A Biblia Édenkert története a kereszténység egyik legfontosabb kiindulópontjává vált, az ember bűnbeesésének és így megváltásra tartó igényének bizonyításához. Azt kell azonban látnunk, hogy a keresztény magyarázat mellőzi a történet egyik legfontosabb elemének, a kert közepén ültetett jó és rossz tudása fájának értelmezését, és mivel sem a fa, sem annak gyümölcsének megmagyarázásával képtelen megbirkózni, szükségszerűen vezet le hibás nézeteket Ádám engedetlenségének hangsúlyba helyezésével. A történetet szimbolikája miatt besorolhatnánk a misztikumok vagy a legendák világába, ám a jó és rossz fogalmának életünkben elfoglalt jelentőségét megvizsgálva mégsem hagyhatjuk szó nélkül a történetet.

 

Mindannyiunknak van sejtése a jó és rossz dolgokról, jó és gonosz cselekedetekről, de ha megfigyeljük, ezek a megítélések tapasztalatonként, emberenként, felfogásonként és hitenként változnak, egymással szembenálló vélekedések is lehetnek, és szinte naponként teremt konfliktusokat a jó és rossz egymástól eltérő értékelése a környezetünkben. Van, aki a húsevésre esküszik, van, aki a zöldségfélékre, van, aki az édeset szereti, van, aki a sósat, ugyanarra a gonosztettre az egyik büntetést, a másik bocsánatot követel. Általában probléma, tévedés, félreértés keletkezik akkor, ha a minősített, felértékelt, vagy leértékelt ételt, ruhát, autót, lakást egyszerűen csak minősítünk jóra vagy rosszra, de nem határozzuk meg azokat a szempontokat, amelyekből kiindulva állapítottuk meg a minőségét. Nem mindegy, hogy egy ruhát azért tartunk rossznak, mert kicsi, vagy, mert széles, vagy, mert nem tetszetős, az indoklás hiánya találgatásra, végül hibás következtetésre vezethet, kész a konfliktushelyzet. Ha a ruhák, autók, ajándékok esetében komoly gondot, félreértést tud okozni egy-egy szempont, indoklás elhagyása, akkor mekkora problémákra vezet komolyabb elvek, hitek, eszmék, nézetek, emberek és cselekedetek jóról és rosszról vallott értékelései, amikor a szempontok, az okok és indokok hibásak, nehezen kifejthetőek, hiányoznak, vagy tévedés áll mögöttük.

 A jó és rossz fogalma mindezen problémák ellenére, a legerőteljesebb eszköz lehet annak kifejezésére, hogy egy tapasztalat vagy egy élmény nekünk örömet jelent vagy bánatot, gyönyört, vagy szenvedést, és így a leggyorsabb eszköze is lehet egymás megértésének. Egy bólintás, egy intés, és máris tudja a másik, hogy amit tesz, az nekünk jónak vagy rossznak látszik, félreérthető esetekben csak a kérdéses szempontok és okok pontosítására merül fel igény. Különösen sok konfliktus kerülhető el, ha az ember eleve tisztában van azzal, hogy egy jónak vagy rossznak minősített dolog, cselekvés mögött egész más szempontok és okok működése lehetséges, mint amelyeket saját maga vélne mögöttük, és ezért a háttérre világosan rákérdez.

 

A jó és rossz tudása a gondolkodásnak egy módja. Attól függően, hogy az értelemmel, a gondolkodás teljességével milyen kapcsolatba kerül, beszélhetünk róla, mint egy egyszerűsített kifejező eszközről, ahol a jó és rossz fogalmait a valóság, a cselekvés, az ember és az élet megértésének, az igazság megismerésének szolgálatába állítva használjuk, ez a mód nem osztályoz kategóriákra, nem sorolja be a dolgokat csoportokba, hanem a kifejezni kívánt valóság ismertetését igyekszik tükrözni. Ha például tudjuk, hogy egy kávéban két cukor van, ez még se nem jó, se nem rossz. Ez egyszerűen egy igazság, amely akkor felel meg a valóságnak, ha nem kettőnél kevesebb, vagy kettőnél több cukor van a kávéban. Az egyén ízlése szolgáltathatja azt a szempontot, amely szerint tekintve a kávét jónak vagy rossznak minősítheti, amikor valaki a kávét jónak tartja, akkor annak megértését kívánja elérni, hogy az neki ízlett.

De beszélhetünk egy olyan formáló és alakító erőről, amely egy fajta válogatási művelet segítségével kíván befolyást gyakorolni a gondolkodás, a cselekvés, a magatartás, az élet dolgaira, folyamatára, előidézve a jónak tartott, és eltörölve a rossznak tartott dolgokat. Az utóbbi esetben a jó és rossz tudását egy olyan értékelési mechanizmusként alkalmazzuk, amely választott szempontok szerint csoportosítani törekszik a dolgokat, cselekvéseket és jelenségeket a jó vagy rossz kategóriájába. Nem azonos ez a mechanizmus tehát sem a gondolkodással, sem a tudással, sem a megértéssel, a jó és rossz értékei ennek rendszerében gyakorlatilag a valóságnak kettéosztott területe az értékek és haszontalanságok világára, amelyeket előre meghatározott szempontok segítségével építünk fel. A jó és rossz szerinti besorolást nem csak az anyagi értékekre vonatkoztatva működtetjük, hanem az emberre és cselekvésére vonatkoztatva is, így kerül összefűzésre a fizikai megítélések világa az erkölcsi megítélések világával. Ez a tudás, az értékekről és haszontalanságokról vallott ismeret, nem velünk született, a környezet alakító, nevelő és formáló hatása mellett az egyén alkalmazkodásától, átvevő és átalakító visszahatásától bontakozik ki, egy olyan tudatosság felépítéséhez vezet, mely az egyén életvitelének, magatartásának alakításában döntően meghatározó tényezőt jelent. A továbbiakban ennek az értékelési mechanizmusnak a szerepét fogom megvizsgálni, amely kategóriákat, mintákat, normákat, szabályokat és csoportokat fog teremteni, ezeket rendszerekbe illeszti, és a válogatás jelentőségét oly magasra emeli, hogy a környezet alakításának, a cselekvés, a magatartás formálására elsődlegesen meghatározó, uralkodó erejévé emelkedjék.

 

A jó és rossz tudásának ilyen működésének elengedhetetlen feltétele a szempont, amelynek alapján választja szét valaki a dolgokat, cselekvéseket, embereket jóra és rosszra. Amikor azonban szempontot választunk, akkor egy mintát, egy szabályt keresünk, amelyhez igazítani, illeszteni tudjuk a vizsgált dolgot vagy cselekvést, illeszkedés esetén elfogadásunkat, elismerésünket nyeri, nem illeszkedés esetén elvetésre, hanyagolásra kerül. Ebben a folyamatban rejlik a gondolkodásunk csapdája. A „jó” és a „rossz” ugyanis nem egy spontán, őszinte kifejeződése lesz állandóan változó benyomásainknak, élményeinknek, életünknek, amely segítheti környezetünket eligazodni a ránk gyakorolt hatásuk, és okainak megértésében. Hanem alkalmazkodásra ösztönöz, utánzásra és követésre, amelyben a megszabott mintát próbáljuk meg átvenni, gyakorolni, és teljesíteni, megfelelni igyekszünk, és ezzel elkezdődik formáltatásunk, neveltetésünk, és a környezet által elvárt szerepünk megformálása és teljesítése. Összeütközést teremt az egyén és az alakító környezet között, melyben nem cél az összeütközés okának megértése, hanem csupán a megadott minták, szabályok, elvárások és előírások szerint való alakulás, igazodás.  Ez a rendszeressé váló, folyamatos alkalmazkodás korlátokat emel a gondolkodás elé, korlátokat emel érzéseink kifejeződései elé, a környezet megértése, ránk gyakorolt benyomások spontán mérlegelése helyett minták, szabályok és normák megtanulása, és begyakorlott eljátszására kerül a hangsúly. A jó ember nem őszinte, szokták mondani, és ennek gyökere ebben a csapdában rejlik. A környezet megértése ugyanis éber gondolkodást követel, benyomásaink mély átérzését, tapasztalatainkra és a környezetünkre való komoly figyelmet. Az alkalmazkodás közben pedig nem a környezetre, hanem a mintákra és a szabályokra helyezi a gondolkodásunk a hangsúlyt, ezzel konfliktust teremt a környezet és a „jó” fogalmai között. Nem innen erednek ellentéteink, konfliktusaink, háborúságaink?  Összehasonlítunk, aztán elfogadunk, vagy elvetünk, majd harcolunk, hogy megvédjük értékeinket, vallási, politikai, erkölcsi, anyagi kincseinket azoktól, akik lerombolni, elpusztítani törnek rájuk. Harcolunk a „jóért”, küzdünk a megteremtett előképeinkért, tekintélyessé vált erkölcsi és vallási mintánkért, és elpusztítjuk a rosszat, a selejtest, a hitványt, és mindazt, ami nem fért bele ebbe a mintába, elfogadott értékrendszerünkbe.

Az élet azonban nem követi a mintáinkat, sem szabályainkat, állandóan változik, átalakul, és egyre újabb és újabb dolgok születnek meg, amelyek újabb és újabb feltételeket, hozzájuk kialakítandó viszonyt követelnek meg. A vallási, erkölcsi, politikai, gazdasági mintáink, szabályaink azonban nem változnak, állandósulnak, bemerevednek, folyamatosan mi igazodunk hozzájuk, és nem azok igazodnak az élethez. Hatalmat vesz az élet felett, korlátozza megnyilatkozásait, míg annyira fojtóvá lesz, hogy életünk megbénul, és tehetetlenné válik. Uralkodó mintáink és életvédelmi szabályaink saját ellenségünkké válnak. Korlátozásokat teremtünk cselekedeteink természetes mozgatórugóival szemben, az elfogadott minták, normák, szabályok és előírások lépnek a helyükbe mozgatóerőként, és végezetül csak elvárt szerepeket játszunk, amiből hiányzik cselekvésünk igazi mozgatórugója: az ösztön, az érzelem, a gondolat. Természetünk konfliktusba kerül a mintáinkkal, de a természetünk átalakítása kezdődik meg, harcot indítunk különféle ösztöneink, érzelmeink elfojtására, vagy nagy erőket fordítunk nem létező ösztöneink és érzelmeink megjátszására. Mesterségesen indulatokat teremtünk, amelyek sokszor embertelen, érzéketlen, meggondolatlan lépésre hajtanak a cselekvésben. A jó és rossz fogalma ezen a módon tőlünk elidegenedett szabályokban, törvényekben, elvárásokban fogalmazódnak már meg, dicséret és elismerés követi a sikeres alkalmazkodást, kényszerek és erőltetés pedig a kudarcot. Azok az indulatok, amelyek emberellenes és életellenes cselekvésre tudnak sarkallni, a harag, a gyűlölet, a düh, a bosszúvágy természetünk ilyen mesterséges, kényszerű és erőltetett átalakításának szövevényes rendszerében termelődik, és szigorúan kötődik ahhoz az értékrendszerhez, amely ezt az átalakítást az egyén számára elfogadhatóvá, kötelezővé, követendővé és szükségszerűvé tette.

A megtévesztő tehát az, hogy a jó és a rossz fogalmait, a jóról és rosszról alkotott tudásunkat nem az élet, természetünk, és a valóság megértésének eredményeképpen alakítjuk ki, nem ösztöneink, érzelmeink spontán, őszinte kifejeződésének szolgálatába állítva hasznosítjuk, nem örömünk és bánatunk, gyönyörünk és szenvedésünk közlésére törekszünk általuk, hanem fordítva, gondolkodásunk és érzelmeink kerültek a jó és rossz fogalmaival kialakított értékrendszereink hálójába. A jóra és rosszra osztályozó válogatásunk uralmat vett felette, és gondolataink, érzelmeink szabályozása, meghatározása és alakítása korlátozást emel a gondolkodás és az érzés spontán, éber, erőteljes működése elé. Gondolataink és érzéseink a rabjaivá válnak, az egyén cselekvésében egyre kevesebb meghatározó szerepet játszanak, szemben a betanult, rutinszerűen és előírásszerűen végzett cselekedetekkel. Természetünk a mesterséges alakulások következtében megromlik, erőtlenné válik, lelkünk és szellemünk pedig tompává, és érzéketlenné. Ez a belső konfliktus az értékrendszerünk, valamint a természetünk, képességeink és adottságaink között aztán jellemző lesz mindennapjaink küzdelmeire, szeszélyeinkre, kihat sikereinkre és kudarcainkra, elfojtásunkra és erőltetésünkre, szellemi és lelki erőink a korlátozásuk közben olyan fogyatkozásokat szenvednek, hogy helyettük cselekvésünkben sokszor ismeretlenül, magunk számára is megmagyarázhatatlanul keletkezett indulatok és erők vesz hatalmat.

Ebben a küzdelemben nem csak a természet erőforrásait vagyunk képesek átalakítani, hanem belső természetünk is folyamatos alakításnak van kitéve. Amiképpen a természet erőforrásait is annak fogyatékos megértésével alakítjuk át, káros melléktermékeik megteremtésével, hasonlóképpen belső természetünk megérté nélküli alakítása is káros melléktermékek megteremtésével együtt mehet végbe.

Oda sem figyelünk rá, teljesen természetesnek vesszük, de egész hétköznapjainkat, munkánkat és terveinket áthatja a mérlegelés, hosszú elvárás-listákat, szabályseregeket, mintasorozatokat készítünk, válogatunk és osztályozunk, keressük és gyűjtjük az értékeket, kitakarítjuk és eldobjuk, ami nem illeszthető az értékrendünkbe. A válogatás kiteszi egész napunkat, lefoglalja gondolkodásunkat, és terveinket ennek függésében állítjuk össze, tevékenységünket ennek rendszerébe illesztve alakítjuk és próbáljuk végezni. A szerzés és felhalmozás valamint a selejtezés, a haszontalan elvetése része életünknek, tevékenységünket nem az adott környezet, helyzet megértése, hanem a szükségeinken, érdekeinken alapuló mérlegelés és válogatás szabályozza. Például megszerzett értékeinket, kincseinket biztonságba akarjuk helyezni, ez további tevékenységekre ösztönöz. Falakat, gátakat építünk környezetünk és gyűjteményünk közé, erőforrásokat gyűjtünk védelmére és őrzésére. Látszatokat találunk ki mások megtévesztésére, hogy értékeink mennyire haszontalanok, vagy mennyire közönségesek ezzel rejtsük el azokat kíváncsi tolvajszemek elől, és ellenkezőleg, látszatokat találunk ki annak feltüntetésére, hogy milyen legyőzhetetlenek, kihasználhatatlanok, gazdagok és hatalmasak vagyunk erőszakos esetek elkerülésére. Elveket találunk ki, amelyek nem engedik meg a hozzáférést, a felhasználást másoknak, kitaláljuk ezért a magántulajdont, és harcolunk a tulajdonunk rongálói, megsértői ellen. Ezzel a tevékenységünkkel lemegy a nap, és a következő reggel kezdődik elölről, de mindebből végig hiányzik vagy elégtelen a megértés, a valódi gondolkodás, az érzelmek, és a mély átélés.

 

Az első alap, amin a jó és rossz tudása felépülhet, az egyén szükségletei, vagy félelmei, az egyén hatókörének behatárolásával, a magántulajdon kialakulásával pedig már az érdekei. Ha megfigyeljük, a válogatásunk motorja leginkább nem az állandóan változó élet, másoknak, a környezetnek, a fenntartó erőforrásainak, a létfeltételeinek megértése, hanem az egyén szükségleteit teljesítő vagy károsító, félelmeit megszüntető vagy felkeltő vonatkozásainak mérlegelése, amelyhez a már elfogadott szabályok, normák és értékrendek segítségét használjuk fel. A válogatás ilyen irányú kibontakoztatása, például a jutalmazás utáni vágy és büntetéstől való félelem közben dönteni a jó és rossz között, juttathatja el az egyént ahhoz, hogy minden értelem, józanság, belátás ellenére a környezet rovására, pusztulására, a többiek életének megsértésével válassza a szükségletei teljesítését ígérő elfogadott értékrend alapján „jónak megítélt” utat. Az értékrend átvétele ugyanis nem követeli meg a környezet alapos megfigyelését, a gyorsan zajló eseményei mélyén rejlő összefüggéseinek a feltárását, kész megoldásokkal és tanácsokkal lát el könnyen osztályozható helyzetekre, ezért az elfogadott, készen átvett értékekkel szembeni harcában a környezet létfeltételeinek és életének megértésén, megőrzésén alapuló értékek egyre inkább figyelmen kívül, majd alul maradnak. Ha megfigyeljük, a jó és rossz közötti értékek harcában mindig az egyén szükségletei és érdekei kerülnek tárgyalásra, és érvelésre, és a legkülönfélébb szempontokat használjuk fel egyes érdekek hangsúlyozására, másoknak pedig a semmibe vételére, míg megfogalmazódik, hogy ki mit tart a felmerült érdekek vonatkozásában jónak, vagy rossznak. Mint ebből a harcból sejthetjük, a szükségletek, félelmek, érdekek összeszőtt hálójából születik meg az a mesterséges lény, akit végül a döntés szempontjából egyedül lényeges ítélőnek, döntéshozónak fogunk tartani, ami nem más, mint a nagybetűs „Én”.

 

Az első fontos minta, amely kialakításra kerül, az „Én” mintája, ebben fogalmazódik meg, amit az egyén saját természetében „jónak” értékel, és ebből a természetből tagadja meg azt, amit önmagából rossznak értékel. Amikor ezek a minták elégteleneknek látszódnak a sikeres, győztes, vagy vágyott élet eléréshez, akkor a mintákat másutt kezdi keresni, és azokhoz kezd igazodni, alkalmazkodni az ember. Az „olyan lenni, mint” kezdetű meghatározások tartalmazzák azt a mintaként vett személyt, amelyhez az egyén alakulni szeretne, amelyet pozitívnak, értékesnek, és követendőnek tart és egyben veti el azt a természetet, amely valódi, amely a sajátja és tényleges adottságait tartalmazza, de amely számára mégis értéktelen, elítélendő, átalakításra szoruló. A konfliktushelyzet azonnal létrejön, a küzdelem megkezdődik az egyénen belül, hogy az egyén a célt elérje, valódi önmagát teljesen felmorzsolja. A jó és rossz tudása kitűnő eszköz ebben a folyamatban is. A megtévesztés ott indul be, amikor nem teszik fontossá az egyén számára a kialakult helyzet, erőforrások, adottságok és képességek megértését, ellenben fontossá teszik a követendő minta, szabály, norma átvételét, és mivel az emberi értelem képes a cselekvési minta megtanulására, csupán a mintához igazodás belátását, elfogadását kell elérni. Meg kell győzni az egyént arról, hogy a követésre tűzött, jónak ítélt és szentesített minták, előírások, szabályok egész rendszere csak elfogadást igényel, és alkalmazása megoldja az egyén olyan problémáit, nehézségeit, létfenntartási küzdelmeit, amelyet egyébként saját megértése hivatott megoldani. Sőt az állandó igazodás megköveteli, hogy az életének, környezetének megértésére adatott gondolkodást, ha lehet, mind teljesebb mértékben adja fel, állítsa annak szolgálatába, hogy az átvételre ajánlott értékrendszert minél sikeresebben valósítsa meg az életében. A környezet, azok a tekintélyeink, akik ezeket a mintákat, normákat, előírásokat, életvezetési szabályokat, törvényeket kimunkálják, tehát alakító módon viszonyulnak hozzánk, megformálják azt az én-képet, én-tudatot, amellyel azonosulunk, és amelyhez aztán egy sereg szabályt kötünk, mint például magántulajdon, monogámia, vagy központi hatalom. És ezeket aztán szenteknek, sérthetetlennek akarjuk tudni. A magántulajdon az a terület, amelyben az én-tudat otthon érzi magát, egyedül hatékonyan működhet, és amelyet az ismeretlen, a változás, az élet újdonságai és veszélyei a legkevésbé zavarnak meg. A magántulajdon a világnak az a holt, azaz állandóvá, változatlanná tett területe, amelyben minden kiszámítható, átlátható, az értékelési szűrőnkön átfolyt és szerzett része a valóságnak, és amelyben éppen ezért nincs szükség a gondolkodásra, az ismeretlen kutatására, sem az éber figyelemre, az életnek a folyamatos változásainak mély átélésére és megértésére sem.  A monogámia szintén ennek a birtoklás gondolatának a terméke, a birtokolt személy el van tiltva mások hozzáférésétől éppen úgy, mint a birtokolt földünk, házunk, vagy autónk. A hatalom szintén annak megfogalmazása, amely a birtokolt személyek felett egyeduralkodó én-tudatot kizárólag jogosítja a tevékenységre, működésre, az alárendeltek tevékenysége és működése már ennek rendelkezéseihez, engedélyéhez kötött. A legfontosabb cél tehát ismét a szerzés, a birtokolt valóság területének határainak bővítése, a hatalom megszerzése akár az egész világ felett.

 

Az első fontos meghatározása a jó és rossz tudásának a jóság és gonoszság kategóriája. Ha különbséget teszünk valamilyen szempont alapján a jó és rossz között, akkor bárki, aki a rosszat szándékosan megcselekszi gonoszságot követ el. Nincs önmagában gonosz ember, ahhoz hogy valakit gonosznak, cselekedetét pedig gonoszságnak tekintsünk, értékelési mechanizmusunk szerint mindenképp kell egy mérce, amelynek mintáit, előírásait és szabályait felhasználjuk az összevetéshez. A törvény ezt a feladatot próbálja teljesíteni, megadja azt a mércét, amelynek segítségével képes lesz az egyén a jóember és gonosz ember, szent és bűnös, a jócselekedet és gonosz cselekedet közötti választás meghatározására. Még egyszer, valójában nincs sem jó ember, sem gonosz ember. Mérleg van, törvény van, amelyre állítva az embert sorolja be a mérleg az egyént valamelyik kategóriába, meghatározva ezzel azt a bánásmódot, amelyet a törvény szerint alkalmazva vele szemben eljárni kell. A kérdés inkább az, hogy szükségünk van-e erre a mérlegre, hogy az emberrel szembeni bánásmódunkat és viselkedésünket, ennek a mérlegnek a billenése alapján határozzuk meg, pont ennek megkérdőjelezése teszi Jézus tanítását fontossá ebben a tanulmányban.

A törvény nem minden szenvedésokozást ítél el, hiszen a szenvedés okaként a törvény maga is szerepel, nem lenne képes megfizetni szenvedéssel a szenvedésért, ha minden forrását a szenvedésnek tiltaná. Ellenben meghatározott szempontokat véve figyelembe már meghatározhatja azoknak a szenvedéseknek a körét, amelyek okozását mindenképp tiltani kell. Ilyen például a testi sértések egy köre, amelyben azoknak a testi épségét tilos megsérteni, akiknek törvénytiszteletéről a törvény szolgáltatóinak meggyőződésük van. A törvény megszegőinek, a hatalom ellenségeinek testi épségét nem védelmezi a törvény, hanem inkább előírásszerűen támadja és kötelezheti minden általuk okozott szenvedés megfizetését azok szenvedésének előidézésével.

 

Az első fontos elv, amelyben a jó és rossz tudása érvényesülni képes, a csereelv, más szóval az üzlet. A fizess jót a jóért, rosszat a rosszért megköveteli az értékek, normák, minták mérhetőségét, összevetését, megkülönböztetését, és megfogalmazza a jutalom és büntetés szabályait. A csereszabály legfontosabb követelménye a cserélendő érték megállapítása, hogy a fizetség megfelelően tükrözze a kiindulásként meghatározott érték mennyiségét és minőségét. A szemet, szemért elv tipikusan ilyen megfogalmazás a cselekedetekre, amely később egyéb csereértékekkel is kiváltható lett, például áldozatok, fogság, pénzbüntetés, szolgálati, munkavégzési megoldások bevezetésével. A pénz, már teljesen elvonatkoztatott fogalom, önmagában való érték, amelyet mentesítettek a dolgok előállításának, szállításának, raktározásának költségeitől, amelyek például egy áru értékében még meghatározó módon kifejeződhetnek.

A kereskedelem tulajdonképpen két fél értékelése közötti különbség kihasználása, a kereskedő nyeresége érdekében. A termelő ugyanazt a dolgot másképpen értékeli, mint akinek szüksége van a termékre, a kereskedelem pontosan ennek az értékkülönbségnek felnagyításával, kiszélesítésével próbálja meg saját magának a nyereségét növelni. Minél nagyobb a tudatlanság mindkét oldalon a termelő és fogyasztó közötti értékkülönbség felől, annál nagyobb nyereséget célozhat meg a kereskedő, ezért egy kereskedő érdekelt a tudatlanság kialakításában és növelésében.

 

A jóról és rosszról alkotott értékrendszerünk képviselő egyénenként, csoportonként, szervezetenként más és más, ezért manipulatív – gondolkodást kizáró - működéséhez egyeztetésre van szüksége. Kitaláljuk az általánosan jó ismérveit, a mindenkire nézve kötelező elveket, a mindenkit szabályozni óhajtó rendszereket, törvényekbe foglaljuk, aztán mindenkit alá akarunk vetni, és engedelmeskedésre kötelezünk. Háborúságokba fogunk, a legyőzötteket aztán kényszerítjük az általunk jónak, szentnek és értékesnek tartott törvényeink betartására, a be nem tartókat pedig üldözni kezdjük. Ám mivel mintáink és normáink eleve rögzült és állandósult szempontokat tükröznek, hiányozni fog belőlük az élet folyamatos változása, a szellem mozgása, a lélek érzékenysége, eredményül pedig a mintákat fenntartó és megőrizni vágyó szabályaink és törvényeink az élet, a lélek és a szellem korlátozását teremti meg. A változás új összefüggéseket, új körülményeket teremt, nem alkalmazhatóak rá a régi összefüggéseket, és régi feltételeket szabályozó elveink és normáink. Ezt azonban csak akkor vagyunk hajlandóak belátni, - ha egyáltalán erre a belátásig hajlandóak vagyunk elmenni, - ha az élet és a törvényeink közötti konfliktus már komoly szenvedést és gyötrelmeket teremt. Akkor aztán módosítunk, reformálunk, amely valójában nem más, mint új szabályokkal és törvényekkel merevítjük be az élet megújult megnyilatkozásait, megszorítjuk annak változásait, és végül újból egy holt, gondolkodás és érzés nélküli környezetet hozunk létre.

Fejlődésnek azt hívjuk, amikor értékeket halmozunk fel, azokat rendszerekbe foglaljuk, és különféle szabályokat állítunk fel értékeink kezelésére. A gyűjtögetésnek és válogatásnak ezt az eredményét haladásnak, jobbulásnak, erősödésnek, növekedésnek tekintjük, de hiába a felhalmozás sikerének, az élet változásai mellett értékeink elavulnak, értéktelenné válnak, „régiek” lesznek. Amikor a „régi” jónak tartott értékeket lecseréljük az „új” jónak tartott értékekkel, szándékosan teszünk „rossznak” értékelhető tetteket akkor, amikor a még fennmaradt jó értékekhez ragaszkodó egyéneket, a „régi rendszer” védelmezőit megfosztjuk a trónjuktól, hogy az új, jónak kikiáltott értékek rendszere uralkodhasson. Ebből láthatjuk egyben azt, hogy a „szándékosan rosszat okozó” gonosz lehet hasonló az új, forradalmi változást igénylő erőkhöz, és mivel egy forradalmár is szándékosan „rossz” okozója, nagyon könnyen mindkettő egy kalap alá hozható, és nem csak az egyik oldal, de az ellenlábas is könnyen megtéved ettől a hasonlatosságtól. Nem cselekszik indok nélkül egyik fél sem. Tegyük fel, hogy az erők harca szükségszerű követelmény ebben a világban, mint ahogy a természetnek a keletkezés és elmúlás, virágzás és hanyatlás, születés és halál folyamata, a jót kifejlesztjük, virágba borítjuk, ám amikor már virágjait elhervasztja, elhullana. Ám ha ragaszkodunk hozzá, és amikor valamilyen „jónak” tartott érték megérett az elmúlásra nem engedjük elmúlni, ami pedig el akarja mulasztani, rossznak nevezzük, és támadást indítunk ellene. De mivel az eddig uralkodó „jó” a régihez, a hanyatlóhoz ragaszkodik, pontosan ezzel a ragaszkodással gonosszá válik, a gonosz pedig azzal, hogy az újhoz, a fejlődéshez ragaszkodik, jóvá válik, és a megfordult értékrendben végül a harcot még gonoszként indító erők elpusztítják a jót, de végeredményben ez teszi jóvá a gonoszt. Ha megfigyeljük az előbb leírtakat a jó vagy gonosz megítélése mindig attól az oldaltól függött, amelyiknek a mérlegétől indultunk el, és amelyiknek a szempontjai alapján vizsgáltuk. Maga a harc azonban az általunk fejlődésnek hívott folyamat leírása, hasonlóan ahhoz, mint amikor egy modern, kényelmes, új városrészt akarunk építeni, a régi, ódon, elmaradott és megromlott városrészt le kell rombolni, el kell pusztítani ahhoz, hogy megkezdődhessen az új felépítése. Akik persze ragaszkodnak az ódonhoz, azok saját szempontjukból gonosznak ítélik a modern építőket, és fordítva a modern építői rossznak, a fejlődés visszahúzójának tartják a régihez ragaszkodókat. Ám ahhoz, hogy az új megszülessen, a réginek vesznie kell, és erőknek kell összecsapniuk ahhoz, hogy a kérdés végül eldőljön. A körforgás tehát nem más, mint az új születése, egy változás igényéből, a korábbi bemerevedik és megcsontosodik, és egy védőfal kiépítését kezdeményezi a megőrzéséhez, a védőfal támadását pedig a változás követelőitől, harc keletkezik az új és a régi védői között. Normális menetben le kellene mondani a bemerevedett, elavult, becsontosodott „még jónak tartott” dolgok képviseletéről, de a ragaszkodás erőszakos lépéseket szülhet mind két fél részéről. Az új győzelme után az elképzeléseinek megmerevedéséhez tehát bebiztosító törvények, értékek, szabályok, normák, korlátozások újraformálásával jut el, hatalmat szerez, hogy minden esetben a változás megszületéséhez és megőrzéséhez a hatalom megdöntése is szükséges legyen. Ha az uralkodó „jó” hajlandó lemondani a régi további fenntartásáról, elavult értékeinek megőrzéséről, a változás harc nélkül megoldható. Ám ehhez meg kellene értenie a felemelkedő, tróndöntést kérelmező új nem rossz voltát. Nem lezárt kérdés, hogy az új elbukik-e azzal, ha a régihez ragaszkodó ellenáll a megújító törekvéseknek, nem mond le a hagyomány fenntartásáról, és a frissen megszületett értékekkel rendelkező nézetek térhódítása esetén – amikor még erőszakos tevékenységek elindítása nélkül, de mégis veszélyeztetni kezdi az uralkodó értékeket fenntartó eszméknek a hatalmát – az uralkodó „jó” biztonságát, akkor a fennmaradását őrző az erőszakos eszközeivel az „új értékek” képviseletét kipusztítja. A kipusztítás azért nem zárja le a harcot, mert az üldözés, pusztítás megindítása illegalitásba szorítja az újat, és egy lappangó, háttérben érlelődő és fejlődő feszültség kezd el növekedni, amely tevékenységével aláaknázza a hatalom működési alapjait, míg az magától összedől, vagy annyira meggyengül, hogy a háttérben meghúzódó újat követelő erők már könnyen győzelmet vehetnek fölötte. A fejlődés tehát éppen azt mutatja, hogy nem csak egyénenként lehet más és más a jóról és rosszról vallott nézetünk, de a jó és rossz fogalmai is az idők múlásával folyamatosan változnak.

 

Minden hatalom végül valamilyen uralkodó értékrendszer körül alakul ki, amelynek forrása lehet egy személy, de lehet egy csoport, szervezet, párt, egyház, papság, intézmény. Egy értékrendszer jól meghatározott érdekeket tükröz, amelyek nagy részét már nem csak a szerzés és felhalmozás, de a hatalom fenntartásának szempontjából a biztonság megteremtése és a hatalom fejlesztéséhez pedig a működési terület növelésének igénye is megalapoz. A hatalom főként központi, azaz egyszemélyi vezetésre törekszik, minél több ugyanakkora hatalommal bíró személy szól bele a vezetésbe, a hatalom annál kisebb hatékonysággal működik, ezért a döntési láncokat mindig alá- és fölé rendelt szintekre választják szét. Az értékrendszer általánossá tett szabályokat, törvényeket, tiltásokat és előírásokat tartalmaz annak megkönnyítésére, hogy a „tudatlan” – azaz az indoklásokat nem ismerő - ember egyszerűen és biztos módon határozza meg, mit tekintsen jónak, követendőnek, amelyet betartani, amelynek engedelmeskedni kell, mit tekintsen rossznak, gonosznak és törvényellenesnek, amelyet elítélni és kivetni kell. Minél erősebb hatalmat szeretnénk teremteni, annál több betartandó szabályt, előírást és tiltást fogalmazunk meg, hogy annak ellenére, hogy a „tudatlanok” eligazítására készült, csak szakértők lesznek képesek eligazodni bennük. Ez persze újabb konfliktust teremt, újabb terheket ró az egyénre, mivel ahhoz, hogy bármilyen tevékenységet egyáltalán megkezdhessen, konzultációkat kell tartania a tevékenységi területre írott szabályok szakértőivel, engedélyeket kell kérnie a kezdéshez, később pedig ellenőrzési mechanizmusokat kell kiépíteni, a szabályokba foglalt követelések, megfelelő feltételek kialakítására, majd az előírások betartása körüli ellenőrzések elvégzésére. A törvényhozás mellé tehát intézményeket teremtünk, minisztériumokat, engedélyezési szervezeteket, ellenőrzési hivatalokat, bíróságokat és végrehajtó szerveket, ezeknek egy feladatuk van. A meghozott törvény, szabály érvényesítése és betartatása, a törvény megszilárdítása.

 

Az első legfontosabb eszköze a jó és rossz tudása terjesztésének a nevelés, vagy az oktatás. A jó és rossz tudása valójában egy viselkedést, cselekvést szabályozó program-modul az egyén gondolkodásában, tehát legelőször meg kellett tanítani rá az embert. Meg kell tanítani a valóságot előírásszerűen értékelni, bizonyos szempontok (szükségletek, érdekek) figyelembe vételével, amelyek választása nem lehet tetszőleges, vagy önkényes. A gonoszság tehát nem az ember természetének velejárója, hanem ennek a kialakított program modulnak a megfordított működése. Ez a modul összetett, az életről, világról, dolgokról alkotott elvek egy bizonyos rendszere, amely mintát mutat fel egy cselekvés eldöntéséhez. Egy gyilkos sem teszi a gyilkosságot ok nélkül, értelmetlenül, megmagyarázhatatlanul, mindig valami elképzelt, fordítottan, vagy hibásan értelmezett jó szolgálatába teszi, például az élet valamilyen létfeltételének megmentése, vagy saját, közvetlen hozzátartozói, szívbéli kapcsolatai életének fenntartása érdekében.  Miközben tehát oktatunk a jóra, azzal párhuzamosan oktatunk a gonoszra, hogy a neveltnél melyik oldal vesz később erőt a döntésben, az már sokszor nem a nevelésen múlik. A bűnöző, a gonosztevő egy törvény előtt el nem ismert harcos, aki az uralkodó rend szabályait annak hatalmas védelmi apparátusa, fenyegető fellépése ellenére is hajlandó megszegni, áthágni, és ezzel egész más értékeket akar érvényesíteni. A menekülés, a rejtőzködés, nem a gyávaság egyértelmű bizonyítéka, mivel a szembenálló erők túlereje ezt józan válaszlépésként követeli ki. A bűnöző elvei tehát a gyorsaság, a könnyebb módszerek, a praktikus érvényesülés, a vállalkozási kedv gyakorlati egyszerűségének tükrözői, megvannak a maga pozitívumai, amelyeket a károsult felek nem ismernek el, jóllehet maguk is azoknak az elveknek a hívei. Mindketten ugyanabban az iskolába jártak, de a körülmények hatására a szembenálló oldalak felé sodródtak. Könnyebb talán megérteni a bűnöző és a törvénytisztelő között szembenálló feszültség dilemmáját, ha két háborúban álló ország értékrendjében vizsgáljuk meg a szembenálló fél minősítését, az ellenség fogalmai szerint mindkettő végtelenül gonosznak, és elvetemültnek tartja a másik oldalt, de sajátjukat jónak, még esetleg az Isten küldöttének. A két oldal közötti ellentét meghatározásának módszere hajszálra egyezhet két értékrend közötti különbség meghatározásánál is.

 

A nevelés és oktatás leghatékonyabb elfogadtatását az ember tudatlanságának szintjén valósíthatják meg, mert akik nincsenek tisztában az élettel, a valósággal, az emberi természettel, annak fogalmai a jóról, és rosszról könnyen összezavarható, félrevezethető, és így az egyén kihasználható. A jót rossznak, a rosszat jónak állíthatjuk be, és a megfelelő át nem látható szempontok megválasztásával kellőképpen meg is győzhetőek az elfogadásra szánt értékrendszer meghatározásairól. Olyan általánosításokat találunk ki, amelyek igazak lehetnének, ha minden ember egyforma lenne, nem, bőrszín, magasság, testsúly, felfogás, és kinézet különbségei nélkül. Ezzel szemben valójában csak a megtévesztést szolgálhatják, mint például az ilyen kijelentések: „minden embernek jó”, "minden ember egyforma", vagy "ami az egyiknek jó, az mindegyiknek jó", "minden cselekedetet ugyanazzal a mértékkel fizess vissza" és így tovább. Mivel az ilyen elvek alkalmazásából származó hibás következményeknek a belátása figyelmet, megkülönböztetést, megértést, így fáradozást igényel, a távolságot a hozzáértők, szabályismerők, írástudók, törvénytudók és a tudatlan ember között mindig igyekeznek szélesre nyitni, ezért a rengeteg szabály, előírás és tiltás könnyítésére a szakértőknek nincs alapvetően igényük, sőt érdekeik éppen ezzel ellentétesek. Inkább elérhetetlenné, átláthatatlanná teszik az uralkodó értékrendszer, a jó és rossz közötti különbség tételének ismérveit, miértjeit, határait, feltételeit és jelentéseit, hogy alkalmazási kérdésekben, különleges helyzetekben a döntést az egyén inkább tőlük várja el, amit aztán igazságtételnek, jogerős ítéletnek, szakértői véleménynek vagy isteni akaratnak hívunk. A hazugságaink legnagyobb területe pontosan a jó és rossz értékelése közben szándékosan módosított minősítésének tudatos mérlegelési szintjére esik. A célja pontosan annak elérése, hogy a másik, sokszor a saját meggyőződése ellenére mit tartson jónak vagy rossznak, legjobbnak, legrosszabbnak. Az igazságnak tehát függetlennek kell lennie a jó és rossz tudásától, függetlennek attól, hogy a valóság eseményeit és dolgait ki hogyan értékeli. De ha az igazságot elképzeléseinknek és gondolatainknak a valósággal való megegyezésével határozzuk meg, a jóról és rosszról alkotott fogalmaink akkor lehetnek igazak, ha értékelésünk eredménye megfelel annak a szempontnak, amit meghatározásához választottunk. Lehet igaz az állításunk, hogy jó nekünk a kávé a két cukorral, ha az ízlésünknek pont az felel meg. Nem attól jó vagy rossz valami, mert igaz, hanem mert megfelelt vagy nem felelt meg annak a szempontnak, amit a mérlegeléskor választottunk. Egy szűk ruha nem attól rossz, mert keskeny derékban, hanem azért, mert nem keskeny derékra húzzák fel. Az egy igaz megállapítás, hogy a ruha keskeny derékban, az pedig a jó vagy rossz minősítés szempontjához tartozik, hogy aki használni akarja, mennyire széles a dereka. Az igazság tehát az értelem területe, amely megpróbálja a valóság összefüggéseit, össze nem függéseit, mélységét és magasságát, tartalmát és folyamatait a maga létezésében megismerni, de hogy ezeket a megismert dolgokat miként tesszük mérlegre, hogyan értékeljük, az már bőven a jó és rossz tudásának mechanizmusához tartozik, a jó és rossz között felállított, akár szélesre húzható skála szerinti összevetés során. Ha a megértés egyik feladata az igazság megismerése, a valóság kutatása, mélységeinek felfedezése, akkor ennek hiányában még mérlegeléseink is pontatlansággal, tévedésekkel lesznek terhelve. Igazság ismerete nélkül a jó és rossz tudása megtéveszthető, félrevezethető, és alkalmazása is könnyedén csúszik bele abba a csapdába, amit a minták, előírások, tiltások, szabályok rendszerével teremtünk.

 

A jó és rossz tudásának csapdája tehát igen veszélyes. Lehetséges mindez azért, mert a tudatlanság idején hiányzik ennek a veszélyességnek a felismerése, valamint hiányzik életünkben hangsúly helyezése a környezet megértésére, az igazságainak keresésére, azaz a gondolkodás és érzékenység működtetésére. A csapda benne van abban a szerepcserében, amelyben a jó és rossz tudása a gondolkodás helyére kíván ülni. Mindaddig, amíg a gondolkodásunk a jó és rossz tudása által korlátozva van, addig az előbb megismert folyamatnak rabjai vagyunk, és addig meg lesznek annak a kihasználói is az erkölcsi, gazdasági, politikai és életvezetési értékrendszereket szállító személyek, szakértők és tekintélyek formájában, vagyis az áldozatok számát növeljük.

Lehet-e hasznos a jó és rossz tudása? Természetesen akkor igen, ha az önkifejezés, önmagunk és környezetünk valóságának megértése szolgálatában áll, és nem fordítva. Ha nem akadálya a szellem és a lélek kifejeződésének, tevékenységének, nem legyőzni és átalakítani kívánja a gondolkodást és az érzést. Ha előbb van tevékenységünkben az élet, a valóság, az ember, az Isten megértése, tehát mindannak megértése, amelyet környezetnek hívunk, akkor a jó és rossz fogalmait ennek az átélésnek őszinte kifejezésére felhasználva mások számára is könnyen teheti érthetővé az egyén élményeinek, érzéseinek örömteli vagy szenvedéssel teli pillanatait. Ha a jó és rossz tudását nem arra használjuk, hogy rábírjuk a gondolkodást minták, szabályok, törvények gyártására, és követésére, amelyek által aztán kalitkába zárjuk a szellemet és a lelket. A bölcsesség, az értelem hangsúlyossá válásakor, a megértés és a gondolkodás éberségével csökken az esélye a jóról és rosszról alkotott fogalmak összezavarhatóságának, így feleslegessé válik a hazugság, ami a tényleges összefüggéseknek és össze nem függéseknek, a valóság eltakarásának eszköze. Ha az őszinteséget annak mélységében fogjuk fel, hogy szerepjátszás helyett, minták begyakorlott művelése helyett, milyen szinten képes az egyén érzéseit, gondolatait, vágyait, adottságait kifejezni, az élet folyamatán kialakuló öröm és bánat, gyönyör és szenvedés felismerése kerül kifejezésre, akkor megértjük Jézus mondását mikor az őszinteséget a világossághoz vezető útnak nyilatkoztatta ki:

 

 Lukács 11,34:

A testnek lámpása a szem: ha azért a te szemed őszinte (nyílt, egyenes, tiszta), a te egész tested is világos lesz