Az élet, a világ, az Isten, az ember, a körülmények megértése az ember számára nehéznek tűnik, akadályokkal van körülbástyázva és sokszor fáradtságos munkát jelent. A körülöttünk levő zűrzavar, káosz átláthatatlansága és követhetetlenségének megszüntetésére, rendteremtésünk közben megalkotjuk azokat a normákat, szabályokat és törvényeket, amelyek érvényesítésével véljük a környezetünk átláthatóságának, érthetőségének biztosítását, megpróbáljuk az események folyamatait kiszámíthatóvá, előreláthatóvá, tervezhetővé tenni, azaz elméletileg leírható szabályok hálójába szorítani. A megalkotott normákhoz igazodó, szabályokat betartó cselekvést és egyént jónak, a normákat nem teljesítő, szabályokat megszegő egyént pedig rossznak, gonosznak nevezzük. Mivel ezeknek a mintáknak, szabályoknak, értékrendszereknek a minden körülmények között való fenntartására törekvés is csak megalkotójuk és képviselőik szempontjait, érdekeit, szükségleteit, elképzeléseit képesek csak tükrözni, megkezdődik a küzdelem a rosszal, a szabálysértővel, a gonosztevővel, azaz ezeket az érdekeket, szükségleteket és elképzeléseket figyelembe nem vevő eseményekkel, jelenségekkel, és személyekkel. Harcot indítunk azzal a környezettel, amely sem igazodni nem akar az elvárt normákhoz, sem betartani nem kívánja az ő érdekeit, szükségeit és értékeit nem képviselő szabályokat, így tehát összeütközést, megosztásokat, kirekesztéseket hozunk létre, korlátozásokat, falakat teremtünk a rossznak ítélt változások elé, amelyek veszélyeztetni látszanak számunkra átlátható, kiszámítható, tervezhető, azaz irányíthatóvá tehető környezetünk kialakítását. fenntartását. Végeredményben létrehozunk egy olyan környezetet, világot, amelyben rendkívül tudatosak vagyunk, a folyamatok kézben tarthatóak, szabályozhatóak, irányíthatóak, minden elem, esemény, szereplő ebben az általunk formált világban egyetlen hierarchikus láncolatba lenne illesztve, amelyben a folyamatok közötti összefüggések már elméletileg jól leírható rendszerbe illeszthetőek, szabályaikon keresztül pedig a rendszer birtokosai által kiválóan üzemeltethetőek. Egyetlen baja van csak az egésznek, hiányzik belőle az élet, elszállt belőle a lélek és a szellem, ismeretlen lett a boldogság, ritkaság lett a megértés.

Tudatosak lettünk, tehát, rendkívül okosak, ám ez az okosság abban fejeződik ki, hogy ismerjük azokat a rendkívül bonyolultan kiépített szabályokat, elveket, előírásokat és mintákat, amelyek ezt a rendszert, megélhetésünket szabályozni vágyó szerkezetét, a világot, a környezetet működtetik, amelyek segítségével a rendszer folyamatai között eligazodhatunk és döntéseinket gépies precizitással hajthatjuk benne láncszemről láncszemre haladva végre. Ha pedig a szabályokhoz és törvényekhez való ragaszkodásunk a jó és rossz tudásának egyféle terméke, akkor a felelősség a jó és rossz tudásában rejlő csapdában rejlik, azaz abban, hogy a jó és rossz kategóriákba soroló rendszerét használjuk fel minták, normák, szabályok megformálásához, az azokhoz való igazodáshoz, engedelmeskedéshez és alkalmazkodáshoz. Mindaddig, amíg gondolkodásunk foglya az ellentéteknek, jóra és rosszra osztályozunk, rangsorolunk, majd válogatunk és elvetünk, centrálisan irányítható környezetet teremtünk, amelyhez igazodunk és alkalmazkodunk, addig nem érthetjük meg az állandóan változó életet, a lélek és a szellem örökmozgó természetét, az élő Istent, és így csak a szabályokat, a követendő elveket, az előírások sokaságát csak növeljük. A tudatosságot megköveteljük, az alkalmazkodás pedig tönkreteszi az egyéniséget, korlátok közé szorítja a gondolkodást és az érzést. Az értékrendszereink, normarendszerünk olyan bonyolultak, előírásaink, életvezetési, munkaköri, gazdasági szabályaink száma már olyan mérhetetlen rengeteg, hogy szakértők kellenek nem csak egy tevékenység végbevitelének megállapításához, de a folyamatok szabályozásához, a szabályok betartásának ellenőrzéséhez is. És ha a betartásba vagy ellenőrzésbe hiba kerül, kudarcaink esetén levonjuk a kezdetektől fogva alkalmazott egyszerű következtetést: a szabályok megszegőjét meg kell büntetni. És ahogy Mózest nem érdekelte, hogy a szombatnapon fát szedegető férfi miért szegte meg a törvényt, azonképpen senkit nem fog érdekelni ma sem, hogy a szabályok megsértője miért szegte meg a szabályainkat. A szabály az szabály, az engedelmesség kötelesség, a szabályok megsértése büntetést von maga után. Az ószövetség prófétái semmi egyebet nem tesznek, mint vallást ültetnek ennek a gondolatmenetnek a nyakába, és Istentől eredeztetik a törvényeknek való engedelmeskedés alapelveit, mintha a problémák egyedüli megoldása csak az ember törvények alá vetésével, vagyis az egyén szolgaságba taszításával lenne egyedül megvalósítható.

 

Kiirtottuk azokat a területeket a világnak, elpusztítani igyekeztünk szinte mindent, ami nincs alárendelve szabályainknak, nincs alávetve irányító hatalmunk kizárólagos birtokosainak, és életünk függővé vált olyan rendszerektől, amelyben csak a szabályok ismerete és működtetése az, amelyen keresztül megélhetésünk, létfeltételeink is biztosítva vannak. Szabályokat vezetünk be a családi életbe, a munkahelyi tevékenységbe, a gazdasági, politikai, vallási folyamatokba, csak hogy átláthassuk, irányíthassuk és kézben tarthassuk a körülményeinket, aztán harcba kezdünk mindenkivel, aki ugyanezt próbálja a saját szempontjai alapján megvalósítani. Életünk így örökös küzdelem, folyamatos harc lesz, és miközben saját környezetünkben rendet próbálunk teremteni, másokéban zűrzavart, káoszt és felfordulást viszünk, ebben a harcban pedig kitermeljük valamiféle hatalomnak alapelveit, módszereit és feltételeit, amelynek segítségével győzelmet remélünk az elveinknek és elképzeléseinknek. De ez a győzelem valójában béklyó, az élet, a gondolkodás, az érzés alávetése egy szabályozott környezetnek, mintául vett értékeknek, tekintélyeknek, akik képesek ezeket a szabályokat, előírásokat és mintákat alátámasztani a győzelem rendjének, állandóságának, stabilitásának, biztonságának ígéretével.

Cselekedeteink mozgatórugója ebben a környezetben nem lehet sem az ösztön, sem a gondolkodás, sem az érzés, hanem az uralkodó rendszer szabályainak, törvényeinek, normáinak és elveinek ismerete, egy fajta tudatosság, amely önfegyelmet, és precizitást követel. Egy személyi konfliktust sokszor az dönti el, ha valamelyik fél jobban ismeri az előírásokat, szabályokat, mint a másik, így a szakértők, törvénytudók és írástudók jelentősége hatalmasan megnő. Az érvelés korántsem a körülmények megértésén, vagy a valóságos összefüggések feltárásán alapszik, hanem a dolgoknak, az eseményeknek, a tevékenységeknek szabályokhoz való összehangolásán, megfeleltetésen, elemzésen és válogatáson, azaz szabályismereten, írástudáson, tehát általunk választott tekintélyek előírásain.

 

Azt mondjuk, szükségünk van iskolákra. Nem azért, hogy a gyerek megtanuljon gondolkodni, közösségi életben tevékenyen részt venni, hanem azért, mert az előírásaink, szabályaink és elvárásaink ismerete nélkül lehetetlen megfelelni azoknak a követelményeknek, amely megélhetést akar a gyereknek biztosítani a későbbiekben. A hangsúly ezért az illeszkedésre, az alkalmazkodóképességre, a megfeleltetésre kerül, és megkezdődik már az iskolában az a válogatás, amely az egyén értékét átformáltságának minőségén méri, a viselkedés mintái, a kapcsolatteremtés és kapcsolattartás szabályai mennyire sikeresen kerültek bele az egyén tudatos fellépésébe, a világ előtti szereplésébe. Ebben az igen hosszú folyamatban azonban elvész az egyéniség, felőrlődnek vagy eltorzulnak a természetes adottságok, váratlan és meglepő indulatok és ösztönök formálódnak ki, amelyek még nagyobb önfegyelmet követelnek, mert erősebb önuralom nélkül elszakíthatják az egyént a sikeres szerepléstől. Minél tudatosabbak és fegyelmezettebbek leszünk, annál nagyobb lesz az érzéketlenségünk, a gondolattalanságunk, és annál kevésbé leszünk ösztönösek, a valós környezetre figyelőek, megértőek, vagy spontán válaszképesek. Holt cselekedetekben veszteglünk, olyan cselekedetekben, amelyek forrása nem belülről, nem megértésből, az események mély és érzékeny átéléséből, hanem a környezet irányító hatalmából fakad. A tudatos cselekvés, a tudatos viselkedés csak kimért, kiszámítható, előírásszerű mintáknak ad teret, ám ezek az előírások, minták és szabályok, amiket betartanunk kell olyan sokoldalúak, olyan sokrétűek és annyira bonyolultak, hogy teljes értékű végrehajtása csak alapos ismeret és tudás mellett várható el.

De mi lesz azokkal, akik képtelenek energia, idő, vagy képesség hiányában ezeket az ismereteket elsajátítani? Visszatértünk kiindulási pontunkra, mely szerint a világ, az élet, a környezet az egyén számára mennyire átláthatatlan, érthetetlen, ismeretlen és veszélyes valami, és itt megláthatjuk, hogy ennek nagy mértékéről mi magunk tehetünk. Azok tehát, akik bármiféle oknál fogva nem ismerik a követelményeket, egyfelől könnyen szabálysértőként lépnek fel, másfelől azokra a háttérben megbújó „fekete területekre” szorulnak ki, ahol a szabályok és előírások érvényesítése nem bír nagyobb hatékonysággal működni. A konfliktus tehát éles, a megosztást nehezen viselik el azok, akik már megszokták a szabályokhoz igazodás, az előírások betartásának létüket fenntartó biztonságosnak kialakított üzemelését, annak ellenére, hogy miközben fizikai létük fenntartása megoldottnak látszik, érzelmi és gondolkodásbeli oldaluk megnyomorítva a padlón hever. És ha valaki erősen szenved ennek terheitől és gondjaitól, azelőtt elegendő meglebegtetni a változtatás lehetetlenségének képét, nem marad más, mint elismerni korlátai ledönthetetlenségét, és elfogadni ezek kialakításának elveit, nézeteit és indoklásait. Saját világát csak ezeken a anyagi, helyzeti, erkölcsi korlátokon belül alakíthatja és formálhatja kedve szerint olyanra, amilyenre a falak engedik.

 

Igazi szabadság, valódi boldogság nem teremthető meg a lélek és a szellem korlátozási folyamatának megértése nélkül. Amíg tehát gondolkodásunk foglya az ellentéteknek, jóra és rosszra osztályozunk, válogatunk, elvetünk, addig alkalmazkodásra és igazodásra késztetjük elménket és szívünket, nem lehetséges a környezet, az élet, az ember, az Isten megértése. A környezet megértése csak akkor lehet teljes, ha elménk felszabadul a jóról és rosszról gyártott mintáinktól, válogatásra kényszerítő értékrendszerünktől, és valódi döntést csak akkor hozhatunk, ha a körülményeket nem mintáinkhoz igazítva próbáljuk szabályozni, hanem a valódi igények, erőforrások, képességek és cselekvési feltételek megértésből kiindulva, ezzel nem igazodásra, alkalmazkodásra, engedelmeskedésre késztetve a folyamatokat. Mert ahol alkalmazkodást és engedelmességet követelünk, ott kényszert és erőszakot teremtünk környezetünkben.

A gondolkodás szabadsága, amely mentes ettől a két csoportba értékelő, minősítő válogatástól, a lélek ereje, amely a bátorságban és a figyelemben mutatkozik meg, nem valósítható meg addig, amíg az egyén a környezetével való összeütközésben csak az alkalmazkodás folyamatában él, amíg menekül az összeütközés elől. A konfliktus vállalása esetén, az összeütközés hevességében, aztán felébred a szellem és a lélek, az erős figyelem és érzékenység a konfliktus megértéséhez és a tévedések megszüntetéséhez vezet.

 

Keresztény szemléleten belül a lélek igazi ellensége a test:

 

 Pál levele a rónabeliekhez 8,5-8:

Mert a test szerint valók a test dolgaira gondolnak; a Lélek szerint valók pedig a Lélek dolgaira.

Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség.

Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti.

A kik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.

 

 Róma 8:13:

Mert, ha test szerint éltek, meghaltok; de ha a test cselekedeteit a lélekkel megöldökölitek, éltek.

 

 Galátziai levél 5:17:

Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, a miket akartok.

 Galátziai levél 5:24:

A kik pedig Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt.

 

A szemlélet elidegeníti az ember testét az egyén szándékaitól és ellenséges akarattal, önálló törekvéssel és befolyásoló hatalommal ruházza fel. Konfliktust teremt egy törvénynek engedelmes vélt természet és az egyén testi szükségletei, kívánságai között, mintha a felelősség a törvénynek való engedetlenségért a test indulatainak és kívánságainak létében lenne. Fel nem merül a gondolat, hogy a döntés akkor sem a test kezében rejlik, ha a test létfeltételei által megkövetelt folyamatok, szükségletek az egyén terveitől és szándékaitól függetlenül keletkeznek benne, hanem a döntés végső fázisában az egyén felfogásában gyökerezik. Mivel a test kívánságainak és indulatainak kezelése, teljesítése vagy végrehajtása nem a test úgymond automatikus életfolyamataitól, hanem az egyén tudatosságától, nézeteitől, elveitől valamint lelkiállapotától függ, amely alkalmazkodás esetén a környezet előírásaitól, szabályaitól nagymértékben befolyásolt, a testet tenni felelőssé a törvényeknek való engedetlenségért eltereli a figyelmet az egyén felfogásában rejlő hibákról és tévedésekről. Ezt bizonyítja az, hogy jóllehet hasonló szükségletei és kívánságai vannak jó és gonosz embernek egyaránt, a különbséget mégsem a kívánságaik alapján teszik meg közöttük, hanem a cselekedeteik alapján, amely ezeknek a kívánságoknak például a megkövetelt törvény betartása mellett vagy azzal szemben tesznek eleget. És ezeknek a cselekedeteknek a motorja már nem a test szükségleteiben, hanem az egyén felfogásában, félelmeiben, bátorságában, alkalmazkodó vagy ellenálló viselkedésében, ezen túl pedig külső befolyásoltságon múlik.

 

A keresztény szemlélet másik problémája az, hogy a lélek szerinti életet úgy tünteti fel, mint az Istentől eredőnek tartott törvényeknek való engedelmeskedés mintatermészetét, amely csak Krisztusban, azaz a test indulatainak és kívánságainak megfeszítése által, hatalmas önfegyelem kivívásával, a testnek a lemondásokon keresztüli szenvedtetésével vívható ki. A szemlélet hibája a jó és rossz tudásának ellentmondásosságából következik, a negatív értékelésű – bűnösnek minősített - testtel szemben megalkotott pozitív mintakép szolgáltatja a lélek szerinti élet normáit, azaz ezzel fogja összehangolni azokat az életvezetési szabályokat és rendelkezéseket, amelyeket a keresztény embernek követnie és betartania kell. Így a keresztény legfőbb harca nem igazságtalanságok, tévedések, hamisságok ellen, nem a szív érzéketlensége, keménysége ellen, hanem a szenvedélyek legyőzésében fog dicsőséget venni, ezért támadásai célpontja az erotika, az alkohol, a narkó, a cigaretta, és minden szenvedéllyel megélhető tevékenység, és ettől megszabadulva várja az igazság és a szeretet megvalósulását, a mennyek birodalmába való jutását, az üdvösséget. Ám ezeknek a mintáknak a követési folyamata hit által, azaz az elmélet bizonyítatlan igazságként való elfogadásán keresztül, megint csak egy újabb fajta tudatosságot épít ki, a keresztény öntudatot, amely ugyanúgy megfojtja a lelket és a szellemet, mint a szabályokhoz és előírásokhoz igazodó elme és szív bármelyik esetében. A keresztény lélek szerinti élet, a hitben járás tehát nem más, mint olyan tudatosság, amelyben az életvezetési, kapcsolatteremtési szabályok a Biblia előírásaihoz és rendelkezéseihez próbálnak igazodni, engedelmeskedni, valójában pedig a lélek és a szellem legerősebb korlátozásait építi ki.

 

Ha a sötétség hatalmát úgy közelítjük meg, mint az egyén tudatlanságának és érzéketlenségének talaján fejlődött viselkedési tudatosságának a kibontakozását, valamint az így birtokolt erőforrások és eszközök működtetését, akkor a világosságot a lélek és a szellem összhangját megteremtett, érzékeny és éber működéseként foghatjuk fel, amelyben az egyén képes megbirkózni a környezetével szembeni visszahatás által teremtett tudatosságával. A világosságnak a megkülönböztetésre alkalmas és érzékeny működése mellett az elme és a szív képes levetkőzni a jóra és gonoszra osztályozás, válogatás, elfogadás és elvetés, jutalmazás és büntetés visszahatásának mesterséges szabályait és az azokhoz kötődő viselkedési normákat. Mód nyílik a környezet mélyebb megértésére, ami az igazság, és a valóság teljesebb átélésére, ami az érzékenység finomabb működését jelenti.

A szív és az elme, az érzelem és az értelem, a lélek és a szellem kifejeződései az egyén cselekedeteiben, működési területe pedig az egyén környezetében rejlik. Hogyan történik ez, ha a jól bevált függésünket a szabályoktól, előírásoktól, rendelkezésektől és az azokat megalkotó tekintélyektől feloldozzuk?

A szellem valódi ereje a gondolkodás gyorsaságában, éberségében, az élet változásainak rugalmas követésében, az összefüggések és az össze nem függések mélyebb meglátásában, a valóság megértésében jelentkezik. Abban a bölcsességben, amely mentes a jó és rossz tudásának csapdájától, tehát az értékelésnek osztályozási mechanizmusaitól, a válogatás módszereitől, az irányítás és birtoklás mesterségesen kialakított szempontjaitól, az életet, az embert, az Istent képes olyannak látni, ahogyan az a valóságban létezik, felébredhet az igazság megismerésének végtelen folyamata.

A lélek valódi ereje az egyén bátorságában, békességében, rejlik, abban a megelevenítő energiában, amely az egyént olyan cselekvésre ösztönzi, mely képességeinek és adottságainak a környezet – az élet, az emberek, az Isten - megértésével összhangban való kifejezését tükrözi. A törvény ereje a megfélemlítés, és eredménye az alkalmazkodás, a szolgai engedelmesség, a lélektelen igazodás, a lélek ereje a bátorság, és eredménye az igazság melletti helytállás, a kényszerítő mechanizmusokkal való összeütközésben való helytállás. A lélek erejével rendelkezők mentesek lehetnek akár a haláltól való félelemtől is.

 

Mindaddig, amíg cselekvésünk motorja a büntetéstől való félelem vagy az elismerés (jutalom) utáni vágy, addig az alkalmazkodás megteremti azt a tudatosságot, amely viselkedésünk és kapcsolattartásunk jellemző szabályait és előírásait fogalmazza rendszerbe. A tudatos viselkedés nem jelentheti az adott körülmények megértését, mivel a körülmények elemzése az elfogadott értékrendszerhez való viszonyításból, az ebből fakadó válogatásból áll, nem pedig a körülmények érzékeny, mély átélésén, a tapasztaláson alapuló megértésből. És mivel a valóság által keltett, de az elfogadott értékrendszerbe nem illeszthető gondolat és érzület elvetésre kerül, a gondolkodásnak és az érzelmeknek mesterséges korlátozásait teremtjük meg, konfliktust hozunk létre elveink, és a valóság között, a félreértéseket, a meg nem értést fokozzuk, így pedig zavart és káoszt viszünk a világba, ami a sötétség maga. A sötétség nem magától teremtődik, mi teremtjük meg, félreértéseinkkel, tévedéseinkkel, az élet meg nem értésével, és az ehhez a folyamathoz szorosan kötődő elidegenedéssel, érzéketlenséggel. Az a tudatosság, amely egy bonyolult értékrendszerből, a jó és rossz válogatási mechanizmusából, előírásokból, elvekből, rendelkezésekből, szabályokból, utasításokból tevődik össze a cselekvés irányítására, kiigazítására, a test, lélek és szellem befolyásolására tör, nem enged teret az élet változásainak, az újnak, az egyediségnek, a spontán keletkezésnek, a szenvedélyeknek, ösztönöknek, érzelmeknek és gondolatoknak. Béklyóba veri az életet, megköti az egyéniséget és egy merev, holt világot teremt, ami az általunk teremtett boldogtalanság és szenvedés oka.

 

A lélek és a szellem működése a tulajdonképpeni élet maga. A jóhoz és rosszhoz kötődő tudatosság nem csak a lélek és a test között tud meghasonlást támasztani, ahogyan a keresztény szemléletek teszik, hanem a lélek és a szellem között is. Bármiről alkotunk mintát, hozunk létre előírásokat, szabályokat és teremtünk rendszert belőlük, amelyhez igazítani próbáljuk a szívet vagy az elmét, az engedelmességi elvárás megfosztja az elmét a rugalmasságától, a szívet pedig az érzékenységétől. Meditációs technikákat szabunk a szellem formálására, lelki gyakorlatokat pedig a lélek alakítására, de mindkettő gyökere annak meg nem értésében rejlik, hogy a jó és rossz tudásán keresztül hogyan ejtik csapdába a szívet vagy az elmét. Az értékrendszerek, minták, normák, előírások szertartásszerű betartása, megszentelése nem egyéb, mint meghasonlás teremtése az egyénben, válogatás tulajdonságai megszabott értékelésén keresztül, elfogadni az értékrendszerbe beilleszthető magatartást és belső erőforrásokat, elvetni a rossznak ítélt tulajdonságokat, amely folyamatból hiányzik az egyén megértése, hiányzik képességeinek és adottságainak felismerése, a cél ugyanis nem az adottságok kiaknázása és felhasználása, hanem az elvárások teljesítése. Az egyik irányzat elveti az érzelmeket, a másik az önálló gondolatokat, a harmadik pedig a szenvedélyeket utasítja el, annak érdekében, hogy rendszere által megkívánt célt az egyén formálásával biztosítsa, közben ellenségévé válik az egyénnek és a keletkezett meghasonlásban az egyén valamelyik választott erőforrásait fordítja önmagával szembe, megrontja az egyént, tönkreteszi természetét, és ezt a folyamatot önfeláldozásnak, megszentelődésnek, megigazulásnak, megváltásnak vagy szellemi tudatállapotnak hívja.

 

Ha a gondolkodás felismeri saját korlátozásait és megérti annak tudatos keletkezési okát, nyílik mód arra, hogy megértse az egyén valódi természetét, érzékenységét, teremtheti meg azt az összhangot, amely az élet, és amely maga a világosság. A jó és rossz tudása visszazökken normális kerékvágásába, amely a megértés szolgájaként funkcionál, és az őszinte kifejezés eszközeként megpróbálja azt tükrözni a környezete felé, ami az egyénnek örömöt vagy bánatot jelent.

 

Az ember értéke az egyénisége. Az Isten minden embert különbözőnek teremtett, akit tehát lehet szeretni, az nem lehet más, mint az ember, akinek van egyénisége. A szeretet hiánya összefügg tehát azzal az elértéktelenedéssel, amely az egyéniség elrejtése által látszatok keltésével teremtünk meg. Amikor alkalmazkodunk, igazodunk, utánzunk és engedelmeskedünk, mintákat veszünk át, típusokká válunk, szerepeket alakítunk, melynek motorja már nem az egyéniségből fakad, hanem az előírásokból, szabályokból, az elvárásoknak való megfelelésből. A jól eljátszott szerep ugyan kelthet szeretetet, de az korántsem az egyént illeti meg, hanem a szerep megalkotóját. A valódi szeretethez az egyéniségnek elő kell bújnia a látszatok, a szerepek mögül, és fel kell adni az igazodás és utánzás folyamatát.

Törvényekkel szabályozott rendszerekben nem érték az őszinte szeretet. Ott kapcsolatbeli és viselkedési típusok és minták az értékek, amelyekhez a törvény alá vetett egyénnek igazodnia kell, és az egyén értékét az elvárt szerep eljátszásának sikere biztosítja. A típusokhoz igazítás folyamata egyben pótolhatóvá is tudja tenni a szerepet, az egyén azonnal elveszíti értékét, ha a meghatározott típust már nem játszhatja el. Nagyon nehéz az ilyen minta szereplőket szeretni, ezért ezek irányában tiszteletet követelnek meg, ami a szeretet látszatát biztosítani tudja. Amennyiben tehát olyan berendezkedést, környezetet teremtünk, amelyben hatalmi szempontok szerint formáljuk meg mintáinkat, elvárásainkat és szabályainkat, az alkalmazkodás és engedelmesség szükségszerűen szorítja háttérbe az egyéniséget, válik értéktelenné az egyén, amit az Isten teremtett, és válik lehetetlenné a szeretet. Ha azonban a közösség szerkezete megőrzi az egyéniség értékét, megszünteti a hatalmi szempontokat, fontossá válik az őszinteség és a bátorság, háttérbe szorul az alkalmazkodás, a félelem, és a szabályoknak való feltétel nélküli engedelmesség, valóban eleven közösség születhet, amelyben éber a szellem, érzékeny a lélek, és a kapcsolatok alapja a valódi szeretet.