A valóság megismerése folyamán az emberi gondolkodás képeket, nézeteket és fogalmakat alkot annak ábrázolására, amit a tapasztalt dolgok, folyamatok összefüggéseiből és össze nem függéseiből felismert, és az első csapda abban a műveletben rejlik, amikor ezeket a képeket, nézeteket számára fontosnak ítélt rendszerbe próbálja illeszteni. Amikor gondolati rendszereket alkotunk változatlan, állandónak látott összefüggéseket állapítunk meg, azt remélve, hogy annál hosszabb életű rendszert találtunk, minél stabilabb, minél szilárdabb alapokra építünk. Ám ezzel konfliktust teremtünk a folyamatosan változó valóság, és az általunk kimerevített ábrázolása, leírása között, a konfliktus annál erősebb, minél merevebb rendszert alkottunk. Rengeteg féle rendszert kovácsolunk a valóság ábrázolásának igényével, az Istenről, a természetről, az életről, az emberi kapcsolatokról, a gazdasági helyzetről, de míg rendszerünk felállításának időpontjában még közel helyesen – látszólag - tükrözhetik a valóságot, a következő pillanatok változásai már borogatják nézeteink és tételeink érvényességét.  A konfliktus eszmerendszerünk, értékrendszerünk, vallási rendszerünk és a valóság között annál erősebb, minél kevésbé figyelünk oda a valóságra, és minél erőteljesebben ragaszkodunk rendszerünk által nyújtott valóságábrázolásához.

Rendszereink alkotásának egyik legfontosabb vonása, hogy a valóságból azokat a folyamatokat ragadjuk meg, amelyek a legkevésbé változnak, stabilak, állandóak, könnyen előidézhetőek, ismételhetőek, így termékül egy olyan valóságot rajzolunk meg, és írunk le, amelyből hiányzik a változás, nincsen benne élet, holt és merev szerkezetű alakot vesz fel. Előszeretettel hagyjuk ki a valóság értelmezéséből azokat a folyamatokat, amelyek rendszerbe nem illeszthetőek, egyediek, sosem ismételhetőek, pillanatnyiak, ezzel csak annak a területnek a megismerését szolgálva, amely az általunk kialakított rendszerbe beilleszthető. Az állandó, ismételhető, rendszerbe illeszthető és szilárd nézeteket és képzeteket a valóság szabályainak hívjuk, amelyek ugyanolyan körülmény között, ugyanazon feltétel mellett ugyanazt az eredményt hozzák létre, és ezt a folyamatot a valóság megismerésének, összefüggéseinek feltárásának hívjuk. Pedig fordítva történik. Minél szilárdabb, változtathatatlanabb, felülbírálhatatlanabb, állandósult eszmerendszert alkotunk, a valóság annál holtabb, merevebb részélt fogalmazzuk meg, és az élettől, a természet dinamikájától, az ember megértésétől egyre távolabb kerülünk. A változó valóságot ugyanis nem lehet rendszerekbe foglalva leírni, de rendszereinkkel lehet addig korlátozni és megkötözni, amíg a változás megszűnik benne, és az élőből valami holt, merev dolog lesz, a változásból pedig szabályozott műveletek sorozata.

Egy rendszer elemekből, azaz valóság olyan egymástól különálló dolgaiból, eseményeiből, folyamataiból, jelenségeiből áll, amelyek között meghatározható kapcsolat van, működésükben pedig összefüggés mutatható ki. Társadalmi rendszerekben ez a kapcsolat hatalmi, azaz alá és fölérendelt kapcsolatok szervezett egysége. Míg fizikai rendszerek esetében a rendszer elemeinek műveletét és elemei közötti kapcsolatot szabályokkal írjuk le, társadalmi rendszereink esetében a társadalmat alakító emberek kapcsolatát és tevékenységét meghatározó törvényekkel. Nincs olyan nagy különbség fizikai szabályok és társadalmi törvények között, az ember hasonlóan közelíti meg gondolkodásával mindkét rendszer működtetését, ugyanolyan körülmények között, ugyanolyan feltételek mellett mindegyik résztvevő elem esetében a rá vonatkoztatott elvárt eredményre vezessen.

A módszer számára azonban továbbra is idegen marad a valóság folyamatos változása, az új születése, a szabálytalan, a kivételes, a különleges, az egyedi esetek és jelenségek keletkezése, a meg nem ismételhető dolgok kezelése, és a rendszerbe nem illeszthető, valamint a rendszerből kihulló esetekkel való viszony kérdése. Összefoglalóan idegen marad: az élet.

 

A törvények tehát azok a meghatározó elvek a rendszeren belül, amely az elemek viselkedését, tevékenységét és az elemek közötti kapcsolatok természetét megszabja. De míg a fizikai rendszerek esetében is a valóságban lezajló folyamatok csak annyiban tudják igazolni a laboratóriumi környezetben megállapított törvényeket, amennyiben a valóságot maximálisan a kísérleti körülményeknek megfelelően igazítjuk, a társadalmi törvényekkel is ez a helyzet, az embereket, a kialakítani kívánt társadalmi rendszerbe mindig illesztgetni kell, azokat a feltételeket, körülményeket pedig, amelyek között a törvény képes megszabni az emberi kapcsolatokat és viselkedéseket igyekszünk tartósan fenntartani. Ezzel a törekvésünkkel merevítjük be rendszerünket és tesszük akadályává a valóság, az élet szükségszerű változásainak.

A törvények, a szabályok a gondolkodás egy speciális működésének a termékei, amelyben állandóan megismételhető mintákat igyekszünk meghatározni. A csapda abban a gondolatban rejlik, hogy míg törvényekkel, szabályokkal kiépített rendszerünk felett nem képzelünk el egy nem törvények és szabályok alapján működő részletét a valóságnak, a valóság elképzelésünkkel szemben mindig meghaladja, és bizonyít egy törvényekkel és szabályokkal nem leírható területet. Ezt a csapdát annak ellenére, hogy a gondolkodás képes lenne kikerülni, mégis folyamatosan fenntartjuk, ápoljuk érdekeket fűzünk hozzá, és biztosítani próbáljuk minél hosszabb megőrzését, fennmaradását. A gondolkodás, amikor megérti a környezetet, igazságokban fogalmazza meg, ezek az igazságok képesek leírni a valóságot összefüggéseivel és össze nem függéseivel egyben, törvényeivel és törvénytől független részével egyben, ismételhető és többé meg nem ismételhető eseményeivel egyben. A tudomány mai szintje azonban ragaszkodik az olyan valóság ismerethez, csak azt igyekszik leírni lés megfogalmazni, amelyek ismételhetőek, körülményei mesterségesen előállíthatóak, és ezen a folyamaton keresztül bizonyíthatónak ítéli, azaz törvényszerűségekben megfogalmazhatóak, és míg a feltárt ismereteink egy úgynevezett „függési” viszonyokkal írhatóak le, a valóság másik területe megértés nélkül marad. Pedig az élet minél dinamikusabb, változékonyabb és rugalmasabb dolgaival találkozunk, annál kevésbé fogalmazhatjuk meg törvények és szabályok segítségével. Ezen a területen sokkal inkább érvényesíthetjük az egyediről, a különlegesről, az egységről, a harmóniáról, a halmazokról és az eredetiségről alkotott fogalmainkat, amelyek olyan viszonyokat írnak le az elemek között, amelyeket nem a rendszer törvényei és szabályai szabnak meg, hanem az elemek sajátosságai és viselkedési normái. Ez az egység más, mint a rend egysége, mivel ott az elemek viselkedését törvények határozzák meg, ebben az egységben az elemek viselkedését a képességeik határozzák meg. Azt hívom tehát harmóniának, ahol az elemek képességeiből fakadó viselkedés olyan viszonyok között megy végbe az egység többi elemével, ahol nem megy a többi elem viselkedésének a kárára, az elemek nem függő vagy alá-fölérendelt viszonyban vannak egy szabályozó rendszer törvényeitől, hanem egymás mellett létező, azaz kapcsolatuk a „szabadság” viszonyaival írható le. Lehet az elem óriási, vagy törpe, erőteljes vagy gyenge, mozgékony vagy tétlenebb, a lényeg hogy viselkedését képességei határozzák meg, és nem egy rendszerhez való igazodás szabályai és törvényei. Anarchia akkor keletkezik, ha ezek az elemek képességeik segítségével a többi elem kárára, elfojtására működnének, ilyenkor nincs harmónia, nincs egység, ahol egymással összhangban működnek az elemek a képességeik szerint, sem rend, ahol a törvények szabják meg az elemek tevékenységét és kapcsolatát, és fellép a káosz, az összevisszaság és a zűrzavar.

 

A valóság megismerése tehát akkor válik mélyebbé, ha a gondolkodás képes meghaladni a törvényszerűségekkel, szabályokkal írható világokhoz való ragaszkodását, és el mer rugaszkodni a törvényszerűségekkel, szabályokkal le nem írható részletek felé is.

Ha jól megfigyeljük, a törvények és szabályok rendszerével pontosan ugyanahhoz a csapdához érkeztünk, mint amit a jó és rossz tudásának elemzésekor már feltárni próbáltam. Ha értéktelennek tekintjük az elemek önálló viselkedését és számításon kívül próbáljuk hagyni a kapcsolataikban a képességeiket meghatározó szerepüket – őszinteségük kerül támadás alá -, akkor értékesnek az elemek kívülről meghatározó módszereit, a törvényeket fogjuk értékelni. Ezzel párhuzamosan az elemek viselkedését és képességeit pedig egy illesztési folyamat részévé igyekszünk tenni – szerepek eljátszása lesz védett és lényeges -, jónak tekintve azt a folyamatot és azt az eredményt, amikor ez sikerül, rossznak ítélve azt, amikor és amitől ez kudarcba fullad. A törvényekkel megfogalmazzuk azokat a mintákat, normákat, amelyeknek az elemek viselkedésének, az egyén magatartásának, cselekvésének megfelelnie kell, ezeket parancsokban, előírásokban, tiltásokban fogalmazzuk meg, és az alapvető követelmény az engedelmesség lesz. Az engedelmes, törvénytisztelő egyén lesz a „jó ember”, az „erkölcsös ember”, az engedetlen, törvényszegő egyén lesz a „gonosz ember”, a „bűnös ember”, a kettő közötti határvonalat a törvény mintái és szabályai húzzák meg. A törvény legkisebb formájában sem jelent mást, mint hatalmat, amelyben az egyik elem függővé kényszerül válni a másiktól, és a kettő közötti viszonyt szabályok segítségével állapítják meg. A hatalom a jó és rossz tudásának specifikusan használt változatának a gyümölcse, amelyből hiányzik a megértés, az igazság és az élet. A hatalom mintákat szab, normákat szab annak definiálására, mit tekint jónak (előírtnak) vagy rossznak (tiltottnak), forrását pedig a hatalom biztosításának érdekei szolgáltatják. Ezeket törvényekkel és szabályokkal írja le, és konfliktushelyzetet teremt az egyén létfeltételeinek valamint a függési rendszer elvárt feltételeinek megteremtésért küzdő hatalom között. Ennek a harcnak leghatékonyabb eszköze az áldás és átok alkalmazásának technikája, amelyek az egyén befolyásolásának szándékából találtak ki. Mivel a hatalom képes feltérképezni az egyén jólétére és gyötrelmére való dolgokat, az áldások és átkok semmi egyebet nem jelentenek, mint az egyén engedelmességre bírásához szükséges olyan ráhatások gyűjteményét, amelyek ezen a jóléten vagy gyötrelmen alakítani tudnak. Az áldások, vagy átkok mögött nem kereshetünk szeretetet, vagy megértést, vagy az indokok kutatásának vágyát, amikor érdekek húzódnak meg mögöttük, különösen akkor, ha mindkettő célja együttesen az egyén engedelmességének elérése, annak a parancsainak, akinek az ígért alakításoknak a lehetőségei az egyén jólétével vagy gyötrelmeinek előidézésében a hatalmába kerültek. A bőség, a biztonság, az egészség, a hosszú élet alakítása feletti hatalom megszerzésével azoknak az életét tudják áldásokkal és átkokkal engedelmességre késztetni, akiknek élete ezeknek a lététől vagy megfosztásától függ. A föld, a természet, az energiaforrások felett megszerzett hatalom szolgáltatja azt a lehetőséget, hogy áldásokkal és átkokkal, jutalmakkal és büntetésekkel a hatalom által kibocsátott törvények alá vethessék azokat, akiknek élete attól a földtől, természettől, energiaforrástól függ. Mózes történetében nem csak a „tejjel és mézzel folyó föld” megszerzése a cél, hanem pontosan az, hogy ennek birtokában állítsák a rajta letelepedő nép életét a törvény szolgálatába.