények részéről talán a János evangéliumot érinti. A János evangéliumban a törvénytudók és Jézus közötti konfliktus nem csak élesebben marad fenn, hanem olyan mondatok is előfordulnak benne, mely élesebben üti meg a hangot Mózes követése ellen, mint a másik három evangéliumban.

 

Jézus konfliktusa az írástudókkal és a törvénytudókkal

 

A törvénnyel való összhang és a törvénnyel való összeütközés ellentmondásossága mind Jézus cselekedeteiben, mind Jézus beszédeiben végigvonul az evangéliumokon. Nyilván nem a törvénnyel való összhang sejlik ki azokon a helyeken, ahol a törvénytudókkal és írástudókkal való vitái Jézus meggyilkolásának szándékáig mennek el. Ilyen leírás több is található az evangéliumokban:

 

 Márk 3,6:

Akkor a farizeusok kimenvén, a Heródes pártúakkal mindjárt tanácsot tartottak ellene, hogy elveszítsék őt.

 Márk 11,18:

És meghallották az írástudók és a főpapok, és azon tanakodtak, hogy mi módon veszíthetnék el őt. Mert féltek tőle, mivelhogy az egész sokaság álmélkodott [megdöbbent] az ő tanításán.

 Márk 12,12:

És igyekeztek őt megfogni, de féltek a sokaságtól. Mert tudták, hogy a példázatot ellenük mondotta. Azért elhagyván őt, tovább mentek.

 

A János evangélium keményebben adja vissza ezt az ellenállást:

 

 János 5,16:

És e miatt üldözőbe vették a zsidók Jézust, és meg akarták őt ölni, hogy ezeket művelte szombaton.

 János 5,18:

E miatt aztán még inkább meg akarták őt ölni a zsidók, mivel nem csak a szombatot rontotta meg, hanem az Istent is saját Atyjának mondotta, egyenlővé tévén magát az Istennel.

 János 8,59:

Köveket ragadtak azért, hogy reá hajigálják; Jézus pedig elrejtőzködött, és kiment a templomból, átmenvén közöttük; és ilyen módon eltávozott.

 János 10,31:

Ismét köveket ragadtak azért a zsidók, hogy megkövezzék őt.

 

Ha Jézus beszédei csupán csak a törvénytől való elhajlás gondolatával foglalkozott volna, az írástudók ellenállására nem lenne elégséges magyarázat az írásokban, nem beszélve arról, hogy az ellenállás magyarázatára magában az evangéliumokban többször fordul elő Jézus cselekedete vagy tanítása, mint kiváltó ok. A Márk evangélium 3,6 alatt megírt konfliktust a szombatnapi gyógyítás váltja ki, a 11,18-at az a példázat, melyben saját magát Isten fiaként tünteti fel. A János evangéliumban úgy szintén a szombatnapi gyógyítás, és hogy önmagát az Isten fiaként mutatja be, váltja ki a gyilkos indulatokat. Lényegében a Jézus felől határozott szembefordulás a törvény betartásával, és az Istennel való viszony új szemlélete okozza azt a feszültséget a hagyományos Mózes párti vallás képviselőivel, amely nem sokkal később a halálát eredményezi. Jézust nem a törvény megszegői, a törvény szerint bűnösöknek állított emberek támadják le, és munkálják ki a halálát, hanem a törvény tisztelői, a törvény őrei az ellenségei. A bűnösök felől az hírlett, hogy Jézus a barátjuk volt azoknak:

 

 Máté 11:19:

Eljött az embernek Fia, a ki eszik és iszik, és ezt mondják: Íme, a nagyétkű, és részeges ember, a vámszedők és bűnösök barátja! És igazoltatik a bölcsesség az ő fiaitól.

 

Jézusnak a Mózes képviseletével szembeni állásfoglalása sokkal nyilvánvalóbban fogalmazódik meg János evangéliumában, mint a többiben, ezért a zsidó keresztények írástudóinak befolyásától mentesebbnek érezhető. Amikor meggyógyított Jézus egy vakot szombaton és az írástudók vádolni kezdik a vakot bizonyságtételéért, világosan különíti el Jézus tanítványait Mózes tanítványaitól például a következő szövegrészletekben közülük az egyik:

 

 János 9:28:

Szidalmazták azért őt és mondának: Te vagy annak a tanítványa; mi pedig a Mózes tanítványai vagyunk.

 

Kivehető a megfogalmazásból, hogy az írástudók nem tartották sem Jézust, sem a tanítványait Mózes követőjének, és ennek oka nem csak pusztán a szombatnapot sértő gyógyítások, hanem tanításainak is kiváltania kellett.

A törvény elidegenedett voltára utaló megjegyzések persze egyik evangéliumban sem maradtak fenn nyíltan, mégis találhatunk árulkodó jeleket, melyek azt mutatják, hogy Jézus nem tekintette a törvényt Istentől eredőnek:

 

 Márk 10,3:

Ő pedig felelvén, ezt mondta nékik: Mit parancsolt néktek Mózes?

 

Ezen a helyen Istenre kellett volna hivatkozni, mint parancsolóra.

 

 Lukács 16,29:

Monda néki Ábrahám: Van Mózesük és prófétáik; hallgassák azokat.

 

Ezen a helyen nem tekintette a példázatban saját csapatába tartozónak sem Mózest, sem a prófétákat.

 

 János 6,32:

Azt mondta azért nekik Jézus: Bizony, bizony mondom nektek: nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd nektek az igazi mennyei kenyeret.

 

Ezen a helyen tömör elutasítás rejlik mindennek, ami Mózestől származó eledele volt a zsidóknak, amely természetesen Mózes törvényei és rendelkezéseire vonatkozik. Mózes tápláléka hamis, nem igazi, és nem a mennyei Atyától ered.

 

 János 7:19:

Nem Mózes adta-e nektek a törvényt? És senki sem teljesíti közületek a törvényt. Miért akartok engem megölni?

 

Ezen a helyen a törvény származtatása egyenesen nem Istentől eredőként van megfogalmazva. Az elidegenített megfogalmazásban benne rejlik Jézus eredeti állásfoglalása a törvény származását illetően, vagyis ha Jézus valódi ismerője az Istennek, tudnia kellett, hogy mi ered tőle és mi nem. Ugyanezek a törvényt idegen származásúnak beállító hangok ütik fel a fejüket a következő helyeken is:

 

 János 8,17:

A ti törvényetekben is meg van pedig írva, hogy két ember bizonyságtétele igaz.

 

 János 10,34:

Felelt nekik Jézus: Nincs-e megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok?

 

A szöveg pontatlan, mert az idézet nem Mózes törvényéből, hanem a zsoltárokból való:

 

 Zsoltár 82,6:

Én mondottam: Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan:

 

De a megfogalmazás mégis a törvény idegen eredetű kezelésére utal. Miért is nem tekintette a törvényt Jézus a sajátjának, ha a mennyei Atyától származónak gondolta volna? Ha azért jött volna, hogy a törvényt betöltse, vagy helyreállítsa, hogy megszüntessen minden törvényellenességet?  Vajon kiderül máshonnan is a törvény érvénytelenítésének a kísérlete?

Lukács evangélium egyik részletében nyíltan lezárja a törvény fennhatóságának idejét:

 

 Lukács 16,16:

A törvény és a próféták Keresztelő Jánosig voltak: attól az időtől fogva az Istennek országa hirdettetik, és mindenki erőszakkal tör abba [feléje].

 

A szöveg egyértelműen foglal állást a törvény idejének lejárata mellett, és egyben Jézus feladatát határozza meg, amely az Isten Országának hirdetése. Sajnos a fennmaradt szöveg folytatása szándékosan csapja agyon az egyébként egyértelműen törvény időszakát lezáró gondolatot, mert az evangélium így folytatja:

 

 Lukács 16,17:

 Könnyebb pedig a mennynek és a földnek elmúlni, mint a törvényből egy pontocskának elesni.

 

Az egymás után következő de egymásnak ellentmondó sorok a szerkesztő szándékos csiszolásáról árulkodnak. Jézus, ha valaminek el nem múlására gondolhatott, az csak saját beszédeire vonatkozhat, hiszen azért jött tanítani, hogy megváltoztassa az Istenről tévesen alkotott elképzeléseket, a vallási hagyományról bizonyítsa emberi kigondolásból származó hiábavalóságát, és hogy a törvényhez való hozzáálláson alapvetően változtasson. Nem mondhatta annak a törvények elmúlhatatlanságát, amelynek betartatása eleve nem Istentől eredőnek tekinthető, és amelynek betartása egyébként is gondot jelentett a zsidóknak. Ha a saját beszédeinek nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint Mózes rendelkezéseinek, akkor ennek a gondolatnak elő kell fordulnia egy árulkodó kijelentésében az evangéliumokban. Ezt a gondolatot megtaláljuk következő beszédében:

 

 Máté 24,35:

Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.

 

Ugyanezt fogalmazza meg Márk 13,31, Lukács 21,33, ráadásul pontosan ugyanazzal a hasonlattal élve, ahogyan a szövegbe nem illeszkedő „törvény el nem múlására” való gondolatot fogalmazta meg a szerkesztő. Mózes törvényei nincsenek az Istentől, ha Jézus az Istentől jött, akkor a törvény elmúlásáról beszélnie kellett. Sajnálatos tény, hogy a ránk maradt szövegek a zsidó keresztények törvényhez hű kezein át fogalmazódtak meg igen hosszú idő alakító elteltével, így az anyagokban nem maradhattak fenn, csak alig észrevehető nyomokban a törvény elmúlására vonatkozó kijelentések.

De Jézust meggyilkolták, és ennek oka a törvénytudókkal és írástudókkal, azaz Mózes tanítványaival szembeni éles konfliktus. Jézus nem csak számolt ezzel az összeütközéssel, de tudván azt, hogy az emberek törvény alá való vetettsége nem szűnik meg egyhamar a világon, követőinek sem jósol más sorsot, mint a sajátja:

 

 Máté 10,17-18:

De óvakodjatok az emberektől; mert törvényszékekre adnak titeket és az ő gyülekezeteikben megostoroznak titeket;

És helytartók és királyok elé visznek titeket érettem, bizonyságul ő maguknak és a pogányoknak.

 

 Márk 13,9:

Ti pedig vigyázzatok magatokra: mert törvényszékeknek adnak át titeket, és gyülekezetekben vernek meg titeket, és helytartók és királyok elé állítanak én érettem, bizonyságul ő nékik.

 

Sőt, ezt a konfliktust fontosnak tartja, és követőjétől méltatlannak ítéli, ha ezt az összeütközést az írástudókkal és törvénytudókkal nem vállalja fel:

 

 Márk 8,35-35:

A sokaságot pedig az ő tanítványaival együtt magához szólítván, monda nékik: Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.

Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét én érettem és az evangéliumért, az megtalálja azt.

 

A fenti idézet Márkban éppen az után hangzik el, mikor Jézus feszegeti saját szenvedéseinek, üldöztetésének szükségességét, amely a vénektől, főpapoktól és írástudóktól ered. A kereszt tehát nem valamiféle váratlan betegség, szerencsétlenség, vagy gyötrelmek okozta próbatétel, sem az „Én halálát”, „Önmagam halálba adását” jelenti, amit Pál apostol szívesen fogalmaz meg annak érdekében, hogy mindenki természetében az általa elképzelt Krisztus-természet mintáját formálja ki, hanem ugyanaz az összeütközés, amely az írástudók, törvénytudók és Jézus között az uralkodó törvények megőrzése vagy az Isten Országának megteremtése között robbant ki. Világosan fejezi ki Jézus, hogy arról az önfeláldozásra gondol, amely az evangéliumért, azaz az Isten Országának terjesztése közben a kialakuló konfliktus miatt hozhat az emberre életveszélyt, és ezzel egy döntéskényszert. Jézus józanul gondolkodik, tudja, hogy a teljesen szokatlan alapokkal és viszonyokkal tanított Isten Országa nem alakulhat ki az uralkodó hatalmak megőrzése mellett, az összeütközés az Isten Országa és királyok, papok, törvények és képviselők között szükségszerű – amelyek között a zsidó vallási hatalom, valamint Mózes törvényeinek megítélése Jézus küldetésének egyik legfontosabb feladata volt.

Nagyon fontos Jézus példamutató magatartása ebben a konfliktusban. Nem kezd el saját centrális hatalmat szervezni, tömegeket birtokba venni, nem kezd el vagyont felhalmozni, sem fegyverkezni, az írástudókkal, törvénytudókkal, főpapokkal, az uralkodó hatalommal szembeni konfliktust határozottan nem erőszakkal, nem karddal és vérontással akarja megoldani. Jézus fegyvere a szó, a tanítás, az Isten Országa nem hatalommal jön el, amit a próféták a messiástól vártak, sem fegyveres eszközökkel, mint a lázadók esetében, Jézus az egyén belátására számít, melyben önállóan dönt egy értelmesebbnek felkínált életalternatíva mellett, és pontosan ezért tanít. Ezt a szándékot jól tükrözik azok a cselekedetei az evangéliumokban, amelyek a gyógyításairól szólnak, hiszen egyetlen beteg egészségének helyreállításáért, egyetlen gyógyításért cserébe sem követelte meg tanításainak azonnali elfogadását, követését, nem léptette be semmilyen újonnan alakuló szervezetbe, közösségbe, sem személye alá bevont bármilyen szolgálat teljesítését nem kérte. Jézus követése kizárólag önálló döntés mellett képzelhető el, ahogyan ezt mutatja a „ha valaki én utánam akar jönni” fogalmazás is.

 

Fennmaradt az evangéliumokban, természetesen csonkított, csiszolt formában néhány élesebb megfogalmazása is az írástudók és törvénytudókkal szemben. Sajnálatos dolog, hogy még így is csak az enyhébb dorgálással találkozunk, csak azokkal, amelyek mellett Mózes törvényeinek betartási kötelezettsége nem sérül. De még így is kivehetőek a szövegből, hogy Jézus egyéni támadása az írástudók és törvénytudók ellen nem csak egy csendes fuvallat volt.

 

 Máté 23,13:

De jaj, nektek képmutató írástudók és farizeusok, mert a mennyeknek országát bezárjátok az emberek előtt; mivelhogy ti nem mentek be, a kik be akarnának menni, azokat sem bocsátjátok be.

 Lukács 11,52:

Jaj, néktek törvénytudók! Mert elvettétek a tudománynak [megismerésnek] kulcsát: ti magatok nem mentetek be, és a kik be akartak menni, azokat meggátoltátok.

 

Ezen a helyen nem Mózes törvényeinek be nem tartásával vádolja Jézus a vallási vezetőket, hanem az embereknek az Isten Országába való bejutásának akadályozása miatt. A tudomány kulcsa a megismerés és tanítás, és mivel ennek a lehetőségét csak az írástudók és törvénytudók birtokolhatták, az írásmagyarázatokkal csak általuk szabályozott ismerthez juttatták a népet, amelytől való eltérés halálos konfliktushoz vezetett, ahogyan azt Jézus esetében látjuk.

 

 Máté 23,15:

Jaj, néktek képmutató írástudók és farizeusok! Mert megkerülitek a tengert és a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek; és ha azzá lett, a gyehenna fiává teszitek őt, kétszerte inkább magatoknál.

 

Itt nem a képmutatást ítéli meg Jézus valójában, ahogy ezt az idézetet sok keresztény írástudó magyarázza. Lényegében Mózes tanítására való térés veszélyességét is láthatjuk a sorok mögött, ugyanis nem csak az írástudókat és farizeusokat ítéli meg gyehennára valónak, hanem sokkal inkább azt a tömeget, akik felvállalják, és megcselekszik az írástudók és farizeusok Mózestől tolmácsolt parancsait és rendelkezéseit.

 

 Lukács 11:46:

Ő pedig mondta: Jaj néktek is törvénytudók! Mert elhordozhatatlan terhekkel terhelitek meg az embereket, de ti magatok egy ujjatokkal sem illetitek azokat a terheket.

 

A kijelentés csiszoltságával gondolkodva értelmezhető ez a sor úgy, hogy a Mózes törvényeitől eltérő rendelkezések serege okozza azt a terhet, amelyet a törvénytudók az emberek vállára vetnek. Holott a valódi terhet nem az eltérő rendelkezések, hanem maga Mózes parancsolatai és rendelkezései okozzák, egy nép szolgaságba vetettségének fenntartása nem nevezhető az emberek tehermentesítésének. Az lehet, hogy míg Mózes elhordozható terhet vetett az emberek vállára, azt a törvénytudók elhordozhatatlan teherre változtatták, ám a szövegben már nem maradt fenn olyan kijelentés, amely Mózes rendelkezéseinek, mint elhordozható teher elvetéséről nyíltan beszélne.

 

Ugyanez a „teherrel” kapcsolatos gondolat Máté evangéliumában is előfordul:

 

 Máté 23,2-4:

Mondván: az írástudók és a farizeusok a Mózes székében ülnek:

Annak okáért a mit parancsolnak néktek, mindazt megtartsátok és megcselekedjétek; de az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek. Mert ők mondják, de nem cselekszik.

Mert ők nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállaira vetik; de ők az ujjukkal sem akarják azokat illetni.

 

Vegyük észre, hogy a 23,3 sor beszerkesztése erőteljesen zsidó keresztény írástudás befolyásának a műve. Az eredetileg elhangzott beszédben a sor egyáltalán nem szerepelhetett, hiszen Jézus saját beszédeinek meg cselekvésére és nem a Mózes székében ülők beszédeinek megtartására buzdított, hiszen pontosan azért tanított:

 

 Máté 7,24:

Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az ő házát:

 Lukács 8,21:

Ő pedig felelvén, monda nékik: Az én anyám és az én atyámfiai ezek, a kik az Isten beszédét hallgatják, és megcselekszik azt.

 

Az Isten beszéde alatt saját tanítását értette Jézus, hiszen Lukács a 8. fejezet elején kivonatot próbál adni abból a tanításból, amelynek beszédeit hallgatta a nagy sokaság:

 

 Lukács 8,19:

Eljöttek pedig hozzá az ő anyja és atyjafiai, de nem tudtak hozzá jutni a sokaság miatt.

 

Jézus munkásságának nagy jelentősége tanításában rejlik, amelynek meg cselekvésére sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett, mint Mózes tanításainak meg cselekvésére. Nem adhatott ki tehát olyan utasítást, ahogyan az a Máté 23,3 sorban szerepel, hogy minden beszédét a Mózes székében ülő írástudónak és törvénytudónak cselekedje meg a nép, hiszen pontosan azért jött, hogy ezen változtasson, hogy a törvény idejének lejártát meghirdesse, és hogy a hagyománnyal, vallással, Istennel kapcsolatos radikális változásról beszéljen az ember felfogásában és életében. A beszerkesztés tényét megerősíti a sort követő 23,4-ben elhangzó mondat, hiszen ott szerencsétlenül meghagyta az eredeti szöveget a szerkesztő, melyben így a két sor egyben azt eredményezi, hogy Jézus a „nehéz és elhordozhatatlan” terhek meg cselekvésére kötelezi a népet, amit az írástudók az ujjukkal sem akarnak illetni. Hogy Jézus Mózes terheinek hordozását sosem kívánta a néptől, bizonyítja, hogy maradt fenn olyan szöveg is az evangéliumokban, melyek éppen az által hirdetett dolgok könnyűségét próbálja meg kiábrázolni:

 

 Máté 11,30:

Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.

 

Mózes terhe nehéz, Jézus terhe könnyű, ez az ellentmondás nem oldható fel azzal, hogy az írástudókat csak azért hibáztatja, hogy nem akarják hordozni a terheket, „mert ők mondják, de nem cselekszik”, vagy „ők az ujjukkal sem akarják azokat illetni”.

 

Az evangéliumokból, csiszoltságuk ellenére is jól láthatjuk, hogy Jézus konfliktusa Mózes törvényeinek képviselőivel szemben volt, és ez túlmutat azon a kérdésen, hogy vajon csak a törvénytől való elhajlást bírálta volna meg (amely megalapozatlan lenne úgy, ahogyan azt általános vádakkal, személyek konkrét megtámadása nélkül tette volna a fennmaradt szövegek szerint!) – amely elhajlásokon egyébként a zsinagógákban rendszeresen vitáztak az írásmagyarázók, és ezért senkit nem gyilkoltak meg. Azt is láthatjuk, hogy az összeütközés alapja az Isten Országáról szóló tanítás volt, amely munkásságának legfontosabb feladata volt, tehát vizsgáljuk meg, hogyan jelentkezik Mózes törvényének elvetése a tanításában is.

 

A jó és gonosz fogalma Jézus gondolkodásában.

 

Tárgyaltuk, hogy a jó és rossz tudásának csapdája miként ragadja meg az ember gondolkodását, és ejti foglyul viselkedését, magatartását, cselekedetét mintákhoz, előírásokhoz, szabályokhoz és törvényekhez való igazodás, alkalmazkodás, engedelmeskedés által. Jézus tanításaiból a jó és rossz tudásának foglyában élő gondolkodás tehát mintát keres, Jézus személyéből példaképet farag, amelyhez aztán igazodni, hasonlóvá válni, és azonosulni akar. Ez a felfogás jelentkezik azokban a vallásos szokásoknak a kialakításában is, mely mechanikus, ismétléses, szertartásos rituálékban próbálja megvalósítani Jézus mintául vett beszédeit, mint például a Máté evangélium 6. fejezetében előadott Istenhez forduló ima tanításából faragták a miatyánk monoton, esetleg többször egymás után elhadaró mormolását, vagy az utolsó vacsora emlékeztetőjéből faragták az úrvacsora szertartását. A mintát kereső, Jézust példaképnek tekintő gondolkodás nem értette meg Jézus tanítását, aki nem örökérvényű előírásokat, rendelkezéseket, vagy szabályokat osztott, hanem alapigazságokat fogalmazott meg, amelyek az egyén és környezete viszonyától függően viszonylagosan értelmezendőek. Valóban problémát jelent Jézus eredeti gondolkodásának megértésének kutatásában, hogy az ismert evangéliumok nem Jézus saját kezétől, tanításának saját tollal írt rögzítéséből ismerjük, hanem évtizedes távlatból visszatekintve az elmúlt eseményekre, olyan szerkesztők próbálták meg papírra vetni, akik értelme nem szabadult fel a jó és rossz tudásának gondolkodást korlátozó jellegétől. Nem ismerték fel a jó és rossz tudásában rejlő ősrégi csapdát, és megpróbálták Jézus beszédeit rendelkezések, utasítások vagy előírások formájába öltve visszaadni. A számunkra legfontosabb, és rendkívül erős gondolkodásbeli csapdát Mózes állította fel, a próféták – talán Mózeshez hűségesre átszerkesztett – írásai pedig folyamatosan erősítgették, a csapda felismerését akadályozták. A csapda ugyanis kiválóan alkalmas néptömegek befolyásolására, és engedelmességük kézben tartására, és egyáltalán nem volt mentes ettől a gondolkodástól a zsidó keresztények Jézust hirdető gyülekezete sem, így megörökítették ezt a gondolkodásbeli mechanizmust az utókornak is. Amellett, hogy ennek befolyásolása miatt nem ismerhették fel Mózes törvényeinek való engedelmeskedés ártalmait, nem érthették meg Jézus tanításait sem, az eredmény tehát az a – Máté, Márk, Lukács tollával megfogalmazott - körülmetélés evangélium lett, amely egyfelől Mózessel próbálta meg összehangolni Jézus tanítását és személyét, másfelől a beszédeket sokszor rendelkezések és előírások formájába öltve próbálták meg tolmácsolni.

Jézusnál felismerhetjük azonban, az evangéliumok ismert – és torzított – anyagát tanulmányozva, mégis jól kivehetően kerülte el ezt a csapdáját a jó és rossz tudásának, és megpróbálta a jó és gonosz megkülönböztetésének tanítását úgy alkalmazni, hogy a jó és rossz tudásának fogságában működő elme, ha megértést lel benne, az igazság megismerése által felszabadulhasson a körülmények és események különféle értékrendszerekbe illesztésének és a környezet megértését akadályozó szokásától. Jézus tehát szándékosan tanított a jóról és gonoszról, ám látnunk kell, hogy olyan közönségnek címezte, akik a jóról és rosszról vallott felfogásukban Mózes mintáival, előírásaival és rendelkezéseivel voltak megkötve. A jó és rossz tudásának csapdájától felszabadult értelem a jót és rosszat már kezelheti helyesen, azaz nem örökérvényű, változhatatlan, állandónak tekintett elvek, hitek, szabályok és mértékek megalkotásával, hanem a pillanatnyi események, cselekvések, és körülmények és az egyén közötti viszony megértésének őszinte, nyitott, kifejező, és segítő eszközeként. Az ilyen módon használt tudása a jónak és rossznak mindig változó, a valóság, az élet, a körülmények alakulásának függésében rugalmasan követi annak mozgását, pillanatnyiságát és egyediségét, és mindig reálisan képes tükrözni az egyénre gyakorolt hatások minőségét. Nagyon egyszerűen más az a jónak vagy rossznak tekintett érték, amelyet igaznak vagy szentnek tekintett mintákhoz, előírásokhoz és szabályokhoz kötve alkotunk meg, és más az, amit az egyén életének, élményeinek, értékelésének őszinte kifejezéseként fogalmazunk meg. Az előzőhöz – írásokban - rögzített szabályok, mértékek és minták ismerete szükséges, az utóbbihoz az egyén, az életének és az átéléseinek a megértése.

 

Mózes és a próféták idejében egyértelműen a törvény szabta meg, hogy a törvény alá vetett ember mit tekintsen jó, és mit tekintsen gonosz cselekedetnek. A törvény mértékül szolgált, a viszonyítás alapját pedig a törvény betartása szabta meg:

 

 5 Mózes 30,15-18:

Lám eléd adtam ma néked az életet és a jót: a halált és a gonoszt.

Mikor én azt parancsolom néked ma, hogy szeressed az Urat, a te Istenedet, hogy járj az ő útjain, és tartsd meg az ő parancsolatait, rendeléseit és végzéseit, hogy élj és szaporodjál, és megáldjon téged az Úr, a te Istened a földön, a melyre bemész, hogy bírjad azt.

Ha pedig elfordul a te szíved, és nem hallgatsz meg, sőt elhajolsz, és idegen isteneket imádsz, és azoknak szolgálsz;

Tudtotokra adom ma néktek, hogy bizony elvesztek: nem éltek sok ideig azon a földön, a melyre a Jordánon átkelvén, bemész, hogy bírjad azt.

 

Mózes a jó és gonosz közötti különbséget a parancsoknak való engedelmesség függvényében határozta meg. Mózes szerint a viszonyt az „Úristen” annak mértékében alakítja ki az őt szolgáló emberrel, hogy mennyire vált engedelmessé, ha törvény szerint és engedelmesen viselkedett, akkor életet, áldást adott neki, azaz jót cselekedett vele, ha pedig nem tartotta be a törvényt és nem akart szolgaként viselkedni, akkor halált és átkot adott neki, azaz gonoszt cselekedett vele. Mózes Úristene gonosszal fizetett a gonoszért, és ezzel a bosszú elvét erősítette, az ítélkezés köntösébe öltöztetve, és áldással fizetett az engedelmességért, ezzel a haszonra törekvés rendszerét igazolta és teremtette meg. Az ítélet valójában a hatalom döntése az engedetlen és ellenséges cselekedetekkel szemben, az engedetlenség – ami a fenti idézetben a „nem hallgatsz meg”, „elhajolsz”, „azoknak szolgálsz” kifejezésekkel ad vissza – fizetsége halál, az élet elvesztése.

 

A teljes ószövetség a jó és gonosz spekulációjával foglalkozik, és minden esetben a törvény szerint való cselekvésre vezeti vissza a megkülönböztetést, nem ok nélkül, ezzel a hatalom szempontjainak (parancsok és engedelmeskedés, szolgai megfeleltetés) erősítéséért küzd. Jézus ezzel szemben a törvény parancsolataitól teljesen függetlenül, a Mózes mértékétől eltérő alapon tesz különbséget, a jót az ember örömére, a gonoszt pedig a szenvedésére való tekintettel határozza meg, az egyén sorsa és átélései megértésének függésében. Ennek megvilágítására egy külön példázatát nézzük meg közelebbről, az irgalmas szamaritánus esetét:

 

 Lukács 10,30-37:

Jézus pedig felelvén, monda: Egy ember ment alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, a kik azt kifosztván és megsebesítvén, elmentek, és ott hagyták félholtan.

Történet szerint pedig ment alá azon az úton egy pap, a ki azt látván, elkerülte.

Hasonlóképen egy Lévita is, mikor arra a helyre ment, és azt látta, elkerülte.

Egy samaritánus pedig az úton menvén, odaért, a hol az feküdt: és mikor azt látta, könyörületességre indult.

És hozzájárulván, bekötözte annak sebeit, olajt és bort töltvén azokba; és azt felhelyezvén az ő tulajdon barmára, elvitte a vendégfogadó házhoz, és gondját viselte néki.

Másnap pedig elmenőben két pénzt kivéve, odaadta a gazdának, és monda néki: Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked.

E három közül azért kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, a ki a rablók kezébe esett?

Az pedig monda: Az, a ki könyörült rajta. Monda azért néki Jézus: Eredj el, és te is a képen cselekedjél.

 

A jó és a rossz megítélése a példa szerint erősen szubjektív, mondhatnánk a samaritánus önkényes döntése. Amit itt Jézus kiemelten méltat az a samaritánus megértése, az ember szenvedésein megindító könyörületessége, melyben a félholt állapotából kiindulva dönti el a rászorultságot, és nem elvek, vagy előírások alapján hárítja el.

A tanítás ugyan az irgalmasságról szól, amelyben mégis bírálat éri a Mózes szellemiségét, az a pap meg a Levita szerepének bevonása a történetbe, akik az írások és törvények szolgái, nem ok nélkül lettek megemlítve a könyörületesség hiánya miatt. A törvény által megítélt megkülönböztetés jó és gonosz ugyanis korlátozza a könyörület alkalmazását a gonosszal szemben, és akár azért nem segítettek, mert az Isten büntetésének, vagy valamilyen megtorlásnak vélték az ember sorsát, akár megszokták a törvény ítélete által okozott szenvedések látványát, akár bűnösnek tartották az áldozatot, a félholt elkerülésének döntésében felfogásuk bizony közrejátszhatott:

 

 5. Mózes 19:21:

Ne nézz reá szánalommal; lelket lélekért, szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért.

 

 Jeremiás 48:12:

De íme, eljönnek a napok, azt mondja az Úr, és rablókat bocsátok reá, a kik megrabolják őt, és megüresítsék edényeit, palackjait pedig összetörjék.

 

Ha egy rabló, a próféta szerint jöhet az Istentől, akkor az Isten szolgája mi módon szegüljön szembe az Isten akaratával? Mózes és a próféták szinte kiképezik az embert a könyörtelenségre, nem csoda, ha a pap és a levita a rablásban akár az Úristen döntését is láthatta. Egy olyan szemléletben, amelyben a szenvedés az Isten büntetése, törvényes és istentől eredeztetett valami, a törvénytisztelő elfordul a szenvedőtől, a betegtől, megszakít vele minden közösséget. A zsoltáríró panaszkodik, hogy barátai, rokonai elhagyják szenvedésében, és megkérdőjelezik az Istene segítségét:

 

 Zsoltárok 38,12:

Szeretteim és barátaim félre állnak csapásomban; rokonaim pedig messze állnak.

 Zsoltár 42,10-11:

Hadd mondjam Istennek, az én kőszálamnak: Miért felejtkeztél el rólam? Miért kell gyászban járnom ellenség háborgatása miatt?

Mintha zúzódás volna csontjaimban, mikor gyaláznak engem az én szorongatóim, naponként ezt mondván nékem: Hol van a te Istened?

 

Jób könyve szól ugyanerről a megvető, elkerülő magatartásról:

 

 Jób 19,11; 13-14:

Felgerjesztette haragját ellenem, és úgy bánt velem, mint ellenségeivel.

Atyámfiait távol űzte mellőlem, barátaim egészen elidegenedtek tőlem.

Rokonaim visszahúzódtak, ismerőseim pedig elfelejtkeznek rólam.

 

 Ésaiás is szemükre veti a népnek a tévedésüket, amely szerint aki „ismer” fájdalmat és, betegséget, az csak elhagyottja, megvetettje lehet embernek, Istennek:

 

 Ésaiás 53,3:

Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfija, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele.

 

A szenvedő, beteg embertől való elfordulás annak indoklásával, hogy az Isten hagyta el, vetette meg, nem csak Izraelben volt szilárd szemlélet, hanem egész ókori keleten. A samaritánus pedig tekintet nélkül a félholt szenvedésén való esetleg törvényellenesnek, istenellenesnek látszó segítségnek, nem az elvekre és a vallási normákra figyelt, hanem az ember szenvedéseire, és megtette azt, amire a vallás elkötelezettjei nem voltak képesek. Jézus tehát a tényekre mutat és nem a szabályokra, vagy az előírásokra, a jó és gonosz közötti különbség csapdáját, amely a „jónak és rossznak tekintett” minták, normák, mértékek szabályai és rendelkezéseihez való igazításban rejlik, már hiányzik a példázatból. Jézus a példázatban a helyeslés kiindulópontjául nem a törvény mértékét, hanem az élet megértését választotta, és mivel az egyén konkrét bajaira fordítja figyelmünket, viszonylagossá – a körülmények megértésének függvényévé - tette a jóról és rosszról alkotott értékelésünket. És helyesen, mivel az emberek különbözőek, örömük és szenvedésük egymástól akár ellentmondóan is eltérhetnek, szükséges a tényekre, a cselekedetekre figyelni szabályok, és törvények helyett. Jézus tehát tanításában meghaladja a jó és rossz tudásának csapdájába heverő gondolkodást, a „jóról és rosszról alkotott minták” közlése és azokhoz igazító hozzáállás helyett, a jó és rossz fogalmait helyesen használva az egyén átéléseit, az élet megértését tükrözve, őszinte kifejezési formában alkalmazza. Példabeszédeket alkalmaz ezért, és nem mértékeket vagy előírásokat szab, jóllehet ezzel a képességgel nem rendelkező szövegírók képtelenek voltak ennek maradéktalan tolmácsolására.

Márk például Jézus szellemiségétől nagymértékben eltérő prófétai sorokat visz leírásába, gyűlöletet fogalmaztat meg a szeretet tanítójának szájával:

 

 Márk 9,48:

A hol az ő férgük meg nem hal, és tüzük el nem aluszik.

 

Van olyan szöveg (Károli fordításban a 9,44 és 46), mely ezt a sort még kétszer adja elő, hogy nyomatékozza Jézus beszédének bosszúszomját. Máté hasonlóképpen nem tud szabadulni az indulatos kifejezésektől:

 

 Máté 18,8:

Ha pedig a te kezed vagy a te lábad megbotránkoztat téged, vágd le azokat és vesd el magadtól; jobb néked az életre sántán vagy csonkán bemenned, mint két kézzel vagy két lábbal vettetned az örök tűzre.

 

 Máté 25,41:

Akkor szól majd az õ bal keze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, a mely az ördögöknek és az ő angyalainak készíttetett.

 

 Máté 25,46:

És ezek elmennek majd az örök gyötrelemre; az igazak pedig az örök életre.

 

Mindegyik megfogalmazás az író felfogását tükrözi, egyszer azt, hogy képtelen volt megérteni Jézus hozzáállását gonosztevők és bűnözők felé, másodszor azt, hogy képtelen volt felszabadulni Mózes törvényének befolyásoló szellemiségétől, amely a büntetés fenyegetésének alkalmazásával próbál élni. Máté annak ellenére teszi ezt, hogy a Nagy Hegyi Beszédben valahogy mégis tükrözni tudja Jézus megbocsátásra, toleranciára buzdító szavait, és hogy a büntetés fenyegető eszköze helyett az igazság feltárása általi megoldása lesz alapvető eszköze Jézusnak, a konfliktusok és ellenségeskedések kezelésére.

 

Több helyen maradt fenn az evangéliumokban az egyén életéből, cselekedeteiből kiinduló következtetés a jó és gonosz Jézus fogalmai szerinti értelmezésére, egyik helyen se a törvényhez viszonyítva értékel.

 

 Máté 16:27:

Mert az embernek Fia eljön az õ Atyjának dicsőségében, az õ angyalaival; és akkor megfizet mindenkinek az õ cselekedete szerint.

 

Erőteljesen kifogásolható megfogalmazás, nem csak az „emberfia visszajövetelével” kapcsolatos várakoztatás kérdése miatt, hanem a „cselekedetek megfizetésének” elve miatt is. A használható gondolat az idézetből ellenben, a cselekedetek szerinti mérlegelés azonban meghaladja a törvény szerinti mérlegelést, megint ott tartunk, hogy Jézus a jó és rossz cselekedetet nem a törvény mértékeihez hasonlítva választja szét, hanem a cselekedeteket a szándékaik vizsgálatával és a környezetükre gyakorolt hatásukból értelmezi. Minden cselekedet megértése az indítékok, szándékok, valamint a következményei ismerete nélkül lehetetlen, a törvény mértékeihez való szabottság, az előírásokkal, szabályokkal és rendelkezésekkel összehasonlításra alapuló elemzése pedig eleve ki is zárja a cselekedetek megértésének lehetőségét, táptalaját nyújtva a cselekedetek félreértett kezelésének. A cselekedetek megértése pedig nem lehetséges szétválasztás módszerével, mivel ugyanaz a cselekedet a környezetre többféle hatást gyakorol, melyek értékelése hatásonként, érzékelőiként más és más, egymástól eltérő, még ellentétes is lehet. Jézus tehát hatása szerint mérlegel egy cselekedetet, akkor sem egy értékrendszer, a törvény szempontjaihoz viszonyítva, hanem a szenvedő fél szempontjainak figyelembe vételével teszi. A gonosz cselekedet megítéléséhez a kiindulópontot nem a törvény, hanem az ember szenvedései, gyötrelmei jelentik, nem nélkülözve a szándékosság vizsgálatát, a jó cselekedetek pedig azok, melyek ezt megszüntetik:

 

Jó cselekedetek:

 

 Máté 25,35-36:

Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem;

Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám.

 

Gonosz cselekedetek:

 

 Máté 25,42-43:

Mert éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom;

Jövevény voltam, és nem fogadtatok be engem; mezítelen voltam, és nem ruháztatok meg engem; beteg és fogoly voltam, és nem látogattatok meg engem

 

Jézus szemléletéből tehát sugárzik az élet tisztelete, szemben a törvény tiszteletével. Amikor vitája támad az írástudókkal és a törvénytudókkal a szombatnapi munka felől, a törvény szerinti magatartás szükségességét egyértelműen rendeli alá az életnek:

 

 Márk 2,27-28:

És monda nékik: A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért.

Annak okáért az embernek Fia a szombatnak is ura.

 

Amely burkoltan azt fogalmazza meg, hogy a törvényt az ember és az élet alá rendelve kellett volna kezelni, és nem fordítva. A törvénnyel szembeállítható jó cselekedetre pedig a következő részlet világít rá:

 

 Máté 12,11-12:

Ő pedig monda nékik: Kicsoda közületek az az ember, a kinek van egy juha, és ha az szombatnapon a verembe esik, meg nem ragadja, és ki nem vonja azt?

Mennyivel drágább pedig az ember a juhnál! Szabad tehát szombatnapon jót cselekedni.

 

Nem csak radikálisan a valóságra, az életre, a verembe esett szenvedésére irányítja Jézus a figyelmet, hanem határozottan hajlandó törvényt is szegni, ha azt az élet szükségének megértéséből megindokolhatja. Mert Jézus az igazságra tanít, amely már nem a jó és rossz értékelésétől - amit Mózes szerint a törvény szolgáltat -, teszi függővé az életet, hanem az élettől, a valóság megértésétől teszi függővé a jó és rossz értékelését. Az igazság, ami a valóság megértése az Isten, az Isten akarata, az élet, az emberek, és körülményeik felől meghaladja ezeknek már kész rendszerek szerint való értékelési mechanizmusait, nem esik foglyul a jó és rossz válogatásának, olyannak tekinti az életet, amilyen, és döntéseket az élet megértéséből kiindulva hoz. Az igazságból indított cselekvés nem lehet egyenlő a törvény szerinti cselekvéssel, mivel a törvény nem vizsgálja a konkrét cselekvésnek a befolyásoló indokait, feltételeit, összefüggéseit, sem a környezetet érintő összes következményeit, hanem az érvényes szabályokat és törvényeket veszi összehasonlítási alapul. Ha a cselekedet megsért egy szabályt, akkor a szabálysértővel szemben eljárást kell kezdeményezni, mert a szabály az szabály. De Jézus tanításában az Isten szerint való cselekedetek nem a törvény cselekedeteiből, hanem az igazság cselekedeteiből valóak:

 

 János 3:21:

A ki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ő cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, hogy Isten szerint való cselekedetek.

 

.Amely kijelentés előfeltételezi, hogy igazság szerint az képes cselekedni, aki az igazság ismeretére eljutott, Jézus tanításában ezért az igazság megismerése alapvető fontosságot kap.

 

 Máté 5,6:

Boldogok, a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.

 

 Máté 5:20:

Mert mondom néktek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába.

 

 Máté 6:33:

Hanem keressétek először Istennek országát, és az õ igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.

 

 János 8,32:

És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.

 

 János 4:24:

Az Isten lélek: és a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.

 

 János 16:13:

De mikor eljön amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem magától szól, hanem azokat szólja, a miket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek.

 

Az igazság, ha független a jó és rossz értékelésétől, nem annak alapján méri a valóságot, hogy valamilyen választott szempont szerint értékelhető vagy sem, így a gondolkodás képes a valóság megismerésében mélyebb összefüggésekre eljutni, képes lesz a megértésre. A szabályok, a törvények azonban, annak ellenére, hogy vannak körülmények, amelyek között alkalmazva az igazságot még képesek tükrözni, eltérő körülmények mellett már igazságtalan lesz, ha a döntés a törvény előírásához továbbra is ragaszkodik. Szükségszerű velejárója a törvény alá vetett életnek, hogy a törvény egyik oldalon egy helyzetfüggő igazságot próbál meg érvényesíteni, de másik oldalon szaporítja az igazságtalanságot. A törvény nem törekszik egy tett megértésére, ellenben törekszik az ítéletére, ha pedig hiányzik belőle a megértés az ítélet törvényesen lesz igazságtalan. Jézus esetében mindenképp látnunk kell, hogy tanítása igazság tartalma függ az élet megértésétől, a jó és rossz értékek megállapítása pedig függ a feltárt igazság tartalmától.

A Jézus nem ad tehát szabályt a „jó cselekedet” mintájára, hanem feltárja, hogy az egyén figyeljen a környezetére, ismerje fel az adott konfliktus, ellentét, válság, probléma gyökereit, és mivel ezek minden helyzetben más és más jelleggel bírnak, az igazságos döntés, amely békességet teremt, és megoldást hoz, minden helyzetben más és más kell, hogy legyen. Mégis ad iránymutató elveket, amelyek az uralkodó rendszer által jónak tartott értékekkel szemben, tehát nem a birtoklásban, a felhalmozásban, a hatalom megszerzésében, az élvezetek hajszolásában látja az igazi kincseket, hanem az emberben, képességeiben és életének teljességében. Abban a cselekvésben, amely egy másik embert boldoggá képes tenni, abban a folyamatban, tevékenységben, munkában, amely valósággal megszabadítja – a nyomortól, a gyötrelmektől, a boldogtalanságtól, a gondok terheitől -, abban a megismerési folyamatban, amely bölccsé tehet bárkit az élet mélyebb megéléséhez, határozódik meg az, amit Jézus jó cselekedetnek nevez.

 

A boldogság, mint a Nagy Hegyi Beszédben elhangzott tanításának kiemelt mondanivalója Jézus számára az ember életének legfontosabb tartalma, azért a legfőbb jót az cselekedheti az emberrel, aki őt boldoggá tudja tenni. Jézus nem ígér gazdagságot, sem biztonságot, mint Mózes, ellenben tudja, hogy az ember boldogsága nem függ ezeknek a birtoklásától, de akadályozva lehet ezek által. Tehát nem hanyagolja el a javakkal küzdő problémákat. A nyomor, a betegség, a gyötrelem, a teher, amelyek nehézzé és boldogtalanná teszik az emberek életét, gyökere az igazságtalanság és a gonoszság, tehát Jézus küzd az igazságtalanságok és gonoszságok megszűnéséért, ám nem a törvény eszközével, hanem az igazság és az élet megértésének eszközével, tanítással és felvilágosítással:

 

 Máté 11,28:

Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én nyugalmat adok nektek.

 

Jézushoz menni nem jelent mást, mint tanítását hallgatni, megérteni, és a beszédeit a cselekvésünkben valóra váltani. Ha megértettük, hogy beszédei nem minták, szabályok vagy rendelkezések keresése, akkor tapasztalást keresünk, amely segít felismerni mögötte az igazságot, megértjük az életet, megtaláljuk az Istennel való közvetlen kapcsolat lehetőségét és jelentőségét. Jézus békessége nem a birtoklás és a biztonság külső feltételeinek meglétéből származik, ezt nyomon kísérhetjük Jézus történetének menetén, hiszen sem gazdagság nem kísérte útjain, sem fegyveres hadsereg nem védte az üldözőitől, mégsem aggodalmaskodott a megélhetése vagy támadásai felől, akkor sem, amikor nem volt alkalmas emberi szállás nyugovóra téréshez sem:

 

 Lukács 9:58:

És monda néki Jézus: A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs fejét hová lehajtania.

 

Jézus békessége belső tehát, és meglétének feltételei nem a birtoklás és biztonság körülményeinek megteremtésétől függ:

 

 Máté 11,29:

Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd, és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.

 

Jézus bizonyította, hogy lehet félelem nélküli életet élni annak ellenére, hogy valaki szegényen és az uralkodó rendszer szempontjai szerinti bizonytalanságban – a hatalom védelmi rendszere nélkül - cselekszi a dolgait, erőteljesen ütközteti értékeit azzal az értékrenddel, amit Mózes és a próféták hivatalosítottak Izraelben:

 

 Lukács 16,14-15:

Hallották pedig mindezeket a farizeusok is, kik pénzszeretők voltak; és csúfolták őt.

És monda nékik: Ti vagytok, a kik az emberek előtt magatokat megigazítjátok; de az Isten ismeri a ti szíveteket: mert a mi az emberek közt magasztos, az Isten előtt utálatos.

 

A Nagy Hegyi Beszéd

Szerkesztettség, befolyásoltság, pontatlanság

 

Jézus tanításai felületesen, hibákkal együtt és a zsidó keresztény írástudók befolyásától nem mentesen, a törvény szellemiséggel némileg összehangolva kerültek rögzítésre, mint Jézus élete és cselekedetei. A több évtizedes múltra való visszaemlékezés alatt elveszítette minden tanítás a tanítói jellegét, és csupán lényegre törő, rövid, tömör, és sok esetben torzított formában maradtak meg azok a gondolatok, amit a zsidó keresztény írástudás megszűrt és kiigazított. A legnagyobb terjedelmű tanítás Jézustól Máté evangéliumában került rögzítésre, és hogy az anyag összetételéből hiányoznak logikai összefüggések, értelmezések vagy komolyabb alátámasztást nyújtó indoklások, bizonyítja, hogy az évtizedek utáni rögzítés megviselte a szöveg eredeti tartalmát. A mai keresztény írástudás ezt önerőből összeállított igemagyarázatokkal igyekszik pótolni, amely értelmezés nem mentes attól a szemlélettől, amit az előadó az életről, világról, emberekről és Istenről a Biblia írásai alapján alkotott. Mivel ez a felfogás előadónként más és más, eltérő írásismeretből és ezzel párhuzamosan az élet, az Isten, a valóság felőli tudatlanságból és tapasztalatlanságból merített, a született magyarázat is előadónként más és más, így aztán előadónként, bibliai látásmódoktól függően más és más gyülekezetek alakulnak. A rövidre szabott, szűken fogalmazott és tömör forma nem elégséges ahhoz, hogy egyértelmű, világos és félreérthetetlen tanításról nyerjünk belőle tájékoztatást, mint amikor egy tanító saját kezűen írja le, vagy saját nyelvén beszéli el mondanivalóit, ezért a megfogalmazott gondolatoknak a különféle értelmezésére maga az anyag ösztönöz. Csakhogy ezzel a módszerrel nem lehetséges az eredeti gondolkodás megfejtése, mivel a tanításokból egymásnak szögesen ellentmondó következtetések is vonhatóak. És mivel nem csak a visszaemlékezés torzításaitól, hanem attól a befolyásolástól sem mentes az anyag, amit a zsidó keresztény írástudás – a körülmetélés evangéliuma néven szerkesztve egybe - Mózes törvényeivel, a prófétákkal és az írásokkal kísérelt meg összehangolni, az eredeti tanítás anyagához még nehezebbnek látszik eljutni.

De mégsem lehetetlen, ha Jézusnak a Mózes tanítványaival való összeütközését komolyan kezeljük, hiszen meggyilkolásához vezető út éppen ennek a kifejlődésével alakulhatott csak ki, így leleplezhetőek azok az írásszerkesztései műveletek, amelyek a Mózes törvényeivel való összehangoltságra igyekszik vezetni az olvasót. Ha megértjük Jézus összeütközésének lényegét az írástudók és törvénytudók állásfoglalásával szemben, akkor máris nyerünk egy eligazításhoz vezető iránytűt az evangéliumokban szereplő szövegek megértéséhez.

A Nagy Hegyi Beszéd Máté evangéliumában szinte Jézus fellépésének legelején hangzik el, az anyag összetételébe sok olyan részlet is kerül, amit a többi evangélista más időpontra és helyszínre helyezve, más körülmények között és a szövegen is változtatva adja Jézus szájába. Szép példáját adja ennek a variációnak a beszéd következő mondata:

 

 Máté 5,32:

Én pedig azt mondom néktek: Valaki elbocsátja feleségét, paráznaság okán kívül, házasságtörővé teszi azt; és a ki elbocsátott asszonyt vesz el, házasságot tör.

 

Márk szerkesztésében ezt a beszédet Jézus nem a hegyen, hanem otthon, a tanítványainak adja elő, nem csak másképpen fűzve a gondolatot, de itt a szövegkörnyezet is indokolttá teszi, hogy Jézus erről beszéljen, hiszen éppen a feleség elbocsátásával kapcsolatosan kérdezték őt előtte az írástudók. Az eltérő megfogalmazás így hangzik:

 

 Márk 10,11-12:

Ő pedig monda nékik: A ki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, házasságtörést követ el az ellen.

Ha pedig a feleség hagyja el [bocsátja el] a férjét és mással kel egybe, házasságtörést követ el.

 

A Máté verzióban egy ártatlan kérő kerül házasságtörés vádjába, pusztán azért, mert olyan asszonyt vesz el feleségül, akit elbocsátottak, Márk verziójában ez a hiba nem jelentkezik. Lukács evangéliumában megint más körülmények között adja elő ezt a gondolatot Jézus, nem fellépésének kezdetén, mint Máténál, nem otthon, mint Márknál, hanem fellépésnek már szinte vége felé, és a pénzszerető farizeusok csúfolódása közben. Az elhangzott idézet pedig megegyezik Máté hibás verziójával (Lukács 16, 18).

Ugyanígy kerül másutt elhangzó helyre az „amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek” (Máté 7, 2; Márk 4, 24), a „kérjetek és adatik nektek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik nektek” (Máté 7, 7-8; Lukács 11, 9-10). A „menjetek be a szoros kapun” (Máté 7, 13; Lukács 13, 24), nem csak máshol hangzik el, de más összefüggésben bukkan fel. Az utóbbi két idézetet Lukács kiveszi a Nagy Hegyi Beszéd leírásából, és egész más helyre teszi.

A Nagy Hegyi Beszéd még rövidebb verzióját ugyanis megtaláljuk Lukács evangéliumában, ahol a beszéd elhangzási körülményeinek eltérése is zavart tükröz, hiszen Máténál felmegy a hegyre, Lukácsnál meg lejön a hegyről Jézus, mikor tanítani kezd, valamint más tartalommal is kiegészül, mint például a boldogmondások fordítottjára gyártott jajmondások. Lukács a teljes beszédet a 6. fejezetben a bővítés ellenére még rövidebb formában adja elő, mint Máté, aki három fejezetet is szentel a tanítás visszaadására az 5-7 fejezeteket.

A fenti példák nem csak a beszédek összeállításának zavarára mutatnak, hanem logikátlanságára is, hibás fogalmazások szerepelnek bennük, és az idézet sokszor értelem nélkül való helyre lesz illesztve, ahogyan Lukácsnál az elválásra való kitérés teljesen elüt attól a témától, ahova be lett illesztve ((Lukács 16, 14-18)). És még az sincs bizonyítva, hogy a Jézus szájába adott szöveg egyáltalán elhangzott valaha, vagy csak a házasságról elhangzott immár felismerhetetlen nézetéből kovácsoltak a zsidó keresztény szerkesztők valamilyen elválás ellenes szólamot.

 

Boldogság vagy gazdagság?

 

Jézus tehát a beszédet boldogmondásokkal kezdi, amely máris tükröz egy ellentmondást Mózes elképzeléseivel. Mózes, ha nem megfélemlít, akkor anyagi ígéreteket támaszt, tehát a felhalmozást, a javak gyűjtögetését, a magántulajdon erősítését tekinti legmagasztosabb áldásnak, biztonságot ígér, félelem nélküli megélhetést, mégpedig az egyén szolgai engedelmességének teljességéért cserébe.

 

 3 Mózes 26, 3-6:

Ha az én rendeléseim szerint jártok, és az én parancsolataimat megtartjátok, és azokat megcselekszitek:

Esőt adok néktek idejében, és a föld megadja az ő termését, a mező fája is megtermi gyümölcsét.

És a ti cséplésetek ott éri a szüretet, és a szüret ott éri a vetést, és elégségig ehetitek kenyereteket, és bátorságosan lakhattok a ti földeteken.

Mert békességet adok azon a földön, hogy mikor lefekszetek, senki fel ne rettentsen; és kipusztítom az ártalmas vadat arról a földről, és fegyver sem megy át a ti földeteken.

 

Jézus, Mózessel szemben nem anyagi célt tűz az egyén szeme elé, hanem lelki célt, és azt állítja, hogy ennek elérése nem csak lehetséges a szegénynek is, de megvalósítása teljesen független a felhalmozás elsődlegességétől és a magántulajdon, a vagyon növesztésétől. Lukács tetézi ezt az üzenetet azzal, hogy a gazdagot meg is fosztja a boldogságtól, lévén az, hogy a gazdag elvette a javakban az elégedettségét:

 

 Lukács 6,24:

De jaj néktek, gazdagoknak, mert elvettétek a ti vigasztalásotokat.

 

Hogy Jézus teljesen függetlenül az egyén anyagi helyzetétől foglalkozik az egyén boldogságával, szellemi és lelki épülésével, tökéletességre jutásával, ez az evangéliumok egyéb helyei is különféle szövegekkel támasztják alá. A gazdag ifjú, aki az örök élet feltételeinek szeretet feltételeinek meg látszik felelni, a tökéletességre jutáshoz csak vagyona feláldozása árán juthat el:

 

 Máté 19, 21:

Mondta néki Jézus: Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem.

 

Ugyanezt erősíti meg Lukács a következő idézetben:

 

 Lukács 14, 33:

Ezenképpen azért valaki közületek búcsút nem vesz minden javaitól, nem lehet az én tanítványom.

 

Jézus egyértelmű támadást intézett a magántulajdon eszménye ellen, amit Mózes oly szentségképp kezel. A Nagy Hegyi Beszédből nyilvánvalóvá válik, hogy értékrendje nem azonos Mózesével:

 

 Máté 6,19-20:

Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok kiássák és ellopják;

Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, a hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a hol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják.

 

És szándékában sem áll, hogy olyan ígéretek teljesítését erősítse meg, amelyeken Mózes hatalma nyugszik. Jézus megveti azokat a kincseket, amelyek Mózes ígéretében áldást és bőséget jelentenek a hatalomnak engedelmes szolgaembernek, Mózes szándékával ellentétesen azt szeretné elérni, hogy az egyén meglássa, hogy nem a javakkal való bőség a boldog és Isten szerint való élet kulcsa:

 

 Máté 6,24:

Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti; vagy egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.

 

A fenti idézetben a Mammon a birtoklás mindenható uralma.

 

 Lukács 12:15:

Monda azért nékik: Meglássátok, hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget; mert nem a vagyonnal való bőségben van az embernek az ő élete.

 

Ha Jézus kincsről beszél, amit itt a földön képes valaki gyűjteni, az csakis valóságos, azaz ebben az életben is értékelhető kincs lehet, nem pedig a túlvilágba áthelyezett remélt, de ugyancsak anyagi kincs. Lelki és nem anyagi vonatkozásban kell a kincset megtalálni, és ez a szeretet értékrendjén keresztül lelhető meg. Ez a kincs tehát az EMBER és az ÉLET.

 

 Máté 6,26:

Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-e azoknál?

 Máté 10,31:

Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.

 

Az Élet kincsként kezelésére vonatkozó utalás:

 

 Lukács 12:23, Máté 6,25:

Az élet több mint az eledel, és a test, mint az öltözet.

 

Az ember értékelése tűnik ki értékének megrontása elleni kirohanásból is:

 

 Máté 23,15:

Jaj, néktek képmutató írástudók és farizeusok! Mert megkerülitek a tengert és a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek; és ha azzá lett, a gyehenna fiává teszitek őt, kétszerte inkább magatoknál.

 

Mózes a gyehenna fiává tette az írástudókat és törvénytudókat, azok pedig most már az egész emberiséget is tönkre tennék, szemétre méltóvá, kétszerte inkább saját romlásuknál, Jézus élénken tiltakozik a folyamat ellen, de ahelyett, hogy sikerült volna akadályt állítani elé, a zsidó keresztény írástudók átmentették a Mózeshez kötő elképzeléseket a kereszténységbe. Ma a keresztény írástudók járják körül a tengert, hogy egy pogányt kereszténnyé tegyenek, aztán ha azzá lett, hasonlóképpen méltatlanná teszik az életre, mint ahogyan Jézus korában a zsidó írástudók tették.

 

A mennyei kincsek további skáláján tehát azok a dolgok jelennek meg, amely az örök életre szánt ember tökéletességével kapcsolatosan fogalmazhatóak meg. Ezek tehát nem javainak gyűjtögetésével, hanem gondolkodásának, értelmének éberségével, szívének érzékenységével, léleknek erejével, bátorságával, szellemi és lelki kincsek tárházával nyílik meg, amelyeket valóban magával vihet az örök életbe, valóban gyűjthet az örök életre, szemben a földdel, javakkal, mezővel, ökrökkel, amelyek itt maradnak.

A Mózesen nevelkedett népnek Jézus tanítása a lélek és a szellem értékeiről – kincseiről - teljesen új, a törvény Jézus tanításaival szemben bőséget és biztonságot ígér. Jézus látja, hogy a Mózes által kitűzött anyagias célok amúgy sem valósíthatóak meg olyan emberi viszonyok mellett, amelyeket a törvény segítségével, és hatalmon tartásával próbálnak alakítani és formálni. A törvénynek való engedelmeskedés mellett az ember elveszíti szabadságát, Istentől teremtett egyénisége megromlik, szellemi és lelki kincsei parlagra kerülnek, természetében erőszakos átalakítás megy végbe, előtérbe kerülnek az anyagi célok, azaz a szerzés és birtoklás rendje, azok előteremtésének követelményei, valamint azok megőrzését, fennmaradását hivatott biztonsági feltételek megteremtése. A magántulajdon, birtoklás és a hatalmi szerkezetek alapján kovácsolt értékrendek Jézus szempontjai között elvetésre kerülnek, alapjaiban támadja Mózes megfélemlítésen és ígéreteken alapuló hatalmi felépítményét és értékrendjét. Jézus előtt érték az ember, és nem a birtoka, az élet és nem a hatalom, ezért a legfontosabb eszközt ragadta meg az ember felemelésére, a tanítást, és a felvilágosítást. Az ember szellemi és lelki korlátoltságából kivezető útnak az egyén tanulását, az igazság keresését tartotta a legfontosabbnak.

 

Igazság vagy törvény?

 

Mózes törvényeivel szemben tehát szembehelyez Jézus egy új fogalmat, ez pedig az igazság. A Nagy Hegyi Beszéd szélesen taglalhatta az igazság fontosságát és értékét Mózes törvényeinek sablonszerű, merev és rugalmatlan szerkezetével, ennek nyomait láthatjuk például a következő fennmaradt részletekben:

 

 Máté 5,6:

Boldogok, a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.

 Máté 5,10:

Boldogok, a kik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.

 Máté 5,20:

Mert mondom néktek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába.

 Máté 6,33:

Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.

 

Az igazság az egyén elképzeléseinek, beszédeinek, kifejezéseinek megegyezése a valósággal.

 

 Máté 5,37:

Hanem legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.

 

Pontosan arra gondol itt, hogy az ember beszéde legyen a valósággal megegyező, tehát az igazság beszéde, és amíg az egyén csak szúk területét ismeri a világnak, életnek, Istennek a környezetének, addig az igazságról alkotott képe, valamint ennek rendszerbe illesztett nézetei, beszédei is csak szűken fognak egyezni a valóságával, a cselekvéshez szükséges döntéseket több tévképzet, és tévhit tudja befolyásolni.

Az írástudók, és törvénytudók igazsága nem a valósághoz igazodik, hanem Mózes rendelkezéseihez, és mivel a törvény sosem képes a valóság minden területére, minden körülményeire és feltételeire érvényes, általánosan alkalmazható szabályt, rendelkezést hozni, a törvény által sosem juthatunk el a teljes igazságra. Az egyénnek kell megtennie a lépéseit az igazság felderítésére, kutatására, és a valóságból, Istentől, életből merített tapasztalatai segíthetik az igazság megismerési folyamatában. Jézus fontosnak tartja, hogy az igazság megismerésére vágyó ember szakítson családi, vagyoni, szervezeti kötöttségeivel, és legalább a kutatás egy bizonyos időszakát vándorlással töltse, amely az emberek megismerésének, a közvetlen tapasztalatszerzésnek, a világ szélesebb területének alaposabb feltárására juttathatja, tehát az élet megértésének igen komoly lehetőségét biztosítja:

 

 János 3,8:

A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki, a ki Lélektől született.

 

A vándorlás az egyetlen létezési forma, melyben az egyén nincs kötve a birtokolt vagyonához, nem rendelkezik emberek feletti hatalommal, de a legnagyobb mozgástérrel rendelkezik, és akinek megélhetése valóban hasonló a madarakéhoz, akiket Jézus példának állít a Nagy Hegyi Beszédben:

 

 Máté 6,26:

Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-e azoknál?

 

A vándor életformája, akit képes a „Lélek szele” vezérelni, értékesebb az írástudó és törvénytudó életformájánál, aki a törvények előírásai, és rendelkezései szerint alakítja életét. Mindenképp eredményesebb az igazság megismerésének útján, mint a Mózes parancsolataiban való elmélyülés.

 

Az igazság megismerésének folyamata még fontosabb, ha az Isten Országával kapcsolatos kérdésekről van szó.

Láthatjuk a Nagy Hegyi Beszédből, hogy az igazság megismerése Jézusnál nem csak a boldogság egyik szellemi forrása, szemben Mózes birtoklásból és biztonságból nyert forrásaival, hanem a mennyek országába jutás komoly feltétele. Ha Mózes parancsolatainak, és rendelkezéseinek való engedelmesség bejuttathatná az embert a mennyek országába, akkor nem követelne azoknak ismeretét felülmúló igazság ismeretét.

Az igazság megismerésére való eljutás Jézus alaptanítása. Mivel az emberek konfliktusainak, ellenségeskedéseinek, háborúságainak egyik gyökere az igazságtalanságokban rejlik, Jézus a válságokból kivezető utat az igazság felderítésével akarja megoldatni, nem hatalomfelváltással, erőszakkal, fegyveres úton, az emberek életét szabályozni vágyó törvények módosításával, cserélgetésével. Az igazságtalanságok forrása az ember tudatlansága, érzéketlensége, ami a sötétség evangéliumi tanításainak fogalmi értelme, tehát a kivezető megoldás a problémákból, konfliktusokból, válságokból nem lehet másképp, mint az egyén belátásra, megértésre, az igazság ismeretére való eljutásának, lélekben való megerősödésére való eljutásával, a környezet problémáihoz való érzékeny hozzáállással.

Az igazságra való eljutáshoz nem csak a Nagy Hegyi Beszédben sejteti az Isten segítségét, hanem másutt kifejezetten az ő vezetésének támaszát ígéri:

 

 János 16:13:

De mikor eljön amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra.

 

A kijelentés alapjaiban rendíti meg az írásokra támaszkodó tudósok, professzorok, teológusok, keresztény írásmagyarázók vagy zsidó rabbik megigazulási elképzeléseit, és ez egyben megkérdőjelezi a szent írások igazságra vezérlő teljesítményeit. Az Isten Országának igazságaira való eljutáshoz Jézus tehát nem könyvet, nem írásos anyagot szán, hanem egy élő kapcsolatot azzal, aki a megfelelő hozzáértéssel, bölcsességgel képes fordulni ahhoz, aki az igazság ismeretére eljutni akar. Jézusnak ez a kijelentése feleslegessé teszi azt a képviseletet, írástudók, papok, törvénytudók, lelki pásztorok vezető pozícióit, akik az írások ismeretének birtoklásáról szerzett igazolványukkal az igazság átadásának egyedüli letéteményeseinek mondják magukat.

Míg Mózes a megfélemlítést használja fel a törvény melletti kiállás eredményes eléréséhez, hogy a törvénytisztelő ne cselekedjen semmilyen gonoszt, Jézus a bátorítást tanítja, mikor értékeli az igazság megismerésére jutott egyénnél az igazság mellett való kiállást, az érte elszenvedett háborúság vállalását, a miatta kialakult konfliktusból kivezető menekülésről való lemondást:

 

 Máté 5,10-12;

Boldogok, a kik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.

Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket, és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem.

Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben: mert így háborgatták a prófétákat is, a kik előttetek voltak.

 

 A lélek valódi erejét éppen az a bátorság fogja tükrözni, amely az üldözések, szenvedések ellenére is az igazság melletti döntést fogja meghozni. Jézus éppen ebben mutatott hatalmas példát, az igazságról való bizonyságtétele, az igazság tanítása közben kialakuló életveszélyt is felvállalva folytatta a küzdelmet a sötétséggel, tudatlansággal és érzéketlenséggel, míg az őt meg nem értő papi, írástudó és törvénytudó réteg a halálát nem okozta, de félelem által befolyásolni nem tudta.

A boldogság tanítása Jézusnál tehát alapvetően Mózes elképzeléseivel ütköző gondolatokat tár fel, szellemi és lelki vonatkozásból értékel birtoklás és szolgai viszonyok értékelése helyett, az írás és a törvények ismeretének meghaladó igazság keresésére, valamint félelem helyeslése helyett a bátor helytállásra buzdít.

 

A tízparancsolat néhány parancsáról

 

A Nagy Hegyi Beszéd egy szakasza (Máté 5,21-48) támadást intéz Mózes legnagyobb parancsolatai ellen. A „megmondatott a régieknek” típusú kijelentések arról árulkodnak, hogy azok helyére új beszédeit, azaz „én pedig azt mondom nektek” formájában kívánja helyezni. Sajnos a fennmaradt szöveg hiányos, hibás és pontatlan, ezért elemzésükhöz szélesebb perspektívából kell elindulnunk.

A választott és megítélt parancsok lényegében tiltások, (ne ölj, ne törj házasságot, hamisan ne esküdjél) és fel kell kutatnunk azt az értelmet, amelyből ezek a tiltások megítélésre, elvetésre kerülhetnek. Mivel a tiltás a cselekvésre vonatkozó korlátozást jelent, azt kell állítanunk, hogy Jézus elveszi az ember elől a tiltásban fogalmazott korlátozásokat, vagyis, megpróbálja az egyént valóban szabad emberként kezelni. Ha valaki tudja, hogy az ember cselekvésének mozgatórugói miként alakulnak, akkor a cselekvés kiigazítására hozzáértő módon tud nyúlni, tehát azon a mozgatórugón igazít, amely gyilkosságra, házasságtörésre, és hamis eskütételre sarkallja. Jézus nem azt szeretné elérni, hogy az egyén a korlátozásai miatt tegyen, és viselkedjen az elvárt minták szerint – amely alapvetően Mózesnek és az Ismeretlen Intelligenciának a stratégiája -, ha pedig ez nem sikerül, akkor növelni az egyén korlátozásait, ellenkezőleg az egyén belátására és értelmére igyekszik hatni, tehát tanít. Ha a gyilkosságok, a mások ártalmára végzett cselekvések, az erőszakosságok, és sérelmek keletkezési folyamata megértésre kerül, akkor az igazság felismerése egyénenként képessé tesz mindenkit a másképp cselekvésre, másképp életre, másképp viselkedésre, amely mellett eleve feleslegesek lesznek a korlátozások, eleve szükségtelenné válik az a módszer, hogy ugyanezt a viselkedést, és cselekvést a félelem által kitermelve érjék el. Jézus alapelve tehát az, hogy a tízparancsolat minden parancsolata felfüggesztődik, a döntést az egyénre bízza, nem pedig külső kényszer alkalmazására, azaz nem tiltásokra, és azok betanulására, az engedelmességet pedig félelem által tartva fenn. Jézus szándéka teljes mértékben törvényellenes, hiszen a törvény alapjait döngeti. Nem a törvény erejében bízik, hanem az egyén megértésében, és abban, hogy belátása képessé tehet mindenkit a hibás döntéseinek felszámolására. A hibás döntés belátásához elsősorban az igazság kiderülése szükséges, másodsorban pedig a hibás értékrend kiigazítása, nem pedig a legkülönfélébb szellemi, lelki és cselekvésbeli korlátozások kiépítése. Engedni, sőt ösztönözni kell az egyént a gondolkodásra, a tapasztalatszerzésre, a megértésre, és arra, hogy a felismert igazságokat bátorsággal vállalja, azaz a lélek erejével.

Az elsőként elvetett parancsolat a gyilkosság korlátozására vonatkozik, tehát a „ne ölj” kerül az avulás szélére:

 

 Máté 5,21-24:

Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert a ki öl, méltó az ítéletre [ítéletre kerül].

Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, a ki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül [testvérével haragot tart], méltó az ítéletre: a ki pedig azt mondja az ő atyjafiának: Ráka [bolond], méltó a főtörvényszékre: a ki pedig ezt mondja: Bolond [itt ostoba], méltó a gyehenna tüzére.

Azért, ha a te ajándékodat az oltárra viszed, és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened:

Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljőve, vidd fel a te ajándékodat.

 

A tanítás tehát azokról az indulatokról és értékekről szólt, amelyek az egyént gyilkosságokhoz vezetik, a fennmaradt szövegben csak a harag és az atyafi, testvér alulértékelésének szempontjai kerülnek említésre, de a szövegíró értetlenségét tükrözik a hozzáfűzött magyarázatok. A „méltó az ítéletre” vagy a „gyehennára”, vagy akár így fordítva, hogy „ítéletre kerül” fogalmazás mutatja, hogy a szöveg szerkesztője nem értette meg, hogy Jézus a korlátozások feloldásával próbálkozik, nem pedig azok kiterjesztésével. Ugyanis a hibás szöveg szerint nem csak a gyilkos kerül az ítéletre, hanem már az is, aki a testvérével haragot tart – okkal, ok nélkül -, tehát az ítélettel nem csak egy gyilkosnak kell számolnia, így a szerkesztő az egyén megfélemlítésére alapuló korlátozásokat megerősíti nem csak tettére, hanem az indulataira is.  Ám a szöveg folytatása némi bepillantást nyújt az eredeti tanításba, hiszen azt látjuk belőle, hogy a harag indokainak fejtegetése közben Jézus megemlíthette az atyafiak közötti ellentétet, amely a haragnak keletkezését magyarázza. És a megoldást is elárulja, hiszen a megoldás nem a haragvó ember ítéletre kerülésének fenyegetően kilátásba helyezése, ahogy a szerkesztő hibásan gondolja, hanem az ellentét feloldása, tehát „béküljön meg az atyafival”, amely végképp elhárítja a haragot. A békességre való törekvés Jézus tanításának másik sarkalatos pillére:

 

 Máté 5,9:

Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.

 

Nem csak az Isten Fiainak tartja a békességre igyekvőt, hanem szemléletében a békességre törekvés képes felváltani az ellenségeskedésre való törekvés folyamatait. És amiképpen a konfliktusok igazságtalan irányba fordítása felkelti a haragot, a konfliktusok igazság felé fordítása megszünteti a haragot, tehát békességet teremt. Az eredeti tanítás tehát a békesség törekvéséről szólt, és nem az ítéletre kerülés fenyegetéséről.

 

A következő elavulásra ítélt parancsolat a házasságtörés megítélése.

 

 Máté 5,27-30:

Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne törj házasságot!

Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért [úgy nézett asszonyra, hogy megkívánta azt], immár házasságot tört azzal, az ő szívében.

Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.

És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.

 

A megbotránkoztatásra vonatkozó két utolsó megjegyzést először annak alapján kérdőjelezzük meg, hogy azt Márk nem a Nagy Hegyi Beszéd részeként adja elő, hanem egészen más körülmények között, a benne hívőkkel kapcsolatosan hangzik el, az ellenük keltett botránkozások védőbeszédeként. Máté tehát a Nagy Hegyi Beszédbe illeszti, rendkívül helytelenül támaszt egy csonkítási követelményt, a szövegkörnyezetbe úgy illesztve, hogy maga a kívánság elegendő ok legyen a csonkításra, a szerkesztő értetlenségét továbbra is tükrözve. Az ember szemeinek kivájását pusztán azért, mert megkívánt valaki egy asszonyt, nem tükrözhet isteni elvárást, mikor a kívánság automatikusan, Istentől teremtett módon keletkezik minden természetes emberben. Márk tehát nem is ide helyezi, és a botránkozást keltők ellen, a „benne hívők” védelmére próbálja meg ő is fenyegetésként alkalmazni.

Visszatérve Mózes következő elavult parancsához, ahol a házasságtörés tiltása kerül elvetésre. Jézus nem a megkövezés fenyegetésével szeretné összetartani a kapcsolatokat, hanem belülről fakadóan, a szeretet erejével. Mózes tilalma együtttart házasságokat, tekintet nélkül annak szeretetet vagy gyűlölködést tartalmazó kapcsolatára, hiszen legfőbb szempont a férj tulajdonának védelme, az asszony pedig egy birtokolt tárgy, érzései és szándékai fel sem merülnek szempontként egy esetleges váláshoz. Jézus esetében pedig nem várható el, hogy a hűséget ne belülről fakadó szeretetből és nem a férj birtokának védelmére hozott külső tilalommal, a megkövezés fenyegetettségével erősítse meg.

Más asszonyának megkívánása lehet, hogy felmerült Jézus eredeti tanításában, a szerkesztő tolmácsolásában viszont elveszítette Jézus tanításába illeszthető mondanivalóját. Nem lehetett arról szó, hogy a házasságtörést már elkövette volna valaki egy pillantással, akár a szívében, akár a képzeletében, hiszen minden házasságtöréshez két fél kell, és amíg a kívánság csak álom, szívünkben melengetett ábránd, vagy képzelet, minden egészséges szemléletű ember képes a lemondásra, ha vágyai teljesítésének közvetlen módja mások ártalmára történne. Ha arról beszélt volna Jézus, hogy valaki a szívében hoz döntést egy házasságnak, kapcsolatnak megrontására, megtörésére, akkor pedig szándékokról kellett volna a szerkesztőnek megemlékeznie, nem a kívánságokról, mivel gonosznak megítélt szándékaink gyökere a környezet meg nem értésében, az egyén félreértéseiben, különböző kényszerekben, félelmeiben, szeretetlenségeiben keresendő, nem pedig egy pillantás eredményében. Az alapvetően hibás szöveg nem Jézus beszédeiből, hanem a kívánságról vallott hibás korszellemből eredhet, amely nem tesz különbséget a megszületett kívánság, és annak teljesítése között, mivel az ember cselekvésének egyedüli indokának csak a kívánságot találja. Holott cselekvésünkhöz szükséges döntések alapvetően az egyén felfogásában, lelkiállapotában, gondolkodásából és érzéseiből, félelmeiből és kényszereiből erednek, amelyek befolyásoltsága a neveltetés, vallási, erkölcsi oktatás, iskolai képzés, uralkodó törvények és a hagyományok torzításai mellett nem elhanyagolandó.

A házasságtörés kapcsán megfogalmazott szöveg nem csak pontatlan, hanem elhagyja a megoldást is, amely megfosztja a beszédet ebből a vonatkozásból tanítás jellegétől. Felmerülhetett megoldásnak a házasságtörések előtti elválás gondolata, de a szerkesztő a folytatás megint csak hibás szerkesztésével veti el az olvasó szeme elől. Az elválásról a szerkesztő a következő szavakat adja Jézus szájába:

 

 Máté 5,31-32:

Megmondatott továbbá: Valaki elbocsátja feleségét, adjon néki elválásról való levelet.

Én pedig azt mondom néktek: Valaki elbocsátja feleségét, paráznaság okán kívül, házasságtörővé teszi azt; és a ki elbocsátott asszonyt vesz el, házasságot tör.

 

A szerkesztő erőlködése, hogy Mózes törvényét ne hágja át egy botrányt keltő tanítással, olyan magyarázatok szülését eredményezi, amelyek több szempontból sem állják meg a helyüket. Ezek tehát a következőek. Ha valaki elbocsátja feleségét annak ellenére, hogy nem paráználkodott, valójában egyáltalán nem teszi azt házasságtörővé. Ugyanis azt lehetne inkább mondani, hogy maga tör házasságot, aki elbocsátja a feleségét paráznaság oka nélkül. Lehetséges arra gondolni, hogy talán úgy teszi házasságtörővé, hogy olyan körülmények közé taszítja, amelyben az asszonynak nincs más választása, ebben az esetben a pongyola megfogalmazást kell számon kérni, ugyanis ezzel olyan esetet kellene vázolni a szövegben, melyben a férj az asszonyt nyomorúságok közé taszítja, amelyben az asszony kényszerűen nem csak önmaga eladására, de tolvajlásra, gyilkosságra, és egyéb törvényszegő életvitelre is kényszerülhet. Ha ez lenne a szerkesztő eredeti gondolata, akkor a „házasságtörővé teszi” a hibás fogalmazás, mivel a törvényszegővé válásra jobb szavak a „bűnözővé teszi” lenne.  Nem veszi figyelembe a szerző, az elbocsátás egyébként az asszony számára erkölcsösnek tekinthető választási lehetőségeit, miszerint férjhez megy, munkába áll, családja körébe visszatársul, vagy egyszerűen jómódú és nem kényszerül törvényellenes lépésekre. Amelynek során a férj a válással az elbocsátott asszonyt inkább erkölcsössé, szorgalmassá, boldogabbá és felszabadulttá teheti. Így külön kiemelve ezek közül a házasságtörés esetét, a szöveg gonosz előítéletek gyártására ad alkalmat.

Nem tisztázott a paráznaság fogalma. Nincs tisztázva mi a házasság, mitől tekintünk egy kapcsolatot házasságnak, sem az, hogy mitől lenne a házasság isteni vagy emberi eredetű. Valamint hogy ha egy ötlet isteni eredetű, vajon mi lenne a garancia arra, hogy eltervezett módon is menne végbe, más szavakkal, eredhet-e Istentől olyan szándék, terv vagy ötlet, amelynek kimenetele kudarcra van ítélve. Az ilyen homályban hagyott kérdések a házasság, a házasságtörés, a paráznaság, a válás és elbocsátás témaköreiből azt jelentik, hogy az evangélistáknak teljes mértékben fogalmuk sem volt Jézus házassági elveiről, és ami erről megmaradt jobbnak látták Mózes elképzeléseivel összhangba állítani.

A mondat befejező szakasza is hibás, hiszen semmiképpen nem tör házasságot az olyan felek házassága, akik közül egyik sincs már házasságban, akár azért mert sosem volt házassága, akár azért, mert valamikor megszüntették azt.

Nem különben hibás az elválás lehetőségének ilyen szintű támadása, hiszen akadályt teremt az érdekből, a kényszerből született házasságok felbontása elé, akadályozza az időközben egymástól elhidegült, a másik fél szerepére már igényt nem tartó házasságok megszüntetését, az egyik féllel ki nem jövő, terhére levő partner elbocsátását. Ha pedig a házasság nem más, mint két fél emberi döntése egy kölcsönös szerződés kialakítására és megóvására, akkor mi módon kötelezné valaki azt az „Isten eredetűségére” hivatkozva felbonthatatlanná tenni? A házasságtörés, elválás, elbocsátás ennyire erőltetett, ennyire felületes szinten kezelése azt a gyanút veti fel, hogy Jézusnak egész más lehetett a házasságról vallott tanítása, amit az evangélisták már nem mertek megírni, talán éppen azért, mert az már nyíltan áthághatta a Mózesi törvényeket, amelyek szerint a házasság férjuralmi, birtoklás alapú és hatalmi szempontokat megfogalmazó szerkezet. Mindenestre az evangéliumok fennmaradt szövegéből ez egyértelműen nem deríthető ki. Furcsán hangzik például az a megmaradt szöveg, melyben nem csak megengedi Jézus az evangélium kedvéért a feleség elbocsátását:

 

 Máté 19,29:

És a ki elhagyta… feleségét… az én nevemért, mindaz száz annyit vesz, és örökség szerint nyer örök életet.

 

Hanem száz annyit is ígér a helyébe.

 

Talán a hamis esküről tartott szónoklat közvetlen a házasságtörés feszegetése után sejtetheti, hogy a törvények ennél fontosabb parancsaiból különlegesen mégis kiemelt témaköre a házassággal kapcsolatosan volt eredetileg összekapcsolva. A szerkesztő ugyan attól függetlenítve tolmácsolja, nehogy ellentmondásba keveredjen, de tartalmi kapcsolat mégis fedezhető fel közöttük. A házasságkötés is eskü, sőt az is egy Isten előtt tett fogadalom, és a tanítás arról szólhatott, hogy ne tegyen az ember olyan esküt, ígéretet, amit nem tarthat meg:

 

 Máté 5,34:

Én pedig azt mondom néktek: Teljességgel ne esküdjetek; se az égre, mert az az Istennek királyi széke,

Se a földre, mert az az ő lábainak zsámolya; se Jeruzsálemre, mert a nagy Királynak városa;

Se a te fejedre ne esküdjél, mert egyetlen hajszálat sem tehetsz fehérré vagy feketévé;

Hanem legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.

 

Ha pedig így van az ember dolga az esküvel, akkor a házasság esetében sem alátámasztható az a hagyomány, miszerint olyan ígéretekre kötnek esküt, az égre és földre is emelve, melyet az éppen előre sem látható okok miatt az ember nem tarthat meg. Talán megfordulhatott ezzel kapcsolatosan logikusan a tanításban a házasságkötések tévedéseinek több gyökere, és érthető lett volna a házasságkötések teljességére – halálig vagy örök időre - vonatkozó eskük elutasítása. Nincs az ember hatalmában, a kezében az ígéretek teljesítésének minden feltétele, körülményei és előre belátható változásai, ezért a teljességgel vonatkozó ígéretek, eskük hamarosan hamisaknak bizonyulhatnak. Az ember belátható, kezében fogva tartott – rész szerint való - ígéreteket tegyen, és amit ígér, teljesítse, váljon az igenje igenné, vagy pedig ne tegyen ígéretet, és legyen a neme, nem, mert „a többi a gonosztól ered”. A házasság kötés pedig a legnagyobb ígéretek hagyománya, és teljesületlenségei pedig a legnagyobb csalódások gyökere. Nem támadhatja Jézus az elválás, elbocsátás lehetőségét, amikor a házasságkötéssel, az esküvel és az ígéretek teljesítésével már probléma merül fel.

 

Mózes bosszúelvének, a szemet, szemért elvetése

 

A Nagy Hegyi Beszéd tanításában Jézus Mózes törvényeinek alapvető szemlélete ellen is támadást intéz. Mózes hatalomközpontú döntéseit kivéve, a többi parancsolata és rendelkezése a törvényesen szabályozott bosszú elvét tükrözi, ez az elv a „szemet szemért”. Mózes tanítványai ezt az elvet alaposan beleverték az emberiség fejébe, mára szinte legtermészetesebb gondolatnak tűnhet, hogy ha valaki gonoszt cselekszik valakivel, azt gonosszal torolják meg. A törvényszékek és bíróságok gondoskodnak ennek szabályozott mértékéről és a bosszú jogosításáról, az önkényes megoldások pedig többnyire túlkapásokhoz vezettek.

 

 Máté 5,38-39:

Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért és fogat fogért.

Én pedig azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem a ki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.

És a ki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is.

 

A tanítás egyértelműen veti el Mózes alapelvét, a bosszúállás helyett a gonosszal szembeni viszony teljesen más módját próbálja megvilágítani, így talán a legkézenfekvőbben Jézus itt foglal állást Mózes parancsával szemben. Míg Mózes tilt, törvénykezik és bünteti a gonoszt, Jézus enged, és tűrésre biztat. A törvény uralmának fokozatos megszűntetése rejlik a tanításban, a törvénykezés igényéről lemondás feleslegessé teszi a törvényes szabályzást, a törvény szervezett intézményeit, Jézus arra tanít, hogy törvényes rendezés helyett oldjuk meg magunk a konfliktusokat, ha kell akár veszteségeink árán is. Elszenvedni a kárt fontosabb az okozott kár visszafizetésénél, nem csak azért, mert ezzel a szenvedés visszafizetésének, a megtorlás törvényes eszközeit, intézményeit, egész apparátusát tesszük hiábavalóvá, hanem azért is, mert hiányzik belőle az ellenünk elkövetett gonosz indokainak és feltételeinek, kényszereinek és szükségleteinek a megértése. A megtorlás semmi esetre sem ad lehetőséget a mozgatórugóknak a felismerésére, az esetleges tévedések, kényszerek és a másképp döntés előtti akadályok feltárására, nem enged lehetőséget a konfliktus mélyebb megértésére, valódi, erőszak nélküli megoldásra. Jézus a gonoszt is emberként kezeli, éppen úgy tekinti a jót is, és ezzel lehetősége nyílik a gonosz tanítására, a környezetével kialakított konfliktusos viszony megváltoztatására, hiszen a konfliktus gyökerét az egyén felfogásában és lelkivilágában kell keresni. Ennek megismerése lehetetlen ellenséges viszony mellett, és mindamellett hogy Jézus megőrzi saját cselekedetei fölötti önálló döntés jogát, nem enged rá befolyást a gonoszságra, de a gonosszal mégis képes emberi viszonyt alakítani, mivel szeretettel fordul feléje:

 

 Máté 5,44:

Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket.

 

Az ellenséggel, a gonosztevővel és a bűnösökkel szemben tanúsított szeretet az eddig Mózestől tanított gyűlöletet és haragot kitörli a hallgatói emlékezetéből, ez a tanítása nem csak ott tagadja Mózest, hogy az ellenséggel és a gonosztevővel szemben indulatot, haragot és pusztulást kell tanúsítani, de cáfolja, hogy a Mózes és a próféták által hirdetett istenkép helyes. Ha Isten szeretettel van az ember felé lehetetlen, hogy azzal a haraggal és indulattal legyen feléje, ahogyan azt Mózes és a próféták állították.

 

 Jézus tehát arra tanít, hogy az ellenséges viszony fennállásáig a gonosz támadásokat ne fordítsuk a támadó fejére vissza, hanem eltűrve a kárt keressük meg a konfliktus megoldásához vezető igazságokat, az igazság felismerése pedig mindig a döntések megváltoztatásához vezet. Ha az igazságtalanságok konfliktushoz, akkor az igazság megbékéléshez vezet, ezért Jézus nem erőszakos szembefordulást, hanem a konfliktusban elveszett igazság megkeresését tanítja.

Jézus mondanivalója alapjaiban borítja fel a Mózesen nevelkedett zsidók társadalmi viszonyait. Mózes szellemében a bűnösök általános kirekesztés alá kerültek, Mózes és a próféták folyamatosan szólítottak fel a népet a gonosz üldözésére, büntetésére, és kiirtására. És akkor jön Jézus, aki nem csak toleranciát tanít a gonosz viselkedésével szemben, hanem kinyilatkoztatja, hogy a mennyei Atya is egyformán törődik úgy a gonosz cselekedővel, mint a jó cselekedővel:

 

 Máté 5,45:

Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, a ki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad, mind az igazaknak, mind a hamisaknak.

 

Ezzel Jézus már nem csak Mózes parancsolatait, hanem Mózes és a próféták Úristenének az emberekhez való viszonyát bírálja. Elveti az istenképből azt a vonást, ami képtelen a gonosz meggyőzésére, tehetetlen a gonoszságok megszüntetésére, ezért átkokkal csapkod, és kénkővel ver, öldököl és pusztít, bizonyítva, hogy köze nincs ahhoz a mennyei Atyához, akit Jézus hirdetett, aki felhozza az ő napját, esőt ad, jót cselekszik gonosztevővel és hamisakkal is. Ha a nap felkelte a mennyei Atya bölcsességét, és értelmének sugárzását jelenti, akkor az Isten tanít jókat és gonoszakat, ha az eső az élet vízének forrása, akkor a mennyei Atya azt adja minden szomjúhozónak, függetlenül attól, hogy ők éppen igazak vagy hamisak. A tőle segített továbblépés amúgy is megszünteti az emberek kettéosztásának eleve hibás szemléleteit.

 

Mennyei Atya kontra Úristen

 

Így tér ki ezek után Jézus az Istennel kialakítandó viszony helyes módjára és ítéli meg a Mózestől eredő, embertől idegen hatalmaskodó, parancsolgató istenkép hamisságát. Az előző idézet máris jelez egy alapvető felfogásbeli különbséget, Jézus az Istent a mennyei Atyának tekinti és nem Úristennek, vagy a próféták szavával elkeresztelt Seregek Urának, nem az embereknek parancsokat osztogató Úrnak. Lényeges felfogásbeli különbség, mivel az emberrel kialakítható viszony így Jézusnál a szeretetre, míg Mózesnél a hatalomra, az engedelmességre, így a félelemre alapoz. Még karakteresebb az ellentmondás, ha az Istenről azt tételezzük fel, hogy mindig, már Jézus fellépése előtt is a mennyei Atya szerinti viszonyban volt képes kapcsolatot teremteni az emberrel, mert ezzel kezdetektől vethető el Mózes Úristen mintájára alakított képe. Magyarul sosem osztott az embereknek olyan parancsokat, amelyek Mózes könyveiben tőle eredőnek tekintenek.

Mózes elvárásait mellőzve fogalmazza meg Jézus az Isten gyermekségére vonatkozó kritériumokat is. Nem azt hangsúlyozza, hogy az lehet az Isten fia, aki Mózes törvényeit teljes mértékben betartja, vagy minden apró rendelkezésnek maradéktalanul eleget tesz, vagy aki engedelmeskedik minden parancsolatnak, ahogy a próféták az Úristen igaz szolgájától megkövetelték, hanem a szeretetet hangsúlyozza ki, mégpedig minden viszonzott szeretetnél többre képes szeretetet:

 

 Máté 5,45-48:

Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai…

Mert ha azokat szeretitek, a kik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekszik-e?

És ha csak a ti atyátok fiait köszöntitek, mit cselekszetek másoknál többet? Nemde a vámszedők is nem azonképpen cselekszenek-e?

Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.

 

 Máté 6,9:

Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben

 

 Máté 7:11:

Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, a kik kérnek tőle?!

 

 Máté 10:20:

Mert nem ti vagytok, a kik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke az, a ki szól ti bennetek.

 Máté 12,50:

Mert a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám.

 

 Máté 18,14:

Ekképpen a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül.

 

Az Isten Atyának és nem Úrnak való feltüntetése alapvető gondolat Jézus minden beszédében, ez szimbolizálja, hogy nem ért egyet Mózes és a próféták hatalmi megközelítésével. Mózes képviselőinek részéről érthető, ha egy embertől idegen külső hatalom birtokosát és fejét tekinti valaki istennek, hiszen abban a tanításban nem cél az élő Istennel való személyes kapcsolat, hanem a szervezett hatalom fenntartása, a hatalmat birtokló istenségre való hivatkozás segítségével. Jézus tehát Atyának tekinti az Istent, aki éppen ezért mindenki számára elérhető, gondviselő, tanító, és jóra vagy gonoszra való tekintet nélkül hajlandó szeretettel fordulni hozzá, hogy tegyük fel problémáinak meghallgatására kivezető utat tanácsolhasson, azaz adjon „jókat azoknak, akik kérik tőle”.

 

Másik, az Istennel kialakított viszonnyal kapcsolatos, jelentősen Mózes szellemiségét meghaladó gondolat, az Isten láthatóságára vonatkozó kijelentése:

 

 Máté 5,8:

Boldogok, a kiknek szívük tiszta: mert ők az Istent meglátják.

 

Sajnálatos dolog, hogy az ide vonatkozó tanítás nem maradt egészében fenn, és csak egyetlen gondolatot tolmácsolnak ezzel kapcsolatban itt az evangélium szerkesztői. Holott megint csak cáfoló részre bukkanunk ebben a megfogalmazásban, hiszen Mózes tanítása ennek ellenkezőjét állítja:

 

 2. Mózes 33:20:

És szólott az Úristen: Nem láthatod színemet, mert nem láthat engem az ember, amíg él.

 

És Jézus feltétele az Isten meglátásának nem a halál utáni találkozás, hanem a szív megtisztítása, amely még az egyén halála előtt végbe mehet. A szív megtisztításáról szóló tanítás azonban hiányzik. Talán éppen azért, mert lehetetlen lett volna a Nagy Hegyi Beszédet az evangélium szövegében összehangolni Mózes szellemiségével, vagy azért, mert képtelenek voltak a tanítás lényegének megértésére, vagy azért, mert egyszerűen megjegyezni voltak képtelenek az ezzel kapcsolatos részeket. A szív megtisztítása pedig nem elhanyagolható kérdés, különösen annak kapcsán, hogy ez feltétele Jézus szerint az Isten színről való meglátásának. Az evangélium teljes anyaga alapján ugyan összeboronálhatjuk az ehhez szükséges részleteket, ám így is könnyen felül bírálható bármilyen megtévesztő gondolat alapján.

A legkézenfekvőbb a szív szeretet általi megtisztítása lenne, hiszen ebben a fejezetben erre nyomatékosan utal Jézus, miszerint az Isten gyermekségének és a tökéletessé válásnak legkomolyabban kezelt feltétele a viszonzott szeretetet meghaladó szeretet embertársaink felé. Ha ennek korlátozása a szívben akár elv, akár hit, akár félelem, akár kényszer által fellép, akkor a szeretet korlátozása miatt nem tekinthető a szív megtisztítva, az Isten meglátásának feltételei akkor is hiányoznak, ha egyébként valaki minden erkölcsi, vallási, családi, törvényes vagy hagyománybeli rendelkezést maradéktalanul betart, és engedelmeskedik minden előírásnak.

Mózes pedig az utóbbira helyezi a hangsúlyt, pontosan azért, mivel szerinte – rajta kívül - az Istennel soha senki nem találkozhat, az Istennek képviselőkre van szüksége, akiken keresztül az akaratát kinyilatkoztathatja. Az ember legfontosabb dolga Mózes alapján csak az lehet, hogy maradéktalanul engedelmes az Istent képviselő papoknak, prófétáknak, írástudóknak és törvénytudóknak, még akkor is, ha a Jézus szerint meghatározott feltételek a szívből hiányoznak, és ellenkezőleg, akkor sem láthatja az Istent, amíg él, ha mindezek a Mózestől előírt engedelmességi feltételek megvannak.

Jézus tehát csupán ezzel a fennmaradt mondatával feleslegessé teszi a képviseleti rendszert, a prófétizmust, a papságot, a zsinagógákat és egyházi szervezeteket, hiszen ha az ember eljuthat Isten meglátására, akkor mi szüksége a szív feltételeinek hiányában képviselőkön keresztül tudakolni az Isten akaratát?

Jézus az Isten meglátásának feltételei mellett az Istennel való találkozás helyét is Mózes tanításával szemben határozza meg:

 

 Máté 6,6:

Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.

 

Tehát sem templomot, sem szent sátrat, sem zsinagógát, sem Jeruzsálemet, de még egyházi kápolnákat sem emleget találkozási helynek, így az Istennel való kapcsolatba kerülés helyét függetleníti bármilyen építmény, bármilyen város nevéhez és helyéhez való kötöttségtől.

 

 János 4,21:

Monda néki Jézus: Asszony, hidd el nékem, hogy eljön az óra, a mikor sem nem ezen a hegyen, sem nem Jeruzsálemben imádjátok az Atyát.

 

Ez a kijelentése elveti a próféták ábrándját, akik éppen Jeruzsálemet képzelték a Seregek Urának székhelyének:

 

 Jeremiás 3,17:

Abban az időben Jeruzsálemet hívják majd az Úr királyiszékének, és minden nemzet oda gyülekezik az Úr nevéért Jeruzsálembe, és nem követik többé gonosz szívüknek makacsságát.

 Ézsaiás 24:23:

És elpirul a hold, és megszégyenül a nap, mikor a seregek Ura uralkodik Sion hegyén és Jeruzsálemben: és vénjei előtt dicsőség lesz.

 Jóel 3,17:

És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek, a ki a Sionon lakozom, az én szent hegyemen. És szentté lesz Jeruzsálem, és idegenek nem vonulnak át többé rajta.

 

Jézus szemléletében nincs helye a próféták kijelentésének, az Istennel való kapcsolat helye nem Jeruzsálem, sem Sion, sem a még papok által üzemeltetett templom. Az eljövendő óra éppen most van, hiszen ő kezdeményezi az Isten Jeruzsálemi székhelyének felszámolását, a templom helyének felcserélését az egyén belső szobájára, templom kövei helyett lélekben kell imádni az Atyát:

 

 János 4,23-24:

De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul.

Az Isten lélek: és a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.

 

Az Istennel való kapcsolatteremtés helyét az egyén külvilágból kikapcsolható, saját kezével elkülönített belső helyéhez köti, ezzel nem csak helyileg teszi az egyén választásától függővé, de csakis az egyén és a mennyei Atya közötti önkéntes kapcsolatteremtés fontosságát állítja fel, olyan belső ügyként kezelve, amelyhez nincs köze sem más embereknek, és nincs szüksége arra, hogy más emberek is lássák.

 

 Máté 6,5:

És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utcák szegletein fennállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat.

 

Mózes esetében az Úristen, azaz az Ismeretlen Intelligencia keresése teljes mértékben helyhez kötött feladat volt:

 

 2 Mózes 33,7:

Mózes pedig vette a sátort, és felvonta azt a táboron kívül, messze a tábortól, és elnevezte a gyülekezet sátorának, és volt, hogy mind a ki az Urat keresi, ki kellet mennie a gyülekezet sátorához, a táboron kívül.

 

Tehát Mózesnél fel nem merült a gondolat, hogy aki az Istent keresi, az a belső szobájába menjen, ami azonnal megkülönböztetést jelent a Mózes által a sátorban megtalálható Ismeretlen Intelligencia és kapcsolati rendszere valamint Jézus mennyei Atyja között. Jézus az egyénenként választható hellyel, a belső szobával, függetlenítette az Istennel való kapcsolatteremtés lehetőségét a szervezetten választott képviseleti hely lététől, ezzel valódi, személyes istenismeretre sarkall.

De Mózes Úristenével való találkozás nem csak helyhez kötött, hanem szigorúan kiváltságosak lehettek azok, akik az Ismeretlen Intelligenciával való kapcsolatteremtés helyére bemehettek, a nép írd és mond ki volt zárva az Istennel való kapcsolatteremtés lehetőségéből. Számukra nem maradt más, mint azok a megfélemlítő mutatványok, amelyeket külön az engedelmességük biztosítására talált ki az Ismeretlen Intelligencia:

 

 2. Mózes 20,18:

Az egész nép pedig látta a mennydörgéseket, a villámlásokat, a kürt zengését és a hegy füstölgését. És látta a nép, és megrémült, és hátrább állt.

 

A sátor volt tehát az a megjelölt hely Mózes történetében, ahol a kiválasztottal való kapcsolatteremtés létre jöhetett, mégpedig színről-színre:

 

 2 Mózes 33,8-11:

És mikor Mózes kiment a sátorhoz, az egész nép felkelt, és ki-ki mind az ő sátorának ajtajában álla; nézvén Mózes után, míg a sátorba bement.

És mikor Mózes bement a sátorba, hogy felhő-oszlop szállt alá, és megállt a sátor ajtajában, és beszélt Mózessel.

És látta az egész nép, hogy a felhő-oszlop a sátornak ajtaján áll, és felkelt az egész nép, és ki-ki meghajlott az ő sátorának ajtajában.

Az Úr pedig beszélt Mózessel színről színre, amint szokott ember szólni a barátjával

 

A felhőoszlopban rejtőző szónok természetesen teremtett lény kellett legyen, a felhő pedig a rejtőzködését biztosította, hogy a nép számára felismerhető alakot ne lássanak. A homályba rejtőzködés természetesen manipulációs célokat szolgál, és nem azt, hogy az Isten csak így volt képes Mózessel szót érteni.

A kiválasztottság Mózesnél tehát igen fontos szerepet kap, éppen azzal a hátsó szándékkal, hogy a népnek az élő Istentől elzárt jellege biztosítva legyen és csak „kiválasztott”, „megszentelt” képviseleten keresztül keresse az Ismeretlen Intelligencia akaratát, amit istennek hisz. A nép előtt fel se merülhetett a gondolat, hogy az Istent a belső szobájában, a saját sátrában megtalálhatja, hiszen akkor a központi hatalom igényére, kiválasztott képviselőkre mi szükség lehetne? Jézus tehát a belső szobával kapcsolatos tanításával elvet templomot, szent sátrat, zsinagógát, gyülekezeti imatermet, és egyben elveti a képviseletet szolgáló kiválasztottakat, a papokat, írástudókat, prófétákat, lelki pásztorokat, és egyéb istenszolgáit. A kapcsolat magánügy, személyes, és nem tartozik senki másra, csak az egyénre, a mennyei Atyára, és a belső szobára.

 

Erőteljesen tagadja Mózes és a próféták értékrendjét a Nagy Hegyi Beszédben a jó és gonosz fogalmának használata. Mivel az eredeti beszéd nem igyekezett Mózes törvényeihez igazítani az emberek életét, nem törvényről és bűnökről szól a tanítása. Jóllehet a zsidó keresztény írástudás igyekezett tompítani a törvényellenes élen, a jó és gonosz fogalmak használata a törvény és bűn szembeállítása helyett törvénytől független értelmezésről árulkodik. Az embereket másképpen értékeli, ha a mennyei Atyáról azt hirdette, hogy felhozza napját jóra és gonoszra, esőt ad igazakra és hamisakra, az emberek másképpen értékeléséből az emberekkel való viszony másképpen alakításáról kell beszélni.

 

 Máté 7,9-11:

Avagy ki az az ember közületek, a ki, ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ ad néki?

És ha halat kér, vajon kígyót ad-e néki?

Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, a kik kérnek tőle?!

 

Mózes Úristene Jézus tanítása ellenére a kérést először megvizsgálná, és ha engedelmes volt a kérelmező viselkedése a múltban, akkor adna jókat neki, ha pedig engedetlen, számíthat arra, hogy követ is, kígyót is kap kenyér és hal helyett. Mikor a pusztában Izrael normális eledelért könyörgött, Mózes Úristene igen gonoszul bánt a néppel:

 

 4 Mózes 21,5-6:

És szólt a nép Isten ellen és Mózes ellen: Miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában? Mert nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány eledelt utálja a mi lelkünk.

Bocsátott azért az Úr a népre tüzes kígyókat, és megmardosták a népet, és sokan meghaltak Izráel népéből.

 

Mózes Úristene tehát a kenyér és víz kérésére tüzes kígyókkal felelt, nem viselkedett Jézus tanításához méltóan, szembe fordul a Jézus által bemutatott mennyei Atyával. Feltehetően Jézus szándékosan fogalmazott pont kenyérrel, kígyóval, hogy észrevegyük, hogy mely történeten keresztül támadja Mózes Úristenének viselkedését, és tagadja meg azt a hiedelmet, hogy Mózes Úristene egyenlő lenne a mennyei Atyával.

 

Őszinteség vagy engedelmesség?

 

Mózes az engedelmességet állította az engedetlenséggel szembe, mikor a jót a gonosztól szétválasztotta, Jézus ezzel ellentétesen az őszinteséget állította a gonoszsággal szembe.

 

 Máté 6,22-23:

A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta [őszinte], a te egész tested világos lesz.

Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért a benned lévő világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség?!

 

Óriási jelentősége van a mondatnak, nem várhatjuk, hogy kibontásra kerül egy olyan szövegben, mely zsidó keresztény írástudás kezeiből kerülnek ismertetésre. Az őszinteség ugyanis belülről fakadó energia, ösztön, és tagadja az alkalmazkodás, igazodás, a Mózes követelte engedelmeskedés alapelvét. Egyetlen szolga sem lehet őszinte, amikor minden lényeges életviteli cselekedetét nem önmaga dönti el, hanem az ura szabja és parancsolja meg, Összeütközés esetén az ura javára kell saját gondolatait és érzéseit elfojtania. Mózes vallása tehát tagadja az őszinte ember fogalmát. Mózesnek nem célja, hogy a szolgálatot végző nép mit gondol, és mit érez, nem célja annak megértése, hogy lelki vagy szellemi állapota mennyit torzult és tompult az uralma alatt, ki sem engedi mondatni azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyek tagadni merik az Úristennek tartott hatalom mindenek feletti bálványozását. Célja viszont, hogy érzéseitől és felfogásától függetlenül fogadja el a parancsokat, és hajtsa végre akkor is, ha azok erőszakot követnek el a lelkén és szellemén,

 

 5 Mózes 21,18-21:

Ha valakinek pártütő és makacs fia van, a ki az ő atyja szavára és anyja szavára nem hallgat, és ha megfenyítik, sem engedelmeskedik nékik:

Az ilyet fogja meg az ő atyja és anyja, és vigyék azt az ő városának vénjeihez, és az ő helységének kapujába,

És ezt mondják a város vénjeinek: Ez a mi fiunk pártütő és makacs, nem hallgat a mi szónkra, tobzódó és részeges:

Akkor az ő városának minden embere kövekkel kövezze meg azt, hogy meghaljon. Így tisztítsd ki közüled a gonoszt, és az egész Izrael hallja meg, és féljen!

 

Amikor Mózes ezt megköveteli a város minden lakójától, a közös gyilkosság részesésévé teszi mindazt, aki lelkiismeretileg borzadna a véres cselekedettől, és nem értene egyet egy gyermek megkövezésével.

Jézus tehát az őszinteség megfogalmazásával az engedelmesség Mózestől származó elvét tagadja, és mint korábban láttuk ezzel nyitja meg a lehetőséget a valódi lelki és szellemi élet kibontakozása előtt, a lélek és szellem dolgainak egymással és a cselekvéssel való összehangolása előtt, azaz a világosság feltámadása előtt. Ha az őszinteség valóban a teljes világosságra képes eljuttatni az embert, akkor az egyén sötétségéhez vezetnek pontosan azok a folyamatok, amelyek a jó és rossz tudásának uralmára vezethető vissza, az alkalmazkodás, a „jónak tartott” mintákhoz, mértékekhez, tekintélyekhez és előírásaikhoz való igazodás, a szabályoknak és törvényeknek való engedelmeskedés, végső soron az egyén szolga szintjére süllyesztését eredményezik, és ez nem más, mint a gonoszság.

 

Ne ítélj

 

A Nagy Hegyi Beszéd másik legfontosabb Mózes ellenes tanítása az ítélet teljes elvetése. Az ítélet Mózes törvényeinek az erejét, az írástudók, törvénytudók, papok hatalmát jelentette:

 

 5. Mózes 16:18:

Bírákat és felügyelőket állíts minden kapudba, a melyeket az Úr, a te Istened ad néked, a te törzseid szerint, hogy ítéljék a népet igaz ítélettel.

 5. Mózes 17,11:

A törvény szerint cselekedjél, a melyre tanítanak téged, és az ítélet szerint, a melyet mondanak néked; el ne hajolj attól a mondástól, a melyet tudtul adnak néked, se jobbra, se balra.

 

Az idézet tükrözi tehát annak a hatalomnak a megteremtését, későbbi intézményes megalapítását, amely biztosítani fogja a nép törvény szerinti cselekvésének kikényszerítését, a hatalom erőszakától való félelem fenntartásával. A bírák és felügyelők lesznek azok a képviselők, akiken keresztül a törvényes hatalom valósággá válik. Az „igaz ítélet” fogalma korántsem jelent valóságos igazságot, élet megértést, bölcsességet vagy értelmes döntést, minden esetben a kibocsátott, uralkodó törvény szerint megfelelő döntés jelentette az igaz ítéletet, és a törvénytől akár jobbra, akár balra elhajló ítélet, a hamis ítélet jelentette az igazságtalanságot:

 

 3. Mózes 19,15:

Ne kövessetek el igazságtalanságot az ítéletben; ne nézd a szegénynek személyét, se a hatalmas személyét ne becsüld; igazságosan ítélj a te felebarátodnak.

 3. Mózes 19,35:

Ne kövessetek el igazságtalanságot az ítéletben, a hosszmértékben, súlymértékben és űrmértékben.

 

Fontos annak megértése, hogy az igazságosság és igazságtalanság közötti különbséget Mózesnél a törvény szerinti ítélet jelenti, ezzel Mózes nem valóban az igazság feltárását, ismeretét, hanem a törvény uralmának megszilárdítását szerette volna elérni. Tudta Mózes és az a hatalom, akinek birtokosát Mózes Úristennek hitte, az Ismeretlen Intelligencia is, hogy ha a bírák és a felügyelők nem tekintenek a szegényre a peres ügyében, vagy csalnak a mértékekben, nem fogják tudni a törvény uralmát megszilárdítani a nép felett, a hatalom megtartásához szükségük van következetességre.

 Az ítéletet tehát a bírák és a felügyelők hozták meg, ezzel a hatalom az ő kezükben volt, ezt a hatalmat vette át később az írástudók, törvénytudók, főpapok rétege. Az ítélet elvetésével Jézus egyben megszünteti a törvényszék létjogosultságát, az ítélet meghozatala nem Istentől eredő utasítás lehet csak. Jézus egyben megerőtleníti a törvényt, az ítélet súlyossága biztosítja általában a törvény erősségét. Ha egy házasságtörést halálos büntetésre ítélnek, azzal erőteljesebben lehet fékezni a házasságtöréseket, mint ha csak felpofoznák, vagy két tyúk feláldozására köteleznék a feleket.  Minél enyhébb ítéleteket alkalmaznak, annál kevésbé befolyásolja a törvény az események menetét. Ha pedig nincs ítélet, akkor az eseményeket nem a törvény fogja meghatározni. És Jézusnak pontosan ez a célja. Jézus ugyanis tanít, nem korlátokat szab, nem uralkodik, és amit el szeretne érni az nem az egyén korlátozásának erősítése, nem szolgai engedelmességének elérése, hanem az egyén belátásának kivívása, tehát a félelem helyett a megértésre alapoz. Nem azért tanít, hogy ne értsék meg, hanem azért, mert az igazi változásokat Jézus az élet és az igazság megismerésében, megértésében látja. Megfélemlítéssel lehet ugyan látszólagos vagy azonnali eredményeket elérni, de a megfélemlítés egyik hibája, hogy aki erősebben félemlít meg, az fogja a befolyásolás lehetőségét kézbe kaparintani. A másik hibája pedig a hazugságra nevelés, a hazugságra szoktatás. Akit megfélemlítettek a szándékait nem nyíltan fogja végbevinni, hanem a rejtekhelyeken, semmiképpen az ítélkező szervek szeme előtt, így a megfélemlítés legfontosabb eredménye annak a háttérvilágnak a közvetett megteremtése, amely felett nem uralkodik, nincs hatálya, és szemei előtt láthatatlan, végső soron szakadékot képez a törvényt tisztelő, és a törvényt tagadó világ között. A büntetések, a megkövezések, megégetések, a megtorlások serege olyan félelmetesen működtek Mózes nyomában, hogy egyébként ártalmas parancsai és rendelkezései sosem kerülhettek teljes elvetésre. Jézus pedig kihúzza a talajt a törvény intézménye alól, megfosztja a törvényt attól az eszköztől, amely az uralmát biztosítja:

 

 Máté 7,1-2:

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.

Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.

 

Szemben Mózes parancsával:

 

 4. Mózes 35,29:

És legyenek ezek néktek ítéletre való rendelések a ti nemzetségeitek szerint, minden lakhelyeteken.

 

Jézus ezzel a kijelentéssel nem csak takarít, és egy hatalmi eszközt érvénytelenít, hanem egyben embertől teszi függővé a mértékek megválasztását, és a mértékekhez való hozzáállást. Lehet ítélni Mózes mértéke szerint, de az emberek azt visszafizetik, és az nem lesz Istentől eredő folyamat. Választhatnak az emberek más mértéket is, büntetőkönyveket készíthetnek, önkényesen mérlegelhetnek, hasonlóképpen kerülnek sorsukra, mint Mózes törvényei és mértékei, az emberek megfizetnek azok szerint hozott ítéleteknek és megint csak nem Istentől eredő dolog lesz. Amikor az ember megfizet, nincsen abban köszönet. Mózes megtanított bennünket arra, hogy a megtorlás alapelv, az Úristen parancsolatával összhangban álló törvény, és a bosszú sikere tiszteletre méltó és becsületes dolog a világban. Miért várnánk el az emberektől abnormális megbocsátó, toleráns viselkedést, ha a bosszúállás, az isteni igazság kinyilatkoztatása normális?

 

Láthatjuk tehát, hogy az ítélet ilyetén megfogalmazása Jézusnál arra mutat, hogy a világosan tudja az értékeléseknek a jó és rossz fogalmával kapcsolatos problematikáját, amelyet az értékrendszer érvényesítése közben az ítélettel csak erőszakos döntéssel választanak szét. Az ítélet az értékelés eredménye, és mértékeket használ az ítélkező hozzá, azaz megint csak annak a csapdáját látjuk üzemelni, amit a jó és rossz tudásán keresztül mindig béklyóba veri a gondolkodást. Az ítélkező nem érti meg a rossz cselekedet forrását, nem érti meg a keletkezését, sem azt a folyamatot, ami az egyént a „gonosz cselekedet” végrehajtásához eljuttatta. Holott a folyamat megértése esetén egész más döntés lenne szükségszerű, mint a „gonosztevő” halálra kövezése, például az ítéletének felülvizsgálata. Jézus az ítélettől való megóvással nem az igaz és a hamis közötti különbségtételtől, a jó és gonosz megítélésétől, megkülönböztetéséről akar távol tartani, hanem a rossznak és a gonosznak ítélt cselekvés vagy ember büntetését eredményező ítélet meghozatalától. A tiszta látás elengedhetetlen azoknak a különbségeknek megértéséhez, ami egy embernek jót vagy rosszat jelent. A csapdáról beszélünk csupán, tehát arról a hibás eljárásról, amit valaki a rossznak vagy gonosznak ítélt tett vagy ember ellen bosszúja alapján tervez végrehajtani, amely azonban Jézus tanításával szemben a Mózesi törvény szigorúan vett alapja. Az ítélet bosszú, még akkor is, ha a jogosságát a törvény az egyforma mértékre, az egyforma visszafizetésre való hivatkozással érvényesíti, és akkor még nem beszéltünk azokról az egyébként igazságtalan ítéletekről, amelyek már nem visszafizetésként, hanem hatalmi szempontok megsértéséből eredő megtorlásokat igyekeznek érvényesíteni. Gondoljunk Mózesnél a fát szedegető férfi megkövezésére (4. Mózes 15,32), aki semmilyen erőszakos, véres, gyilkos, halálos tettet nem cselekedett, ennek ellenére Mózes pusztán a hatalom megóvása érdekében kövezteti meg, a megfélemlítés kedvéért, hogy parancsainak való engedelmeskedés ne sérüljön. És ezért Mózes igazságtalan döntésre is hajlandó, amit halálos ítélet formájában hoz meg, vagy máshol törvénybe foglal:

 

 2 Mózes 21,16-17:

A ki embert lop, és eladja azt, vagy kezében kapják, halállal lakoljon.

A ki szidalmazza az ő atyját, vagy anyját halállal lakoljon.

 2 Mózes 22,18-20:

Varázsló asszonyt ne hagyj életben.

A ki barommal közösül, halállal lakoljon.

A ki isteneknek áldozik, nem csupán az Úrnak, megölettessék.

 5. Mózes 18,20:

De az a próféta, a ki olyat mer szólani az én nevemben, a mit én nem parancsoltam néki szólani, és a ki idegen istenek nevében szól: haljon meg az a próféta.

 

A fenti idézetek egyikének tettese sem gyilkossággal vádolható, Mózes mégis halálos ítélettel sújtja, mutatva, hogy ez esetekben érdeke annak a törvényességnek az áthágása, amelyet a szemet-szemért elv alatt fogalmazott meg, hogy a parancsainak való engedelmesség biztosítva legyen. Mózes tehát ennek érdekében végez többletmunkát a nép megfélemlítésének megerősítésében. Ha a nép fél, a nép engedelmes, Mózes rettenetes hibája, hogy ezt a szemléletet Isten nevével igyekezett megerősíteni, és későbbi tanítványai meg széthinteni a világban.

Jézus tehát meghaladja azt az ítélkezős szemléletet, amely a bosszú elvén keresztül a visszafizetésben, a „megtorlás igazságosságában” igyekszik megnyugvásra lelni. Jézus tanításában az ítéletet, a visszafizetést felváltja a változás kimunkálása, a megtérés értelme, a problémák megoldására és nem a problémák eltörlésére, sem a problémák okozójának kiirtására való törekvés.

 

Bocsánat, szemben a büntetéssel

 

A Nagy Hegyi Beszédben az ítélet elvetéséből természetszerűleg következik a megbocsátás tanítása. A törvény a bűnt ítéli el, és fizeti meg a büntetéssel, és amikor Jézus bűnök bocsánatára tesz említést, valójában gyilkosság, lopás, fosztogatás, házasságtörés megbocsátásról beszél, a „szemet, szemért” bosszú elvéhez szokott értelmünkkel ez teljesen ütköző tanítás. Hangsúlyt kell helyeznem a megfogalmazásra is, mivel ezeket a törvény által bűnnek minősített cselekedeteket Jézus az egyén ellen elkövetett vétkeknek tekinti, amely azt jelenti, hogy a cselekedeteket nem a törvény ellen való elkövetésük miatt, hanem az egyén ellen elkövetett gonoszságuk miatt veszi fel a tanításába:

 

 Máté 6,12:

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek

 Máté 6,14-1:

Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok.

Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.

 

Kiindulópont tehát nem az, hogy „akik a törvény ellen vétkeztek”, hanem az, hogy akik „ellenünk vétkeztek”, a különbség már csak azért sem mindegy, mert a törvény nem mi vagyunk. Mivel Jézus az egyén ellen elkövetett vétkek megbocsátásáról beszél, ezzel jelzi, hogy nem a törvény oldaláról fordul a gonoszságokkal szemben, azaz nem a törvényt akarja erősíteni egy ítélet meghozásával, hanem az egyén kezelésre szoruló sérelmének meglátását és orvoslását teszi az első helyre, tehát segíteni akarja gyötrelmeinek megszüntetésében.

A megbocsátás nem csupán szavak. Akkor van jelentősége, ha büntetést enged el a sértett, azaz egy gonosztett megfizetéséért nem fordul törvényszékhez, hogy sújtson le az ítélet öklével. A büntetés elengedése azonban nem jelent Jézusnál tehetetlenséget, sem a gonoszság támogatását, mivel a büntetés elengedését fel kívánja használni a tettes felfogásának és viselkedésének megváltoztatására. Mivel Jézus a belátásra alapoz, a toleranciával lehetőséget kíván teremteni a párbeszédre, és a konfliktus mélyebb okainak a felderítésére. Az igazság felismerése a konfliktus megoldását hozhatja, a tettes a cselekedete indokainak és következményeinek megértéséből valódi változást tud teremteni az életében. A konfliktus tehát nem a törvény megsértéséből áll, hanem az egyén életének és egészségének megsértéséből, ezért a konfliktus megtárgyalására egész más alapokról közeledhet, itt már nem a törvény megfélemlítő eszközei vannak hatással, hanem a megértés lehetőségei és akadályai. Óriási különbség, Jézus ezzel a szemlélettel új alapokra helyezi az emberi kapcsolatok alakításának menetét, a kérdés, hogy az egyén miért nem látja, vagy miért nem hajlandó látni, belátni, vagy megérteni az igazságot. Mivel ezek az akadályok kifejezetten felfogásbeli és értékelési különbségek, az elhárítás, a belátáshoz szükséges tények és érvek felmutatásával lehetséges, amellyel elkerüli az ember a kényszerítő eszközök szükségességét, azaz a sérelem törvényszék elé kerülését. Ha valóban megbocsátunk az ellenünk vétkezőnek, akkor az a törvény elé kerülés elengedését is kell, hogy jelentse. Ha a bosszú helyett a bocsánat elve válik a kapcsolataink alapvető elemévé, a törvényszékek létére többé szükség nem lesz, a büntetésre való igény hiányában.

A megbocsátással a konfliktus nem szűnik meg, csupán a megtorlást helyezi az ember hatályon kívül. A konfliktust attól még meg kell oldani, hogy a kár, a szenvedés okozóját nem toroljuk meg tettéért, és a megoldáshoz szükséges lépéseket a továbbiakban meg kell tenni, a konfliktus okát fel kell tárni, a szükséges változásokat végre kell hajtani. Jézus nem pusztán a látszatra kíván megoldást alkalmazni, ez Mózes módszere volt, akinél a bűn bocsánata csak kivételes esetben volt lehetséges. Jézus különbséget lát a folyamat feltárása, és a folyamat végének puszta elítélése között, az utóbbi rovására. Mózest nem érdekelte a folyamat, és csak közvetlen okok figyelembe vételét engedélyezte a tett enyhítéséhez, tehát csupán annyit, hogy tévedés, vagy véletlenség játszott-e szerepet adott cselekedet elkövetésében:

 

 4 Mózes 35,2-25:

Vagy akármiféle követ, a melytől meghalhat, úgy ejt valakire, a kit nem látott, hogy meghal, holott nem volt ő annak ellensége, sem nem kereste annak vesztét:

Akkor ítéljen a gyülekezet az agyonütő között és a vérbosszuló rokon között e törvények szerint.

És mentse ki a gyülekezet a gyilkost a vérbosszuló rokonnak kezéből.

 

 5 Mózes 19,5:

Aki például, elmegy a felebarátjával az erdőre fát vágni, és meglódul a keze a fejszével, hogy levágja a fát, és leesik a vas a nyeléről, és úgy találja a felebarátját, hogy az meghal: az ilyen meneküljön e városok egyikébe, hogy élve maradjon.

 

Jóllehet ezekben az esetekben a halálos ítélettől vagy bosszúállástól menekült meg egy nem szándékos halált okozó gyilkos, az ilyen kivételes esetektől eltekintve Mózes nem engedett könyörületet, sem bocsánatot:

 

 2 Mózes 21,22-25:

Ha férfiak veszekednek és meglöknek valamely terhes asszonyt, úgy hogy idő előtt szül, de egyéb veszedelem nem történik: bírságot fizessen a szerint, amint az asszony férje azt reá kiveti, de bírák előtt fizessen.

De ha veszedelem történik: akkor életért életet adj.

Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért;

Égetést égetésért, sebet sebért, kéket kékért.

 

Mózes előtt a megbocsátás majdnem ismeretlen fogalom volt, helyette az engesztelés szertartásos rendjét vezette be. A tévedésből elkövetett törvényszegésre adott lehetőséget az engesztelő áldozat elvégzésén keresztül a bocsánatra:

 

 3 Mózes 4,27-28:

Ha pedig a föld népe közül vétkezik valaki tévedésből, mivelhogy az Úrnak valamelyik parancsolatja ellen olyat cselekszik, a mit nem kellett volna cselekedni, és bűnössé lesz;

Ha tudtára esik néki a bűne, a melyet elkövetett; vigyen áldozatul a bűnéért, a melyet elkövetett, egy ép nőstény kecskét.

 3 Mózes 4,31:

…füstölögtesse el a pap az oltáron, kedves illatul az Úrnak. Ekképpen szerezzen néki engesztelést a pap, és megbocsáttatik annak.

 

Papnak és fejedelemnek, a tévedésből elkövetett vétkekért, hasonlóképpen kellett áldoznia, a megbocsátást szintén megnyerte.

Jézus tehát nem csak azzal a szemlélettel, hogy a megbocsátást nem a törvény elleni sérelmek esetére vonatkoztatja, hanem az egyén ellen elkövetett sérelmekre, ütközik Mózes szemléletével, hanem az állatáldozatokat teljesen feleslegessé teszi a megbocsátás bevezetésével. Mégpedig nem csak ember és ember közötti sérelem megbocsátása, hanem az Isten megbocsátása sem az állatáldozatok leölésétől és szertartásos elfüstölésétől függ. Mert Jézus tanítása szerint az Isten megbocsátása az illető személy irgalmasságától függ, azaz attól a hozzáállástól, amellyel az ellene vétkezőkkel szemben viselkedett. Az állatáldozatok feleslegessé tétele olyan körülmények között, mikor azok a papság megélhetésének forrását is jelentette, csak növelte a feszültséget Jézus és a Mózes követő írástudók és törvénytudók között. És mivel Jézus ezt a tanítását cselekedetével is alátámasztotta, a feszültség nem szűnhetett.

 

 Márk 2,6-11:

Voltak pedig ott némely írástudók, a kik ott ültek, szívükben így okoskodva:

Mi dolog, hogy ez ilyen káromlásokat szól? Ki bocsáthatja meg a bűnöket, hanemha egyedül az Isten?

És Jézus azonnal észrevette a lelkével, hogy azok magukban így okoskodnak, és azt mondta nékik: Miért gondoljátok ezeket [gonoszt] a ti szívetekben?

Mi könnyebb, azt mondanom-e a gutaütöttnek: Megbocsáttattak néked a te bűneid, vagy ezt mondanom: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj?

Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani, monda a gutaütöttnek:

Mondom néked, kelj föl, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza.

 

És itt nem azt mondta, hogy vegyél egy kecskét és vidd a paphoz áldozatnak, majd akkor lesz megbocsátva bűnöd és elvéve a betegséged, a történet az azonnal gyógyulásra való hivatkozással azonnali bocsánat elnyerését meséli el. Jézus az Isten bocsánatát fennhangon hirdette, állatáldozatokat nem követelve érte, és ez bizony sértette azokat a vallásos hatalmakat, akik Isten büntetését fennhangon hirdették, és számítottak a megfélemlítés sikerére. Tűrhetetlen volt az a helyzet, hogy amikor az Isten büntetését meghozzák valaki ellen Mózes nevében, akkor a bocsánattal érvénytelenítse egy holmi emberfia.

 

Jézus nem csak a korabeli vallási hatalommal szemben tekintette fontosnak a megbocsátást, hiszen az ember ellen elkövetett vétkek más hatalom és törvényei mellett is számottevőek, amelyekért az emberek törvényszékekhez fordulnak megtorlásért. A toleranciára való felszólítás tehát minden olyan körülmény között érvényes, amelyben a büntetés alapelve, a bosszúállás törvényes, a gonosz gonosszal megfizetése uralkodó szemléletet jelent. A megbocsátás, jóllehet az okozott kár és szenvedés eltűrésével, veszteséggel veszi kezdetét, mégis nagy értéket jelent. Jézus emellett ugyanis nem tehetetlenséget, vagy kihasználást tanít, hanem a konfliktus megoldására való törekvést, csakhogy nem megtorlással, nem kényszerítő eszközökkel, nem fenyegetésekkel, hanem az igazság eszközeivel, belátással, megértéssel, tényekre hivatkozással, és érvek segítségével, az értelem és lélek erejének a bizonyságtételével, a megoldás útjának építésével. Nem fegyverrel akar hatni, aki nem visz ítélkezésre egy sérelmet, ha az értelem erejével és a lélek bátorságával rendelkezik, hanem valódi megoldásra viszi a konfliktusokat, összeütközéseket és ellenségeskedéseket pedig megszünteti. A megbocsátás értelme a megértéshez vezető út térnyerése, és ez teljes mértékben hiányzik Mózes és a próféták szellemiségéből.

 

Betölteni jött a törvényt Jézus?

 

A Nagy Hegyi Beszéd, pontatlanságai és a zsidó keresztény írástudók csiszolásai ellenére jól értelmezhetően mégis, hogy Jézus, Mózes és a próféták szellemiségének, Mózes törvényeinek leszámolására készült. Szó nem lehet arról, hogy az előbb vázolt konfliktusokat Mózessel úgy értelmezzük, hogy azzal Jézus nem ütközni próbált Mózessel és szemléletével, hanem csupán kiegészíteni, vagy pontosítani kívánta azt. A zsidó keresztény írástudók mindent megtettek azért, hogy a tanítás továbbadását ennek értelmében erőltessék, tehát hogy a követő keresztények ne egy Mózest bíráló, rendelkezéseit elvető Jézust lássanak, hanem egy törvénytisztelő, törvényt betartani akaró történelmi alakot. Ennek érdekében a Nagy Hegyi Beszéd sorai közé beszúrták a teljes tanítás Mózes ellenes élét elvevő kijelentéseket, Jézus szájába a következő szavakat adva:

 

 Máté 5,17-19:

Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétának eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.

Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.

Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül, és úgy tanítja az embereket, a mennyeknek országában a legkisebb lesz; valaki pedig cselekszi, és úgy tanít, az a mennyeknek országában nagy lesz.

 

A beszerkesztés bizonyítéka nem egy olyan korábbi dokumentum megléte, amelyből hiányzanak ezek a sorok, ezt az evangélium zsidó keresztény forrásból való származása miatt eleve lehetetlennek kell gondolnunk, hiszen az első zsidó keresztények megpróbálták a mózesi törvényhez való hűségüket is megtartani. A bizonyítékot a teljes beszéddel szembeni éles konfliktus bizonyítja. Miközben Jézus folyamatosan tiszteletlen a törvénnyel szemben, tehát nem csak ellene tanít, hanem bocsánatot hirdet a törvény ítélete helyett, gyógyít, amely dolog nem csak a szombat napi esetei miatt sérti a törvény rendelkezését, hanem szemléletbeli ütközést is jelent a hagyománnyal, miszerint a gyógyítás az Úristen sajátja, a betegséget elvenni az emberről az Isten ítéletével való szembefordulást képviselheti, a szerkesztő törvénytisztelő sorokat sző az írásba.

Amikor Mózes tanítványai megkérdőjelezték Jézusnál a megbocsátás hirdetését, az a próféták szellemiségével való ütközés miatt támadt:

 

 Márk 2,6-7:

Voltak pedig ott némely írástudók, a kik ott ültek, szívükben így okoskodva:

Mi dolog, hogy ez ilyen káromlásokat szól? Ki bocsáthatja meg a bűnöket, hanemha egyedül az Isten?

 

Ezen a ponton az Ésaiás próféta látásmódjának hiányát vonták kérdőre:

 

 Ésaiás 43,25:

Én, én vagyok, a ki eltörlöm álnokságaidat önmagamért, és bűneidről nem emlékezem meg!

 

A próféta hangsúlya kizárólagosságot tükröz, és annak ellenére, hogy Mózes csak engesztelési áldozatokon keresztül töröl el néhány tévedésből vagy véletlenségből elkövetett bűnt, itt már szándékos bűnök eltörlését adja a próféta az Úristen szájába. A kegyelem ilyen megnyilatkozását elfogadták a prófétától, holott itt a vallási előírások ellenére önkényesen változtat a Mózessel törvénybe foglalt feltételeken. Lényeges ellentmondás az ismert írás alapján nem állítható fel Ésaiás és Mózes között, holott ugyanazt az Úristent állítja a próféta által kiterjesztett kegyelem mögé, aki a kegyelmet Mózes rendelkezéseibe foglalt keretek között erőteljesen lekorlátozta. Az ellentmondás ugyanis nem rendelkezés és rendelkezés között van, hanem az „Úristen” mózesi magatartása és prófétai magatartása között, az Úristen önkényeskedése pedig kezdettől fogva megszokott.

 

A nem isteni eredetű gyógyítás tevékenységével szemben is találunk az ószövetségbe az orvoshoz fordulás helytelenítéséről példákat. Például elítélően fogalmazza meg Asa királynak a viselkedését az írás:

 

 2 Krónika 16,12:

És megbetegedett Asa, királyságának harminckilencedik esztendejében lábaira, annyira, hogy igen súlyos volt a betegsége; mindazáltal betegségében is nem az Urat kereste, hanem az orvosokat.

 

A gyógyítás is az Úristen dolga, mint a megbocsátásé, erre vonatkozóan többször fogalmazzák meg a gyógyításra vonatkozó feladatát:

 

 2. Mózes 15:26:

És mondta: Ha a te Uradnak, Istenednek szavára hűségesen hallgatsz, és azt cselekszed, a mi kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, a melyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód.

 

 5. Mózes 32:39:

Most lássátok meg, hogy én vagyok, és nincs Isten kívülem! Én ölök és elevenítek, én sebesítek és én gyógyítok, és nincs, a ki kezemből megszabadítson.

 

 Jeremiás 33,6:

Íme, én hozok néki kötést és orvosságot, és meggyógyítom őket, és megmutatom nékik a békesség és hűség kincseit.

 

Mózes nem csak a betegség forrásának, de a gyógyulás forrásának is az Úristent állítja be, hogy a nép függőségét a szavainak és a parancsainak az engedelmességétől minden oldalról megszilárdítsa. Ha valaki beteg, az csak az Úristen parancsinak való engedetlenség miatt lehetséges, különben hogyan vonatkozna rá az az ígéret, hogy „egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, a melyeket Egyiptomra bocsátottam”. De nem csak Egyiptom betegségeiről van szó, mivel a betegségek körét Mózes alaposan kiszélesíti az 5 Mózes 28 fejezetben az átkok elrendelései alatt. Jézus orvosi működése tehát nagyobb az Úristennél, és mégis képes kiszabadítani az embert az Ítélkező kezéből, ha eltávoztatja azokat a nyavalyákat, amelyekkel az Úristen büntetésből sújtotta az embert? Kicsoda ez a Jézus, hogy megbocsát és gyógyít, ami az Úristentől származik, azt ő felülbírálja?

Jézus, ha betölteni jött volna a törvényt, törvényszék felállításával kezdte volna a működését, nem pedig Mózes tanításáról való bírálattal, réginek, elavultnak minősítésével, valamint egy törvényt nem tisztelő magatartás felmutatásával. A törvény betöltése, ítéleteinek alkalmazásából állt volna, a felállított törvényszéknek folyamatosan kellett volna megköveznie a törvénynek engedetlen zsidókat, házasságtörőket, szombatnapot megrontókat, valamint a vezetőiket, a papokat, az írástudókat és törvénytudókat, mindazokat, akik például „rendeléseikkel áthágják az Isten parancsolatját” (Máté 15,3).

 

 5 Mózes 28,58-59:

Hogyha meg nem tartod, és nem teljesíted e törvény minden szavát, a melyek meg vannak írva e könyvben, hogy féljed e dicsőséges és rettenetes nevet, az Úrét, a te Istenedét:

Csudálatosakká teszi az Úr a te csapásaidat, és a te magodnak csapásait: nagy és maradandó csapásokká, gonosz és maradandó betegségekké.

 

És az Úristen Jézus mellé állt volna jelekkel és csapásokkal, ahogy azt megismertük az Egyiptom elleni gonosz hadműveleténél, vagy egyéb pusztító és ártalmas tetteinél. Patakokban folyt volna az állatáldozatok vére, Jézus, ha Mózes Úristenének küldötte lett volna, akkor a templomban, az oltár előtt teljesített volna szolgálatot reggeltől-estig, a főpapokat pedig elsüllyesztette volna tüzes kénkővel, ahogy az Ismeretlen Intelligencia elsüllyesztette a lázadókat:

 

 4. Mózes 26:10:

És megnyitotta a föld a száját, és elnyelte őket és Kórét, meghalván az a gyülekezet, mivelhogy megemésztett a tűz kétszáz és ötven férfiút, a kik intő például legyenek.

 

A törvény betöltése nem merül ki néhány parancsolat teljesítéséből, ezt maga Jakab is próbálja tagadni:

 

 Jakab 2,10-11:

Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös.

Mert a ki ezt mondotta: Ne törj házasságot, ezt is mondotta: Ne ölj. És ha nem törsz házasságot, de ölsz, törvényszegővé lettél.

 

Jakab ezzel nem csak azt árulja el, hogy nem értette meg Jézus törvényről tanított felfogását, levele azt is elárulja, hogy saját maga a zsidó kereszténység Mózeshez hű írástudó vonalához tartozik, de magáról Jézusról is önkéntelenül ítéletet mond, hiszen például a szombatnapi megszegései miatt az egész törvény megrontásával vádolja meg. Ha pedig Jézus elutasítja a törvény ítéleteit, ahelyett hogy folyna az ítélet, mint a víz, törvényszegővé lett ezen a módon is.

 

 Ámós 5,24:

Hanem folyjon az ítélet, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak.

 

De Jézus nem ítélkezik, nem folyik az ítélet, nem áll helyre a törvény szerinti igazság, nem jön Istentől sem büntetés, sem csapás, ellenben folyik a megbocsátás, a gyógyítás, és tanítása, a néphez szólóan, akiket Mózes felülvizsgálatára szólít fel. Állítja, hogy Mózes a régieknek mondott valamit, ezzel szemben ő kíván valami újat mutatni, az evangélium írójának sürgősen korrigálnia kell a törvény avultsági alapon való elvetését, és Jézus szájába illeszti, hogy a „a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik”. Ezt a jottányi eltérést a szerkesztő szándéka ellenére Jézus rögtön a Nagy Hegyi Beszédben megteszi, és arra szólít fel, hogy ne csak jottányira hagyjuk elmúlni a törvény parancsolatait, hanem térjünk el a törvény eredeti felfogásától, az igazság felismerése, valamint a szeretet, irgalmasság nevében mindig bíráljuk felül.

Nem csak ott van az „ég és föld elmúlik” beszerkesztés buktatója, hogy ez a gondolat a törvény teljesítésével ellentétben a saját beszédére vonatkozóan az evangélium más helyein megtalálható:

 

 Máté 24,35:

Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.

 

Hanem ott is, hogy Jézus egyáltalán nem törekedett a törvény minden pontjának betöltésére. Szoktak érvelni a törvény betöltése mellett, hogy Jézus nem tört házasságot, nem gyilkolt sem lopott, a tízparancsolatot betartotta, ám törvény tiltotta gonosz cselekedetek el nem követésére nem csak azért lehet oka egy embernek, mert Mózes azt megtiltotta, hanem azért is, mert nem ért egyet azokkal, vagy, mert szeretettel van az emberekhez, vagy egyáltalán nem is áll szándékában. A tízparancsolat pedig Jézus történetéből láthatóan sem mind került előtérbe, amellett hogy tanításban vetette el a legfontosabbakat, mint az egyén hatalmi eszközökkel emelt korlátozásait, mégis ötöt kiemelt az örök élet feltételeként, amikor a gazdag ifjúval beszélgetett:

 

 Máté 19,18-19:

Monda néki: Melyeket? Jézus pedig monda: Ezeket: Ne ölj; ne törj házasságot; ne lopj; hamis tanúbizonyságot ne tégy;

Tiszteld atyádat és anyádat…

 

A kiemelés nem Mózes törvényeivel való egyetértést jelenti, hiszen a hatalmi szempontból fontosnak tartott parancsok – a többi öt - betartásának megkövetelését nem említette a gazdag ifjúnak, tovább menve nem említette, hogy a tízparancsolatot egészében, vagy, hogy a teljes törvény minden szavát be kell tartani, ahogy erre Mózes és a próféták mindig hangsúlyt helyeztek:

 

 5. Mózes 6,2:

Hogy féljed az Urat, a te Istenedet, és megtartsad minden ő rendelését és parancsolatát, a melyeket én parancsolok néked: te és a te fiad, és a te unokád, teljes életedben, és hogy hosszú ideig élhess.

 

Ezzel szemben Jézus válogat, és csak ötöt emel ki az örök élet feltételeként, feleslegesnek ítélve minden rendelés és parancsolat megemlítését, amit Mózes a hosszú élet feltételeként, Jézussal szemben, kötelező érvényűnek tartott. A kiemelt öt parancsolat nem más, mint amelyek összhangba hozhatóak Jézus szeretet tanításával, ha nem puszta hatalmi szempontból indokolt korlátozásként emeljük az emberek orra elé, ahogyan azt Mózes tette.

Nem mondhatta Jézus, hogy a törvény betöltésére jött, amikor éppen az általa adott új tanításra való átállásra biztatott. Amiket a régieknek megmondottak, azok helyett egy komplett tanítással szolgál, amelynek megcselekvése összeütközésre vezethet a Mózes képviselőkkel, az írástudókkal és a törvénytudókkal, ellenben összhangba hozható az Isten akaratával, aki felhozza az ő napját jókra és gonoszakra. Nem tölthetett be olyan törvényt, amelynek eredete bizonyíthatóan nem a mennyei Atyától származik, amelynek lényege, törvényei, előírásai egy embert, életet, szellemet és lelket megnyomorító vallási hatalom kialakítására, fenntartására és megszilárdítására szolgál. Nem jöhetett olyan törvény betöltésére, amelyből hiányzik az igazság rugalmassága, az élet megértése, az ember szabadságának tisztelete, és elszántan tör az emberek feletti hatalom megszerzésére. Ellenben azért jött, hogy az Isten igazságáról bizonyságot tegyen, felvilágosítsa az embereket hagyományok által megszilárdított tévedéseikről, és hogy az Istenről való Mózes szellemiségű képet megcáfolja, hogy Mózes törvényének hibáit megvilágítsa. A törvény betöltésének igazsága a zsidó írástudók és törvénytudók igazsága volt, amelynek meghaladására pontosan az idézett részlet folytatásában adott hangot. Annak a kijelentésnek eredményeképp nem mennek be a mennyországba azok, akik az írástudók és törvénytudók igazságát nem haladják meg, ami a Mózes törvényeinek betöltésében rejlik.

Az idézet beszerkesztettségét bizonyítja a közvetlen szövegkörnyezetbe való illesztés erőltetettsége. Amikor Jézus éppen arról beszél, hogy az ő beszédeit valaki megtartva tanít, az a mennyek országában nagy lesz, és ha azokat meg nem tartva tanít, az kicsi lesz, a beszerkesztés a tanítás jelentőségének törvény parancsaira való cserélésével eltorzítja Jézus beszédeire helyezett hangsúly fontosságát. Immár akármit is mondhat, a törvény az, ami nem fog elmúlni, tehát annak betartása az ember igazi feladata, Jézus többi beszéde pedig csupán a törvény kiegészítésének szintjére süllyeszthető. A szerkesztő tollával kiforgatott részlet így a törvény betartására helyezi a mennyek országában elérhető nagyságot Jézus éppen hallgatott beszédeinek megtartása helyett, amelynek ennyire átlátszó volta azt feltételezi, hogy nem az eredeti szöveg tartalmazta a Máté 5,17-19 így megformált szavait. A 19. sorban meghagyott "parancsolat" fogalom semmivé teszi a közvetlen előtte elhangzott „boldogmondások” meg nem rontására utaló megjegyzését Jézusnak, és a szerkesztő a törvény meg nem rontására torzította.

 

Hogy Jézus nem a törvény megerősítésével foglalkozik a tanításában, a Nagy Hegyi Beszéd befejező sorai is elárulják. Ott megmaradt az a gondolat, hogy a valódi alap Jézus tanítása, és hogy a kősziklára való építkezést a Jézus beszédeinek megtartása jelenti, vagyis nyilvánvalóan a fövenyre az épít, aki például mégis Mózes törvényeire alapoz, és annak rendelkezéseit tartaná be a cselekedetiben.

 

 Máté 7,24-27:

Valaki azért hallja én tőlem ezeket a beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az ő házát:

És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; de nem dőlt össze: mert a kősziklára építtetett.

És valaki hallja én tőlem e beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lesz a bolond emberhez, a ki a fövényre építette házát:

És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és összeomlott: és nagy lett annak romlása.

 

Az evangélium más helyén is megemlékezik Jézus Mózes elavult rendelkezéseiről, amit felváltott a saját új tanításával, ezt példázza a régi és új posztóról, a régi és új tömlőről adott példázata is.

 

 Máté 9,16-17:

Senki sem vet pedig új posztóból foltot az ócska ruhára; mert a mi azt kitoldaná, még elszakít a ruhából és nagyobb szakadás lesz.

Új bort sem töltenek ó tömlőkbe; máskülönben a tömlők szétszakadoznak, és a bor kiömöl, a tömlők is elvesznek; hanem az új bort új tömlőkbe töltik, és mindkettő megmarad.

 

A gondolat saját új tanításáról szól, amelyet az ember csak megújult gondolkodással képes befogadni, elvetve a régi ruhát és a régi tömlőt, azaz az elavult törvényt és az elavult Mózest.

 

Valahogy így lehetne megfogalmazni az eredeti részletet, amelyet a Máté 5,17-19 eltorzított:

 

Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.

Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak megerősítésére. Nem jöttem, hogy megerősítsem, hanem inkább, hogy új tanítást hozzak a mennyek országáról.

Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, az én beszédemből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, a míg minden be nem teljesedik.

Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb beszédeim közül és úgy tanítja az embereket, a mennyeknek országában a legkisebb lesz; valaki pedig cselekszi, és úgy tanít, az a mennyeknek országában nagy lesz.

Mert mondom néktek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába.

 

Mózes széke

 

Az evangélium szerkesztője, írója vagy módosítója úgy gondolta, hogy Mózes megerősítésére további alátámasztást helyez el az evangéliumban. Jézusnak ugyanis volt egy olyan tanítása a sokaságnak, mely az írástudók és vallási vezetőkről azt szerette volna állítani, hogy törvényeik és rendelkezéseik nem mások, mint az emberek vállára helyezett terhek, amiket önmagukra nem tartanak érvényesnek. Mivel nyíltan ellene tanított Mózesnek a Mózest tisztelő zsidó keresztény írástudásban nem maradhatott fenn egy Mózest bíráló részlet, ezért a Máté evangéliumban a következő szerkesztett tanítással találkozunk:

 

 Máté 23,2-4:

Mondván: az írástudók és a farizeusok a Mózes székében ülnek:

Annak okáért a mit parancsolnak néktek, mindazt megtartsátok és megcselekedjétek; de az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek. Mert ők mondják, de nem cselekszik.

Mert ők nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállaira vetik; de ők az ujjukkal sem akarják azokat illetni.

 

A szerkesztést a középső sor módosításában láthatjuk, amelynek manipulált volta a szövegkörnyezettel való ellentmondásból derül ki. Jézus a 23,4 alatt egyértelműen arról beszél, hogy ami terhet ők az emberek vállára vetnek, azt nem akarják még csak illetni sem, a második sor ebben a szerkesztésben pedig arra utasítja a sokaságot, hogy ennek ellenére vállalják azokat a terheket, amiket parancsolnak, azt cselekedjék meg, tehát viseljék fáradhatatlanul azokat a terheket, amelyeket az írástudók és farizeusok rájuk raknak. Ne cselekedjenek az ő cselekedeteik szerint, azaz ne úgy álljanak hozzá, hogy nem vállalják a terheket, hanem tegyék meg, amiket parancsolnak. A szerkesztő arra akarta terelni az irányt, hogy nem a terhekkel van probléma, Jézus nem a terhektől való megszabadulást próbálta itt feszegetni, hanem az a gond, hogy az írástudók és farizeusok képmutatóan egy ujjal sem illetik a terheket. A szerkesztés tehát ahelyett, hogy a terhek alól való felszabadulás felé terelné az irányt, azoknak a terheknek a megerősítését szolgálja, amit Jézus kezdettől a nép nyakáról le akart venni: Mózes törvényeit, rendelkezéseit, parancsolatait, terheit.

Jézus eredeti beszéde egy Mózes székéről alkotott kemény bírálat lehetett, amely nem csupán az írástudók és farizeusok ellen szólalt meg, ahogy a folytatás ebbe az irányba tereli a gondolatot, hanem a 23,4 szerinti megfogalmazás szerint Mózes székében ülés forrása a nép terhének, és az ellen is szót emelt, hogy ezt az írástudók és farizeusok a terheket ráadásul elhordozhatatlanná teszik. A nép vállára vetett terhek alatt nem csak a parancsolatoknak, a törvénynek való feltétel nélküli engedelmeskedést, a diktatórikus rendszer megszilárdítását, hanem a nép munkája gyümölcséből való kiszakítást is jelenti. Már Mózes szabott indokokat a nép javaiból való részesedésnek, ezek a terményekből, állatokból válogatott hibátlan, hízott, és egészséges példányok (hála, engesztelési, bűnért való) áldozati, adománybeli célokkal indokolt szerzése, valamint a hatalom fenntartására megszabott tized, más néven, adó.

 

 3. Mózes 1,3:

Ha tulokféléből áldozik egészen égőáldozattal: hímmel és éppel áldozzék.

 

 3. Mózes 1,10:

Ha pedig a juhfélékből: bárányokból vagy kecskékből akar valaki áldozni égőáldozatul, hímmel és éppel áldozzék.

 

 3. Mózes 2,3:

A mi pedig megmarad az ételáldozatból, Ároné és a fiaié legyen; szentséges áldozat ez az Úrnak tűzáldozatai között.

 

 3. Mózes 5,13:

Így szerezzen néki engesztelést a pap az ő bűnéért, a melyet elkövetett valamivel ama bűnök közül, és megbocsáttatik néki. És legyen a papé, mint az ételáldozat.

 

 3. Mózes 7,9:

Minden ételáldozat is, a melyet kemencében sütnek és minden, a mit rostélyon vagy serpenyőben készítenek, a papé legyen, a ki azt áldozta.

 

 4. Mózes 5,9:

Izráel fiainak minden szent dolgaiból minden felmutatott áldozat azé a papé legyen, a kihez viszik azt.

 

 3. Mózes 27,30:

A földnek minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyümölcséből az Úré; szentség az az Úrnak.

 

 3. Mózes 27,32:

És minden tizede a baromnak és juhnak, mindabból, a mi a vessző alatt átmegy, a tízedik, az Úrnak legyen szentelve.

 

 4. Mózes 18:21:

De íme, a Lévi fiainak örökségül adtam minden tizedet Izráelben; az ő szolgálatukért való osztályrész ez a mellyel teljesítik ők a gyülekezet sátorának szolgálatát.

 

Az áldozati rendszer nem más, mint a nép javainak a pazarlása, a termények, állatok elégetése, elfüstölése pusztítása azok felett, amelyet a hatalom birtokosai maguknak tartanak meg, a nép terhét jelenti akkor is, ha a hatalom birtokosai nem térnek el Mózes előírásaitól. A tized pedig a hatalom fenntartásának alapja, a hatalomnak fizetett adó előképe, melyet Mózes rendelkezése alapján isteni eredetűnek állítottak be, Jézus a nép vállára kirótt teherként bírálja meg, melyet az írástudók és farizeusok csak tovább erősítenek. Mózes székének bírálatával ennek az áldozati rendszernek az isteni eredete kerül elvetésre, és Jézus rávilágít arra, hogy ezek nélküli életet tanít.

 

 Máté 12,7:

Ha pedig tudnátok, mi ez: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot, nem kárhoztattátok volna az ártatlanokat.

 

Az ártatlanok kárhoztatása busás jövedelemmel kecsegtetett, hiszen az áldozati termények, állatok behajtásának így is szerezhettek érvényt. Jézus megítélése napjainkban is működő visszásságokra mutat rá, az írástudók és farizeusok helyébe a jogászok és politikusok kerülnek, az adók ugyanúgy a hatalom fenntartása érdekében, a kárhoztatott büntetések behajtása pedig ma mindenféle mondvacsinált szabályok megsértése ürügyén is az anyagi javak megszerzésének bevált eszköze.

 

Az evangélium több megmaradt részének fényében Jézus sosem utasíthatta a sokaságot a Mózes székében ülők parancsainak teljesítésére, mivel saját tanításának teljesítésére biztatott mindenkit. Éppen ez volt az írástudók és törvénytudók világával szemben kialakult konfliktus alapja. Kijelentette, hogy aki a tőle származó beszéd szerint cselekszik, az kősziklára épít:

 

 Máté 7,24:

Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az õ házát.

 

Amiből rögtön következtethető az a gondolat, hogy aki persze Mózes tanításaira hallgat, és azokat cselekszi meg, az fövenyre épít. Aki tehát megcselekszi Jézus beszédeit az tanítvány:

 

 János 8,31:

Monda azért Jézus a benne hívő zsidóknak: Ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal az én tanítványaim vagytok

 

Ellenben, ha nem cselekszik meg Jézus beszédeit, és megmaradnak Mózes beszédeiben, akkor Mózes tanítványok maradnak. A két tanítványság ellentmondásossága kiderül Jézus egyéb tanításaiból, például a Nagy Hegyi Beszédből is megérthető.

Jézus tanításának megtartója nem halhat meg:

 

 János 8,51:

Bizony, bizony mondom néktek, ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké.

 

Ellenben Mózes tanításának megtartójára ez nem vonatkozik. Jézus beszédeinek megtartója a mennyei Atyával kerül közösségbe:

 

 János 14,23:

Felelt Jézus és monda néki: Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk.

 

Ellenben Mózes beszédeinek megtartója nincs közösségben a mennyei Atyával. Amit korábban láttunk is, mivel a Mózes Úristenével való közösségbe kerülés a Szent Helyre való belépés mellett volt lehetséges, vagy csak a képviseleti rendszeren keresztül. Mózes Úristene azt állította magáról, hogy „nem láthat engem ember élve” (2. Mózes 33,20).

Nem utasíthatta a sokaságot Mózes székéből származó terhek viselésére, amikor másutt éppen a saját igájának hordozására hívogatja a sokaságot, amelyről azt állítja, hogy könnyű és gyönyörűséges:

 

 Máté 11,28-30:

Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.

Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.

Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.

 

A sokasság persze Mózes székében ülők igája miatt fáradt meg és terheltetett meg, természetesen leveszi azt az igát, a törvénynek való alárendeltség, az áldozati rendszer és az adók terheit, Jézus a vállukról, és a saját tanításainak követésére próbálja őket biztatni. Össze sem lehet hasonlítani Jézus igáját Mózes igájával, mivel Mózes terhe összetöri az embert, ha viseli, nem beszélve az írástudók és farizeusok szorgos munkásságáról, melyben ugyanazokat a terheket elhordozhatatlanná kötözve vetik vissza az emberek vállára. Jézus persze hogy nem utasított senkit a Mózes székében ülők parancsainak megtartására, mivel volt saját tanítása, amelynek megtartására biztatta a sokaságot. Nem kérhette számon a Mózes székéből származó parancsok végrehajtását, amikor maga is Mózes székéből származó parancsok felül bírálatáról tanít. A szöveg fennmaradt formája egy zsidó keresztény írástudó felfogását tükrözi, aki annyit enged meg az írástudók és farizeusok Jézus tanításában előforduló bírálatából megjelenni, amennyi a Mózes törvényeitől való elhajlásra utalhat, de többet nem. A szándékot azonban éppen a szövegkörnyezettel való ellentmondásosság és az evangéliumok egyéb helyein, a leírt gondolattal ütköző beszédek buktatják meg.

 

A Mózes székében ülők bírálatát a fejezet folytatja, sajnos csak a törvénytől való elhajlás és képmutatás elleni beszédek formájában maradtak meg, holott Jézus a Mózes székében ülést magát bírálhatta. Nyomokban azért észrevehetjük a jeleit a folytatásban is, ha jobban odafigyelünk, nem ok nélkül szerepel éppen Mózes székének emlegetése után a hatalom birtokosainak, tekintélyek elutasításáról szóló tanítása.

Például, aki a Mózes székében ül, az a hatalom birtokosa. Ezt a pozíciót alapjaiban veti el Jézus, nem pedig felkínálja a „törvénytől nem elhajló”, „a törvényt nem képmutató módon betartó” követőinek, az írástudók és farizeusok elűzése után üressé váló szék betöltését:

 

 Máté 23,6-10:

És szeretik a lakomákon a főhelyet, és a gyülekezetekben az elöl ülést.

És a piacokon való köszöntéseket, és hogy az emberek így hívják őket: Mester, Mester!

Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek [rabbinak], mert egy a ti tanítótok, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.

Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, a ki a mennyben van.

Doktoroknak se hívassátok magatokat, mert egy a ti Doktorotok, a Krisztus.

 

Az elvetett példák gyakorlatilag olyan tekintélyek, elöljárók, akik irányt mutatnak, vezetnek, előírásokat és rendelkezéseket gyártanak követésre, engedelmeskedésre. az elvetés tehát még tágabb megfogalmazást takar, mint a Mózes székében ülés tekintélyének elutasítását, magában foglalva minden egyházi, gyülekezeti, akár világi vezető pozíció megítélését is. Ezen a ponton veti el Jézus az apostoli funkció szerepét is, amely ugyanolyan tekintély alapú megosztást teremt a közösségben, mint a tanító, a mester, vagy az atya, így bizonyíthatóan nem Jézus megbízásából találták ki az apostolságot a késői követők. A Jézus által elképzelt közösségi kapcsolat meghatározása itt testvériség, egymás mellé és nem egymás alá és fölé rendelési hierarchikus viszony, amely egyben feleslegesnek ítéli a vezetettséget, az emberek követését. Az egyetlen vezetői, útmutatói, tanítói, mesteri feladat a mennyei Atya dolga, az emberek ezekkel a tekintélyt biztosító szerepekkel nem kovácsolhatnak a testvéri viszonyt megbontó hierarchikus szinteket, megosztásokat, amelyek az alacsonyabb szintűek manipulálásához, kihasználásához és elnyomásához vezetnek. Ahogy Mózes székében ülők is oda jutottak, hogy egyre elhordozhatatlanabb terheket kötöznek az emberek nyakába, azonképpen minden ilyen megosztás a testvériség megbontására és visszásságokhoz fog vezetni.

Nem fogalmazhatott szolgai szerepre kötelezéssel sem, hiszen azzal ugyanúgy megtartotta volna a hierarchiát, csak nem úri parancsokra, hanem szolgai engedelmeskedésre való hivatkozáson keresztül, a közösség testvéri egységét, ugyanúgy megbontotta volna. A szolgai szerep hangsúlyozása és Jézus szájába illesztése a zsidó keresztény írástudók terméke, akik a Mózes által kialakított általános zsidó szolgai szerepből képtelenek voltak valósággal felszabadulni. Jézus tanítványokat és nem szolgákat akart sem magának, sem az Atyának, hiszen tanítása azoknak a korlátozásoknak a ledöntésével foglalkozik, amelyek az emberek cselekedetét, lelkét és szellemét fogságban tartja. A Mózes székében ülők tehát nem csak azért kaptak bírálatot, mert képmutató módon nem illetik a saját maguk készítette terheket, hanem azért is, mert eleve olyan pozíciót birtokolnak és tartanak fenn, amely a nép szolgai megaláztatását követeli meg. Az Isten nem szolgákat szeretne, Jézus éppen azt mutatta cselekedeteiben bizonyságul, hogy önmaga sem szolgai, sem úri minőségben képviselte az Atyát, hanem mint egy gyermeke. A Mózes széke pusztán azon okból kerül elvetésre, mivel ugyanazt a funkciót tölti be, amely funkciót, tekintélyt vagy vezetői pozíciót, a közvetlen utána következő sorokban nem kíván Jézus meghonosítani a közösségében.

 

Ezt szándékozta megerősíteni a következő kijelentésében, ám a szerkesztő pontatlansága megint félreértésre ad okot.

 

 Máté 23,11:

Hanem a ki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok.

 

A „ti szolgátok” kijelentés elválasztja a közösség szolgálatát a Mózes székében ülők szolgálatától, de az Isten szolgálatától is. Nem lehet két úrnak szolgálni, erre már jegyzett fel Jézustól egy gondolatot és példát az evangélium a Nagy Hegyi Beszédben (Máté 5,24), a közösség szolgálata tehát tagadja a Mózes vagy Mózes Úristene szolgálatának szükségességét, egyszerűen annál az oknál fogva, hogy a Közösség se nem Mózes, se nem az Úristen. A pontatlan megfogalmazás azonban a nagyságra való hivatkozással ugyanúgy a tekintély megőrzését és újrateremtését hozza magával, csak a közösség nagy, hatalmas és vezető tekintélyét a későbbiekben szolgáknak, a közösség szolgájának, vagy szolgálat teljesítőjének fogják hívni, amely nem állt Jézus tanításának a céljában. Ennek a tévútnak legszebb képviselője maga Pál apostol, aki nem csak az apostoli tekintélyre tartott igényt, hanem önmagát mindenkinek szolgájává állítva be, mégis mindenki felett rendelkező, utasítgató és irányító tekintéllyé vált, a Fő Krisztus és a gyülekezeti test szolgáló tagjai közötti hierarchia legelső, legfontosabb láncszemévé. Ha valahogy félre lehet vezetni Jézus szándékait, akkor a szolgai szerep hangsúlyozásával nagyon is lehetséges. Ha tehát Jézus testvériségben gondolkodott, akkor nem a szolgai funkciók megvalósításra célzott, hanem mondjuk a többiek segítségére, amely által valaki a testvériség egymás mellettiségének megőrzése mellett is a legtöbbet képes a közösség javára ténykedni. Minden ember eredetileg egyéniség, tapasztalataiban, gondolkodásában különböző, a jóról és rosszról tartott értékeléseinek eltérései miatt a közösség tagjainak a megértésének személyesnek, és figyelmesnek kell lennie. Minél több embert értünk meg, minél több életet, felfogást, magatartást ismerünk meg, annál pontosabban fogjuk tudni, hogy mivel cselekedhetünk legtöbbet a közösség javára, és annál „nagyobb” lehet a segítségünk értéke. A nagyságot a cselekedetekre kellett volna vonatkoztatni a szövegírónak, nem az egyénre, mert az megtévesztő, és ellentétes irányú felfuvalkodáshoz, az uralom, királyság helyett szolgálatba vetített, szolgálatokat értékelő és dicsőítő válogatásán keresztüli hierarchia kialakításához vezet, mint amilyen az apostoli tekintély, egyházi vezetés, vagy a pásztori szolgálatok megteremtése.

 

Ugyancsak a testvériség gondolatát próbálja megerősíteni Jézus a fejezet következő sorában:

 

 Máté 23,12:

Mert a ki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik.

 

Itt ugyanis nem csak a testvériség fölé emelkedő hatalmaskodót húzza vissza a többiek szintjére, hanem a szolgai állapotra helyezkedőt, vagy kényszerülőt is felemeli a szabad testvérek szintjére. A megfogalmazásból következik az a gondolat is, hogy a felmagasztaltatáshoz önmagam megalázása szükséges, amely lezáratlansága miatt, a szöveg megint pontatlanságot tükröz. Ugyanis nem zárja ki azt a törekvést, melyben a felfuvalkodás, a tekintély és dicsőség megszerzéséhez, éppen az egyén a saját megalázáson keresztül próbál eljutni, például az alázatoskodás a keresztény vezetőkben a dicsőségvágyat, hatalomvágyat és mások irányítására való tekintély elismertetését szolgálja.

De akárhogyan fogalmazzuk is, a Mózes székében ülők parancsait szolgálni, vagy akár az Úristen parancsainak engedelmeskedni, nem egyeztethető össze azzal a figyelemmel, szolgálatkészséggel, vagy segítőkészséggel, amelyet Jézus a közösségre tekintve tesz meg, és amire valójában tanítja az embereket.

 

Az írástudók és farizeusok a Mózes székében ülnek. A fejezet folytatásában aláhúzottan támadja Jézus azokat a méltatlanságokat, amelyek jellemzőek ennek a széknek birtokosaira, jóllehet a fennmaradt szöveg ügyel arra, hogy nyíltan ne lépje át azt a határt, hogy azonnal Mózes ellenesnek érezhessék.

 

 Máté 23,14:

Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek házát, és színből hosszan imádkoztok; ezért annál súlyosabb lesz a ti büntetésetek.

 

A szöveg valódi problémával kezd, az özvegyek házának felemésztése a kifizetetlen adósságuk miatti kilakoltatásuk törvényes eljárását támadja. Az özvegyek, férjük halálát követően a támogatásuk megszűnése miatt könnyen kerültek adósságba, amelyek kifizetetlensége miatt hajléktalanná tették őket. A Mózes ugyan szólít fel az özvegyek nyomorgatása ellen:

 

 2 Mózes 22,21-22

Özvegyet és árvát ne sanyargass.

Ha sanyargatod őt, bizony, midőn fölkiált hozzám, meghallgatom kiáltását.

 

De ez a törvény pontatlanságai miatt sokféleképpen kikerülhető, hiszen Mózes ezzel a megfogalmazással nem zárja ki a sanyargatás értelmének a törvényes jog alkalmazásán kívül helyezését, a nem adós özvegyet védi, vagy az özvegy adósságai felett való követeléseket tiltja. Mózes ugyan tiltja az özvegy ruhájának zálogba vételét:

 

 5 Mózes 24,17

Ne ferdítsd el a jövevény jogát, sem az árváét és ne vedd zálogba az özvegy ruháját

 

De ez nem vonatkozik a fejük feletti fedélre, az özvegyek kiűzése a házukból nincs megtiltva a törvényben, különösen, ha azt adósságuk fejében törvényesnek tüntethető fel. A nyomorgatás hatókörét leszűkíthetik a ruhától és a kenyértől való megfosztásra, amit Mózes többször és fennhangon próbál elkerülni:

 

 5 Mózes 24,19-21

Midőn learatod aratásodat a meződön, és ott felejtesz egy kévét a mezőn, ne térj vissza, hogy elvidd; a jövevényé, az árváé és az özvegyé legyen, azért hogy megáldjon téged az Úr, a te Istened, a kezed minden munkájában.

Midőn levered olajfádat, ne szedd le utólag a felső ágakon maradt bogyót; ez a jövevényé, az árváé és az özvegyé legyen.

Midőn leszüreteled szőlődet, ne böngéssz magad után; ez a jövevényé, az árváé és az özvegyé legyen.

 5 Mózes 26,12

Midőn elvégezted termésed minden tizedének megadását a harmadik évben, a tizednek évében, és adtad a levitának, a jövevénynek, az árvának és az özvegynek, hogy egyenek kapuidban és jóllakjanak

 

De a házuktól való megfosztás még nem nyomorgatás. Mózes törvénybe foglalta az adósság elengedését

 

 5 Mózes 15,1-2,

Minden hetedik év végén tégy elengedést.

Ez az elengedés módja: Engedje el minden hitelező az ő követelését, amit követelhet felebarátján; és ne hajtsa be felebarátján és testvérén, mert kihirdették az elengedést az Úr előtt.

 

De ezzel megkötötte az elengedésen kívüli behajtás jogát. Jézus rávilágít a törvény hibájára, és támadja az adósságbehajtás könyörtelenségét, ezzel alapjaitól fosztja meg a zsidók hitelezési rendszerét, amit Mózes a szegény felebarát esetére is csak a kamattól tart távol:

 

 2 Mózes 22,24:

Midőn pénzt adsz kölcsön az én népem közül valakinek, aki szegény, ne légy vele szemben, mint hitelező, ne terheld őt kamattal.

 

Az özvegyek házának felemésztése példa arra a körülményre, amikor az ember a megfizetésre önhibáján kívül kényszerül, és mégis áldozatul esik a törvény eljárásának, Jézus tehát támadja azt a törvényes eljárást, amely csak az adósságbehajtással foglalkozik, a körülményekre való tekintet nélkül.

Az Úristennel való látszatkapcsolat megítélése nyilvánvalóvá teszi, hogy Jézus nem tekinti valós kapcsolatnak az írástudók és farizeusok imádkozását, még akkor sem, ha azt mindenki szeme láttára és hosszan is teszik. Ez burkoltan annak megítélését is jelentheti, hogy az Úristennel nem is létezhet valós kapcsolat, amikor nincs jelen, mint a mennyei Atya, aki mindenki számára a belső szobában is elérhető.

A mondat befejező szakasza valójában a szerkesztő prófétákat idéző szellemiségét, mint Jézus szellemiségét tükrözi, a büntetés kilátásba helyezése csak törvény oldaláról lehetséges, a szöveg ezzel elhajol Jézus tanításától.

 

Elterelő hadműveletnek tekintem az oltárnak és a templomnak tulajdonított megszentelő hatalom említését, mivel a Mózes székében ülők rendelkezéseiből komolyabb problémák származnak ezeknél, amelyeket az író meg sem mer fogalmazni. A többi evangéliumban ezek a részek vagy ki is maradnak, vagy sokkal szelídebb hangnemben kerülnek közlésre, a „jaj nektek írástudók és farizeusok” szavak nélkül (Márk 12,39-41; Lukács 20,46-47). Az éles hang kihagyása egyben jelzi a Máté írásában rejlő kihagyás lehetőségét, az indok a Mózes törvényeihez való hűség sértetlenségének fenntartása.

 

 Máté 23,21:

És a ki a templomra esküszik, esküszik arra és Arra, a ki abban lakozik.

 

Ki lakozik a templomban? Az írástudóknak és farizeusoknak szól a beszéd, tehát egyértelműen a próféták által képviselt Úristenre, aki előttünk, mint az Ismeretlen Intelligencia jelenik meg, rá akart a szöveg hivatkozni.  Már Salamonnál ki lett jelentve, aki az első templomot megépítette, és a hangsúly a központi hatalom helyének megjelölésére vonatkozott később is:

 

 1 Királyok 9,3:

És mondta néki az Úr: Meghallgattam a te imádságodat és könyörgésedet, a mellyel könyörögtél előttem: Megszenteltem e házat, a melyet építettél, abba helyeztetvén az én nevemet mindörökké, és ott lesznek az én szemeim, és az én szívem mindenkor.

 

Az Ismeretlen Intelligencia szeme és szíve persze képtelen másutt is egy időben jelen lenni, hiszen nem valós isten, azért kell neki elkülönítetten megjelölni egy helyet, neki központi irányításra és arra meghatározott helyre és intézményre – ami a templom – van szüksége.

 

 Jóel 3:17:

És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek, a ki a Sionon lakozom, az én szent hegyemen.

 

 Zakariás 8:3:

Ezt mondja az Úr: Megtértem a Sionhoz, és Jeruzsálem közepette lakozom, és Jeruzsálem igazság városának neveztetik, a Seregek Urának hegye pedig szent hegynek.

 

A Sion hegye, Jeruzsálem temploma az a hely, ahonnan a hatalom és ítélet beszéde származik, a központi irányítás tervezett helye, Jézus szemében inkább bírálat tárgya volt, mint az elismerésé. A zsidó keresztény írástudásnak az a törekvése, hogy szétválasszák Mózes székének megítélését Mózes székében ülők törvénytelenségétől ugyan lehetett valóság alapú, de nem abban a beszédben, ahol konkrét bűneikként az özvegyasszonyok kihasználása, a hamisan tett eskük elleni kijelentések tükröznek számon kérhető igazságtalanságot, de az összes többi megfogalmazás nem csak a törvénytől való elhajlás elleni beszédnek, hanem a törvénynek szóló tisztelet ellen is értelmezhető. Jézus, amikor ugyanis tanított, mindig az igazság oldaláról világította meg az emberek szenvedéseit és terheit, azért zavarható a törvény nézeteivel meg, mert ez sokszor csenghetett egybe a törvény szavával is. Az özvegyek, a jövevények felkarolása például fellelhető a törvény rendelkezései között is, csak arról nem tesznek említést ilyenkor, hogy ez a felkarolás mindig Mózes székének, a hatalom fenntartása és megszilárdítása érdekében történik. Mert Mózes széke a hatalom szimbóluma, amely ellen Jézus folyamatosan küzdött. Természetes, hogy nem igazolhatott beszédében olyan intézményt, mint a templom, vagy olyan szertartásos eszközt, mint az oltár, amelyek mindegyike a nép, az emberiség központi irányításának, felettük való uralom működtetésének intézménye és eszköze volt. A mennyei Atya nem lakik kézzel épített templomban, és ezt Jézus tanítja, hiszen saját maga küldte a belső szobájukba imádkozni az embereket, ahol az Atya titkon ott van (Máté 6,6), bizonyítva, hogy ezzel olyan jellegű kijelentéseknek, mint amit az evangélium szerkesztője a templomról és a „benne lakozó” tiszteletéről ír, nincs valóságos alapja Jézustól eredeztetéséhez. Ugyanígy nincs alapja annak a történetnek sem, amely a Jeruzsálemi templom árusainak erőszakos kiűzésével szeretné úgy beállítani Jézust, mintha az Űristen házához való féltő szeretet fűteni Jézust:

 

 Máté 21,12-13:

És bement Jézus az Isten templomába, és kiűzte mindazokat, a kik árulnak és vásárolnak a templomban; és a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit felforgatta.

És azt mondta nekik: Meg van írva: Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek.

 

A történet hasonlóképpen manipulált, mint az előzőekben tárgyalt templomra vonatkozó idézet, ahol szövegíró a templomban lakozó Úristent próbálja elismertetni Jézus által tisztelt istenként. A történet valószerűtlensége nem csak ott tűnik ki, hogy Jézus saját tanításával ellentétesen rossz példát mutatva erőszakos eszközhöz folyamodott volna, hiszen a szelídségről, az erőszak nélküliségről alapvetően tanított:

 

 Máté 5,5:

Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet.

 

 Máté 5,39:

Én pedig azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem a ki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.

 

 Máté 10,16:

Íme, elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.

 

 Máté 11:29:

Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.

 

Hanem ott is a történet valószínűtlenségét támasztja alá, hogy a szálkát jelentő árusok kiűzésével foglalkoztatja Jézust elsősorban, a gerendát jelentő írástudókat, törvénytudókat és papságot ellenben békén hagyatja. A történet szándéka, elterelni a figyelmet a rablók és latrok valódi vonatkoztatásáról, és a Mózes székében ülők megítélése helyett az egyébként főpapi engedéllyel működő jelentéktelen árusok kergetésével akarja a Mózes székéhez való hűséget az író Jézus magatartásába becsempészni. Nem lehet tudni, valójában mi történt a templomban, de az, amit az írás beállítani próbált Jézus személyével kapcsolatban, mindenképpen hiteltelen.

 

A Mózes székének bírálatával foglalkozó Máté 23 fejezet az özvegyek, az eskü, az oltár és a templom irányába hajlított kitérő után nyíltabban támadja a Mózes székében ülőket. A tudomány kulcsának kisajátítása, az igazság ismeretének a törvény formájában vélt birtoklása minden megértésre vezető utat elzárt az emberek elől, a mennyek országába, az Isten ismeretére, az élet megértésre való eljutást lehetetlenné tették a nép számára. A szöveg valószínűleg érintetlen, hiszen Mózes székének birtoklását helyezi szembe a mennyek országába jutással, és azzal, hogy a székben ülők valódi akadályai az emberek bejutásának. Az akadály a tudománynak az írástudás szolgálatába állítása, ezt jelenti a tudomány kulcsának megragadása. Mózes rendelkezéseinek és törvényeinek a nép értelmét, tudását meghaladó bírása, amely a nép kihasználásának megteremtését, a nép boldogulásának, előbbre jutásának akadályozását adja a kezükbe. Elvették a néptől a tudomány kulcsát, hogy a nép hitének, felfogásának manipulálásával elzárják a lehetőséget az Isten megismerése, az élet megértése, a mennyek országának megteremtése, a tudománynak a nép számára szükséges birtoklása elől, és tudatlanságban tartva őket alávetettségüket és kihasználhatóságukat biztosítsák maguknak. A Mózes – pontosabban az Ismeretlen Intelligencia - által felállított séma a hatalom szerkezetéről megrontotta a hatalom birtokosait, így Mózes székében nem ülhet más, mint a gyehenna fia:

 

 Máté 23,15:

Jaj, nektek képmutató írástudók és farizeusok! Mert megkerülitek a tengert és a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek; és ha azzá lett, a gyehenna fiává teszitek őt, kétszerte inkább magatoknál.

 

A Mózes székében tehát a gyehenna fiai ülnek, és a világ népeit is hajlandóak Jézus szerint megrontani, a maguk romlottságánál kétszerte is jobban.  A zsidóvá tétel az ebben az esetben az egyénnek a Mózes törvényei alá vetését, az írástudók és törvénytudók befolyásának való elkötelezést jelenti, nem leplezve azt a szándékát a Mózes székének, hogy a világ minden embere fölé ki akarja terjeszteni hatalmát. Ennek a folyamatnak a megítélése tehát a törvény uralmának hódítása ellen szól, nemcsak azért, mert maguk, akik a székben ülnek és szolgálják a törvényt megromlottak, hanem azért is, mert terjeszkedési szándék áll mögötte.

Mózes székében tehát vak vezérek ülnek, akiktől a korrupció nem idegen, a törvényt úgy alkalmazzák ítéleteikben, ahogy a hatalmuk érdekei megkívánják. Képesek a legkisebb, mintegy szúnyognyi hibát számon kérni, és képesek a legnagyobb, mintegy tevényi méretű hibán keresztülnézni, ha a hatalom érdekei úgy kívánják.

 

 Máté 23,24:

Vak vezérek, a kik megszűritek a szúnyogot, a tevét pedig elnyelitek.

 

 Ez a gondolat nem csak azt a szemléleti vonást őrzi meg, hogy a törvény birtoklása nem alkalmas látó, azaz valóságos módon kezelni a körülményeket, a környezet irányában hiányzik belőle a megértés, a hatalom vezére vak, hanem azt is, hogy ebből a törvények általi irányításból szükségszerűen következik a korrupció. A törvény hibájára világít rá Jézus, a törvény alkalmazható különböző szempontok szerinti mérlegelésre, amely akár ellentétes következtetésre, ellentétes ítéletre, vagy az ítélet kikerülésére, kiskapukra is nyújt alkalmat. A kérdés csupán az, hogy az ítélet alá eső személy tevékenysége a hatalom – és képviselőinek - érdekeit szolgálja vagy nem. Jézusnál, akiről hírlett, hogy nem Mózes székének érdekében tanítja az embereket, belekötöttek semmi dolgokba, például a kalásztépésbe, a kézmosás elhagyásába, azaz „megszűrték a szúnyogot”, de a templomban az üzletelést, árusítást engedélyezték, „elnyelték a tevét”, mivel azok kereskedése, az adományok jelentős részét biztosította a templomnak.

A fejezet következő kifejezésében felismerhetjük, hogy Jézusnak az igazság melletti kiállását hogyan forgatják a törvény melletti kiállásra:

 

 Máté 23,23:

Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok mindazt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni.

 

Eleve elvethető ez a megfogalmazás, hogy Jézus beszédeként elhangozhatott volna, annak a tanításának az alapján, miszerint az ítélet szükségességét Jézus elutasította a Nagy Hegyi Beszédben (Máté 7,1). A szövegben így elhangzott vád származhatott egy Mózest tisztelő írástudó szájából, de nem Jézuséból, különösen nem olyan módon, ahogyan az író befejezi a mondatot, a törvény valódi – hatalmi irányultságú - érdekeit szolgáló eljárások betartásának fontosságára való biztatással. A hatalom irányultságot felismerhetjük a betartani kívánt tulajdonságok meghatározásából, az ítélet ugyanis a törvény erejét, a megkövetelt – vagyis szabályozott - irgalmasság (például az özvegyek és jövevények gondjairól szóló törvényes rendelkezések és figyelmeztetések) a törvény elfogadhatóságát, a hűség pedig a feltétel nélküli engedelmesség alapelveit szolgálja. Jézus, aki a törvénnyel szemben minden esetben az igazság fontosságára, a jó cselekedetek meghatározására és az élet megértésére hivatkozott, ha egyáltalán a szövegben megfogalmazott kérdéskörrel valóban foglalkozott, akkor a tanítás a törvényhez való hűséggel, amit a tized befizetéséből láthatunk, szembeállította volna az igazság, az irgalmasság és a megbízhatóság elveit, amelyeket Jézus valóban fontosabbnak tartott a törvény betartásával szemben. A szöveg elferdítette Jézus tanítását, az igazság, a lélek és az élet fontosságáról alkotott mondanivalójával szemben a törvény betartásának fontosságára, mégpedig a próféták által hirdetett gondolatok hangsúlyba állításával, az ítélet, az irgalmasság és a törvényhez való hűség kiemelésén keresztül.

 

Ugyanilyen zavaros összeállítást láthatunk az igazak és próféták megölésének emlegetésénél, ahol Jézus a prófétákat úgy tűnik, nem Mózes székének képviselőiként állítaná be, ellenkezőleg, az írástudók és farizeusok atyái, akik Mózes székét birtokolták, azok ölik meg a prófétákat.

 

 Máté 23,29-32:

Jaj, nektek képmutató írástudók és farizeusok! Mert építitek a próféták sírjait! És ékesítgetitek az igazak síremlékeit.

És ezt mondjátok: Ha mi atyáink korában éltünk volna, nem lettünk volna az ő bűntársaik a próféták vérében.

Így hát magatok ellen tesztek bizonyságot, hogy fiai vagytok azoknak, a kik megölték a prófétákat.

Töltsétek be ti is a ti atyáitoknak mértékét!

 

Az atyák ültek Mózes székében, és megölték a prófétákat, mégpedig a törvény mértékével élve, az írástudók és törvénytudók pedig fiai a Mózes követő gyilkos elődeiknek. Az igaz és hamis próféta közötti különbség megítélésének összekuszálhatóságát Jézus elítélésének történetében is láthatjuk, a törvény mennyire használhatatlan apró, de jelentőségbeli dolgok megkülönböztetésére, nem csoda, ha az igazakat már korábban is hamis prófétákként ölték meg Mózes követői a törvény nevében. Külön fejezetet érdemelne annak elemzése, hogy egy prófétát törvényellenesen meggyilkoló törvénypártiak milyen érvekkel állítják be igaznak vagy hamisnak később a prófétát. Ebben a fejezetben a zavart megint az okozza, hogy a szerkesztő a próféták gyilkosait képmutatással és törvénytelenséggel rakva állítja be, ezzel az igazságot a törvénnyel törekszik azonosként kezelni, és a Mózes szellemiségű gyilkosokat csak a törvénytől való elhajlásukban igyekszik elítélni:

 

 Máté 23,28:

Épen így ti is, kívülről igazaknak látszotok ugyan az emberek előtt, de belül rakva vagytok képmutatással és törvénytelenséggel.

 

Az igazság és a törvény betartása közötti különbség elmosása már feltűnt előttünk a próféták fennmaradt írásaiban, ahol minden „igazság” és „igazság cselekedete” fogalom a törvénynek való engedelmességre lett konvertálva. Jól látszik, hogy a szerkesztő nem képes megkülönböztetni az igazság és a törvény lényegét, főleg abból a szemszögből, amelyből Jézus azt képviselte. A törvénytelenség helyett a megítélhető tulajdonság az igazságtalanságuk lett volna, különösen annak fényében, hogy a mondatban az „igaznak látszani” és nem a „törvény betartóinak látszani” fogalmazás szerepel. Valójában az igazak vére lett volna számon kérve, hogy az milyen módon párosul egy megölt prófétával, elsősorban a fejezet szerkesztőjének szemléletét kell alapul vennünk.

 

 Máté 23,35:

Hogy reátok szálljon minden igaz vér, a mely kiömlött a földön, az igaz Ábelnek vérétől Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, a kit a templom és az oltár között megöltetek.

 

Megint az igazak vérét látjuk megemlítve, a nevek pedig szerkesztői költemények. Ábelről ugyanis nem hírlik, hogy igaz lett volna, pusztán annyit tudunk, hogy az ő ajándéka tetszett a feljebbvalójának, ez a fajta viszony pedig alapvetően szimpatikus egy hatalomközpontú vallásnak. A templom és az oltár között megölt Zakariás (Zekarja) apja pedig nem Barakiás volt, hanem Jójada (Jehojada).

 

 2 Krónika 24,20-21:

Ekkor az Isten lelke leszállt Zekarjára, Jehojada főpap fiára. Erre ő odaállt a nép elé, és így szólt hozzájuk: "Miért szegtétek meg az Úr parancsát? Nem szolgál ez javatokra! Mivel elhagytátok az Urat, ő is elhagyott benneteket."

Erre összefogtak ellene, és a király parancsára megkövezték a templom udvarán.

 

És megölése után még rengeteg „prófétát” öltek meg. Azt a Zakariást pedig, akinek Barakiás (Jeberekiás) volt az apja (Ésaiás 8,2), azt nem ölték meg, ő volt az a „kis próféta”, akinek könyve az Ószövetségben szerepel. Létezik egy ortodox egyházi legenda, amely megpróbálja megszüntetni ezt az ellentmondást úgy, hogy Zakariásnak az evangéliumban is szereplő Keresztelő János apját választja. Zakariást jellegzetesen meseszerűen alakított történetbe ágyazza, hogy megfeleljen az apja is a névnek, és a megölése is a templom és az oltár között történjen. Az elképzelés bizonyítására azonban semmilyen forrás nem létezik, ha a történet valóban megesett volna, az evangélium szerkesztésekor megírták volna a rávonatkozó megjegyzés alátámasztására, Jézusnak az írók által elképzelt szavainak igazolására ugyanis minden lehetséges és lehetetlen hivatkozást felhasználtak.

 

A befejező gondolat hitelessége is megtámadható:

 

 Máté 23,39:

Mert mondom néktek: Mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, mígnem ezt mondjátok: Áldott, a ki jön az Úrnak nevében!

 

A fejezet utolsó sorában elhangzó gondolat is elárulja, hogy az író nem Jézus gondolkodása szerint fogalmaz, mert amikor Jézus az Istenről beszélt, mindig mennyei Atyaként beszélt róla, különösképpen azért, hogy a különbséget az Úr neve és a mennyei Atya neve között ezzel is fémjelezze:

 

 János 5,43:

Én az én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtatok be engem; ha más jönne a maga nevében, azt befogadnátok.

 

 János 10,25:

Felelt nekik Jézus: Megmondtam néktek, és nem hiszitek: a cselekedetek, a melyeket én cselekszem az én Atyám nevében, azok tesznek bizonyságot rólam.

 

Összefoglalva a Mózes székével foglalkozó fejezetet a szerkesztő jól láthatóan igyekszik tompítani Jézus Mózes ellenes fellépését, abba az irányba, hogy csupán az írástudók, és vallásos vezetők törvénytől való elhajlása legyen kiemelve a támadás céltáblájának. De ismerve Jézus tanításának lényegét a lélek, a szellem, az igazság, az élet megértése és a szeretet fényében, a torzítások ellenére felismerhetjük eredetileg megtámadott igazi célpontot, és ez nem az írástudók és törvénytudók törvénytől való elhajlása, hanem a Mózes széke, a központi hatalom forrása, Mózes törvényeinek és parancsolatainak hibái, terhe, és embert megrontó következményei lehettek.

 

A válogatásos szemlélet.

 

Az evangéliumok feljegyzései alapján megfigyelhetjük Jézus hozzáállását az írásokhoz és a törvényhez, amely szerint Jézus valamilyen szempont alapján kiemel, módosít, vagy elhagy az írásból annak megfelelően, ahogy azt saját tanítása megkívánja. A kiindulópontunkat az fogja szolgáltatni, hogy Jézus a két legfőbb parancsolatnak nem Mózes tízparancsolatából választotta ki a neki megfelelő legfontosabbat, hanem Mózesnek a néphez intézett szavaiból ragadott ki két fontos gondolatot:

 

 Máté 22,35-40:

És megkérdezte őt közülük egy törvénytudó, kísértve őt, és mondván:

Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben?

Jézus pedig monda néki: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.

Ez az első és nagy parancsolat.

A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.

E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.

 

 5 Mózes 6,5:

Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.

 

 3 Mózes 19,18:

Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeressed felebarátodat, mint magadat. Én vagyok az Úr.

 

Mózes legfontosabb parancsolatai először a Sinai hegy lábánál hangzanak el, amelyről a második Mózes könyv tudósít. Mózes a tízparancsolatot tartotta a legfontosabbnak, és a hozzáfűzött egyéb rendelkezéseket, ez abból is látszik, hogy az először elhangzó rendelkezések között nem szerepel a Jézus által olyan nagyra tartott parancsolat. Negyven esztendő elteltével, amikor Mózes beszédei között visszatér a Sinai hegy lábánál történtekre, ismét előadja az általa legfontosabbnak tartott parancsokat, élükön a tízparancsolattal – ezt olvassuk Mózes ötödik könyvének ötödik fejezetében -, majd a szolgai engedelmeskedésre buzdító szavai közé szúrja be az Úristen szeretetére vonatkozó utasítást, amely egyértelműsíti, hogy Mózes a szeretetet abban látja beteljesülni, ha az ember a neki adott parancsoknak szívből engedelmeskedik:

 

 5 Mózes 6,1:

Ezek pedig a parancsolatok, a rendelések és a végzések, a melyek felől parancsolta az Úr, a ti Istenetek, hogy megtanítsam azokat néktek, hogy azok szerint cselekedjetek azon a földön, a melyre átmenőben vagytok, hogy bírjátok azt;

 

 5 Mózes 6,6:

És ez ígék, a melyeket e mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben.

 

A „szeressed azért az Urat” utasítás a két hely közé van beillesztve, hogy az Úristen szeretete a törvénynek való engedelmeskedéssel legyen a nép előtt beazonosítva.

 

A szeretet Mózesnél nem alapvető dolog, kivéve, ha a szolgai állapot elfogadásával egyenértékű viselkedést állít elő. Nem csoda, ha a tízparancsolatban is a szeretet mértékéül a parancsolatainak megtartása szolgáltat alapot:

 

 2. Mózes 20,6:

De irgalmasságot cselekszem ezer íziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.

 

Mózes tehát azokkal szemben jó – például irgalmas -, akik engedelmesek, szolgaságukat elfogadják, nem lázonganak, és minden parancsát betartják, Amellett tehát, hogy a szeretet igen ritkán fordul elő Mózes szavai között, ha előfordul, akkor is csak hatalmi szempontok kíséretében, tehát messziről nem azonos módon értelmezi Jézussal a szeretet fogalmát. Jézus annak szeretetét is tanítja, aki nem szeret viszont, míg Mózes és az Ismeretlen Intelligencia (Jahve, Úristen) előtt ez teljesen idegen gondolat. Aki az Ismeretlen Intelligenciát nem szereti, az számíthat az elpusztító, büntető irgalmatlan lépésekre az Ismeretlen Intelligencia csapásaként:

 

 2 Mózes 20,5:

… a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyed íziglen, a kik engem gyűlölnek.

 

Jézus tehát nem csak egy hatalmi szempontok által háttérbe szorított gondolatot emel ki elsődlegesnek, de a jelentését is más értelemben használja, mivel egész tanítása nem Mózes törvényeinek való engedelmeskedés megszilárdításáról szól, ahogyan a próféták, az írástudók és a törvénytudók használták. Jézus szerint, aki az Atyát szereti, az Jézus beszédeit tartja meg, mert azok a beszédek az Atyától erednek:

 

 János 14,23-24:

Felelt Jézus és azt mondta neki: Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk.

A ki nem szeret engem, nem tartja meg az én beszédeimet: és az a beszéd, a melyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, a ki küldött engem.

 

Minek a megtartásáról van szó? Mózes törvényeinek megtartásáról? Ha nem lenne különbség Jézus beszédei és Mózes beszédei között, kellene hangsúlyozni, kinek a beszédét tartsák meg? Mert Jézus beszéde nem a törvény:

 

 János 6,63:

A lélek az, a mi megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, a melyeket én szólok néktek, lélek és élet.

 

Jézus az Atya szeretetéről tanít, aki nem szolgai engedelmességről beszél, amiről Mózes Úristene, hanem lélek, szellem és élet beszédeit hinti. Ha Mózes Úristene a szeretetet a parancsolatainak való szolgai engedelmességen keresztül méri le, a mennyei Atya az Úristen szándékával szemben, az emberek szabadságában, elkötelezett, szolgai állapotaik megszűnésében látja a szeretet megmérettetését. Jóllehet nyíltan nem maradhatott fenn ez a gondolat az evangéliumokban a sok hatalomvágyú írástudó, keresztény, egyházatya és pap torzításai miatt, a példázatos és rejtett utalások azonban mégis tükrözik Jézus eredeti tanításait:

 

 János 8,36:

Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.

 

Ebben a gondolatban nem az van elrejtve, hogy a szabadság kulcsa Jézus személye lenne, hiszen előtte a beszédeiről, az igazság megismeréséről tanított, amelyek szabadokká teszik az embert.

 

 János 8,31-32:

Mondta azért Jézus a benne hívő zsidóknak: Ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal az én tanítványaim vagytok;

És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.

 

Az ilyen gondolat, hogy „szabad ember” Mózesnél nem fordulhatott elő, a szabadítás hangsúlyozása csak Izraelnek az idegen hatalmaktól való megszabadulásának estére voltak tartogatva, hogy engedelmesen szolgáljon az Úrnak és teljesítse minden parancsát.

Hanem a kijelentésben az van elrejtve, hogy a Mózesi gondolkodástól való szabadulás kulcsa az egyénnek az Istennel való atya-fiúi viszony elgondolása, amely alapjaiban tagadja a Mózes féle úr-szolgai viszonyt. Más tehát az az istenszeretet, amelynek formája egy gyermeki viszony, mint az a szeretet, amelynek formája szolgai.

 

A Jézus szerint második legfontosabb parancsolat, messze nem alapvető gondolat Mózesnél. A felebaráti szeretet Mózes harmadik könyvében hangzik el, különféle egyéb apróbb rendelkezések közé szúrva, mint olyanok, hogy „süketet ne szidjál”, vagy „vak el gáncsot ne vess” (3 Mózes 19,14), és „szántóföldedbe kétféle magot ne vess” vagy „kétféle szövetű ruha ne legyen rajtad” (3 Mózes 19,19). Egyáltalán nem látszik, hogy a felebaráti szeretetet Mózes a második legnagyobb parancsolatként kezelte volna. Ebből levonhatjuk egyszer azt a következtetést, hogy aki Mózesnek parancsolatokat adott, nem volt ugyanaz, mint aki Jézusnak adott tudományt a tanításhoz, mást tartott fontosaknak, más szempontok vezérelték, továbbá, hogy Jézus egész más szemszögből vizsgálta az írásokat, mint ahogyan azt a próféták, az írástudók vagy a törvénytudók tették. Jézus válogat, választott szempontjai szerint hangsúlyoz és módosít a jelentésének értelmén. Ha Jézus ezt a két gondolatot emelte ki Mózes összes törvényei és parancsolatai közül két legfontosabb tételének, akkor a választott szempontja egyértelműen a szeretet tanításával való összhang lehetett, nem a szolgai engedelmesség, sem a hatalom megszilárdítása.

 

Lukács evangéliumban Jézus a zsinagógába tanításra Ésaiás könyvét kapta. Fellapozva a következő részt, ezt olvasta:

 

 Lukács 4,18-19:

Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat,

Hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.

 

A szöveg, így ahogyan Lukács leírta, nem hangozhatott el egy olvasatra, mivel több fejezetből lett összeollózva és több gondolat meg elhagyva. Az eredeti Ésaiás idézetek így szólnak:

 

 Ésaiás 61,2:

Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást;

Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét, és Istenünk bosszúállása napját; megvigasztaljak minden gyászolót.

 

 Ésaiás 42,7:

Hogy megnyisd a vakoknak szemeit, hogy a foglyot a tömlöcből kihozzad, és a fogházból a sötétben ülőket.

 

Lehet, hogy az összeollózás szerkesztői tévedés, és egyszerűen pontatlanságról van szó. Az is lehet, hogy szándékosan szerkesztette az oda nem tartozó idézeteket, hogy Jézus tekintélyét emelje. De a „bosszúállás napjának” elhagyása szándékos kihagyás, Jézus ugyanis nem bosszúállást hirdetett, hanem megbocsátást, ha meghagyta volna a felolvasott szövegben, akkor ellentmondást teremtett volna saját küldetésével, tehát selejtezett a szövegből.

 

Válogatást figyelhetünk meg a gazdag ifjúval történt találkozás alkalmával. A gazdag ifjú érdeklődik, hogy milyen parancsolatokat kell megtartani a törvényből, hogy az örök életet megnyerhesse. Jézus válasza nem egy tömören fogalmazott hivatkozás Mózes tízparancsolatára vagy a törvény egészére, hanem szelektál, és csak öt parancsolatot említ, (amit Márk kiegészít a fosztogatás tiltásával).

 

 Máté 19,18-19:

Monda néki: Melyeket? Jézus pedig monda: Ezeket: Ne ölj; ne paráználkodjál; ne lopj; hamis tanúbizonyságot ne tégy;

Tiszteld atyádat és anyádat; és: Szeresd felebarátodat, mint magadat.

 

Megfigyelhetjük, hogy a válogatás szempontjai azok, amelyek a szeretet tanításával összhangba hozhatóak, a hatalom érdekeltségű, féltékenységből vagy indulatból származó parancsolatokat messze kerüli.