Bevezetőnek néhány megjegyzést tennék a Biblia első könyvének első fejezetéhez, Mózes teremtés történetéhez. Kifejezetten gondolatébresztő vélekedéseknek szánom, amelyet a történet olvasása során azért mindenképp érdemes megfontolnunk. Meglátásom szerint nincs elegendő bizonyítékom annak eldöntéséhez, hogy a teremtés vagy evolúció elvei között dúló vita mérlegét nyilván való módon valamelyik oldalra billentsem. Szerintem ennek bizonyítására képes lesz egy későbbi elfogulatlan tudomány, amely nem veszi a Biblia teremtésének napjait 24 órás szó szerinti leírásnak, mint ahogy a biblikus keresztények azt állítják, ugyanakkor nem helyettesíti be minden Istentől eredő alkotási pont helyére a környezet végtelen idejének véletlen működését kötelező elvként, vagy a környezet „szinte tudatos” szelekcióját fejlődési elvként. 

A Biblia teremtésének napjait ugyanis a teremtés története nem definiálja 24 órában. Mi a 24 órás időszakot annak a napnak kelésével és nyugvásával határozzuk meg, amely a teremtés időszakában csak a negyedik nap válik láthatóvá, működőképessé, jelentőség telivé, egyáltalán onnantól lehetne beszélni 24 órás időtartamokról, amely az ember számára jelenti a reggel és este váltakozásának a tartamát.

 

 1 Mózes 1,14-15:

És mondta Isten: Legyenek világítók az ég boltozatán, hogy elválasszák a nappalt az éjjeltől és legyenek jelekül ünnepek, napok és évek számára; 15. és legyenek világítókul az ég boltozatán, hogy világítsanak a földre!

 

A részlet egyértelműen beszél arról, hogy a nap, a csillagok, a hold az embernek lesz jelül a nap és az évek számolására, hibásan használja egy keresztény tehát a teremtés napjait meghatározó időtartam hosszának meghatározásához. A teremtés napjait meghatározó világosság az első nap lett megteremtve.

 

 1 Mózes 1,3-5:

3. És mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. 4. És látta Isten a világosságot, hogy jó és elválasztotta Isten a világosságot a sötétségtől. 5. És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig elnevezte éjjelnek. És lett este és lett reggel: egy nap.

 

 Az első nap teremtett világosság váltakozásától függ a teremtés napjainak a hossza, ám ez a tartam a teremtés történetben nincsen meghatározva. Annak eredete sincs meghatározva, hogy ennek a világosságnak mi a forrása, pontszerű vagy szórt, energia vagy tűz, szellemi vagy fizikai,  ami csak akkora megkülönböztetést enged meg első nekifutásra, hogy a világosság léte nem a nap, nem a csillagok, és nem a hold világító testeinek szerepétől függ. Találunk később a világosság jellegére mutató utalásokat a Biblia egyéb helyein, amelyek már pontosíthatják ennek az értelmét, de hogy beazonosítsuk az első nap teremtett világossággal, még az sem elegendő.

 

 János 1,4:

Õ benne van az élet, és az élet pedig az emberek világossága;

 János 1,9-10:

Az igazi világosság eljött volt már a világba, a mely megvilágosít minden embert. A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt.

 János 5:35:

Ő az égő és fénylő szövétnek volt, ti pedig csak egy ideig akartatok örvendezni az ő világosságában.

 1. János 1:5:

És ez az üzenet, a melyet tőle hallottunk és hirdetünk néktek, hogy az Isten világosság és nincsen ő benne semmi sötétség.

 

Azt mindenképpen észre kell vennünk, hogy több szöveg a világosságot több helyen az élet forrásával, annak lényegével kapcsolja össze, így nem lehetetlen, hogy az első nap teremtett világosság nem volt élettelen fény, mint például a fizikai világban ismert különféle energiák alakításából származó világító források esetében.

 

Következő megjegyzésem, hogy a földi élet teremtésének sorrendje gyakorlatilag megfelel a tudományos elméletek szerint állított és hozzáfűzött Isten nélkül értelmezett sorrendjének: növények, halak, madarak, szárazföldi állatok, ember. A teremtés leírása nem törekszik pontosságra, hiszen néhány soros ismertetővel szolgál csak, így az egysejtűek, bogarak, gombák, őslények kihagyása a teremtés leírásának vonatkozásában csak kiegészítésnek szolgálhatnak.

 

Itt ragadom meg az alkalmat arra, hogy a teremtés első fejezete már az ember megteremtéséről beszél, és mivel hasonlóképpen említi meg azt, mint a növények és állatok megteremtését, szükséges azt a következtetést levonnunk, hogy nem egy emberpár megteremtését, hanem az emberiség megteremtését jelenti ezekben a sorokban. Hogy az Édenkert történetében szereplő emberpár születését és sorsát külön kell választanunk az egész emberiség teremtésétől tükrözi az a tény is az írásokban, hogy a gyilkosság után Ádám közelében elüldözött Káin már máshol vesz magának feleséget, történetesen Nód földjén (1 Mózes 4,16-17), ahol elüldözése után megtelepszik. Az Édenkert emberpárja, és az emberiség tehát két különböző vonal, és ennek alátámasztására Nód földjén az Édenkert történetétől függetlenül élő emberek sorsával találkozunk.

 

A teremtés egyik érdekes mozzanatának látom a nap, hold, csillagok negyedik nap való megteremtését, amely úgy tűnik, mintha a földi élet kialakulásának valamilyen külső szemlélője írná le a folyamatot, a föld felszínén állva, és kamerával figyelve az eseményeket. Ha az égbolt a föld feletti hatalmas vízpára miatt eleve láthatatlan volt, akkor a vízpára kitisztulásának, az égbolt megjelenésének időszaka lényegében a növények kialakulása utánra már, de az állatok megjelenése ellőttre helyezhető. Ha a madarak és a szárazföldi állatok életfeltétele a szabad légtér, oxigén és a fény, akkor az időzítés kiváló.

 

A teremtés hogy úgymond nem a vízből eredezteti az életet, hanem a szárazföldről, a növényekkel kezdve, és ez elgondolkodtatásra késztet. Az evolúció állítása szerint, az egysejtűekből ugyan, de a vízből eredezteti alapvetően az életet, de én megvizsgáltatnám a szárazföldi, továbbá a növényi élet elsődlegességének kérdését is az életnek nem a vízben való megszületésének lehetőségét. Ezt a növényi elsőbbséget jelzi a teremtéstörténetben az a szemmel leírható tény, hogy a halakat a szemlélő a növények utánra helyezi az élet kialakulásában. Ehhez megint hozzáteszem a földön álló és az eseményeket leíró személy szempontját, aki ezen a módon természetesen csak a szemmel látható folyamatokat képes megfogalmazni, de a szemmel nem láthatóakat (atomok, baktériumok, vírusok, élősködők, energiák, erőterek, stb.) nem.

A víz például nem lett megteremtve, hiszen az már létezett a teremtés előtt:

 

 1 Mózes 1,1-2:

1. Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. 2. És a föld puszta és kietlen volt és sötétség volt a mélység színe fölött; Isten szelleme pedig lebegett a vizek színe fölött.

 

Láthatjuk, hogy a víz nem volt a teremtés folyamatának része, ami azért igen érdekes következtetésekre enged lehetőséget. Például, a teremtés csak a földet érintő folyamatokat írja le, mint egy külső szemlélőként tekintve, a föld felszínéről állva, nem beszélve arról, hogy az egysejtűek már régen benne élhettek a vízben, csak az események tanúja azokat szemmel nem érzékelhette. Ha a földön álló szemlélő oldaláról vizsgáljuk a teremtést, akkor az első napi világosság lehet a vízpára fölött működő Nap hatása, de csak a növények megteremtése után, a vízpára függöny eltávozásakor válik szemmel is láthatóvá, a csillagokkal, és holddal együtt, ami érzékletesen a teremtés negyedik fázisában jelenik meg.

 

A jelen tanulmány szempontjából inkább használatos észrevételünk az első fejezet teremtés történetéből, hogy abban az ember teremtése itt emberiség szintjén zajlik le, hasonlóan a növények, halak, madarak, állatok nemeihez, fajtáihoz, és sokaságához, és ahol a szaporodás parancsa erkölcsi korlátozások nélkül, kiemelt módon van hangsúlyozva:

 

 1 Mózes 1,25-28:

25. És alkotta Isten a föld vadját a maga neme szerint, a barmot a maga neme szerint és a föld minden csúszó-mászóját a maga neme szerint. És látta Isten, hogy jó. 26. És mondta Isten: Alkossunk embert képmásunkra, hasonlatosságunk szerint, hogy uralkodjék a tenger halán, az ég madarán és a barmon, meg az egész földön és minden csúszó-mászón, mely mozog a földön. 27. És teremtette Isten az embert az ő képmására, Isten képmására teremtette őt; férfinak és nőnek teremtette őket. 28, És megáldotta őket Isten és szólott hozzájuk Isten: „Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet és hódítsátok meg; és uralkodjatok a tenger halain és az ég madarain és minden állaton, amely mozog a földön.”

 

Semmi nem indokolja, hogy a történet ebben a megfogalmazásban a föld vadja esetében a föld vadaira általában, az ember esetében pedig nem a föld emberiségére általában, hanem egyetlen emberpárra gondol.

 

Az Édenkert történetét közlöm az alábbiakban, mivel részletes vizsgálatnak fogom kitenni:

 

 1 Mózes 2,4-3,24:

 

Éden kertje

4. Ez a keletkezése az égnek és a földnek, amidőn teremtettek, amely napon alkotta az Úristen a földet és az eget. 5. De semmi mezei növény sem volt a földön és semmi mezei fű sem sarjadt még, mert nem bocsátott esőt az Úristen a földre és ember sem volt, hogy megmunkálja a földek. 6. De köd szállt föl a földről és megáztatta a termőföld egész színét. 7. Akkor megalkotta az Úristen az embert a föld porából és lehelt az orrába éltető lelket, és az ember lett élőlénnyé.

A kert

8. És ültetett az Úristen kertet Édenbe, kelet felől és odahelyezte az embert, akit alkotott. 9. És növesztett az Úristen a földből mindenféle fát, kívánatosat a tekintetre és jót az eledelre; az élet fája pedig a kert közepén volt, meg a jó és rossz tudásának fája. 10. És egy folyam jött ki Édenből; hogy áztassa a kertet; onnan pedig elágazott és lett négy főfolyóvá. 11. Az egyiknek neve Pisón, az, mely megkerüli Cháviló egész országát, ahol az arany van. 12. És ezen országnak aranya jó; ott van az illatos gyanta és az ónixkő. 13. A második folyó neve Gichón; az, mely megkerüli Kúsnak egész országát. 14. És a harmadik folyó neve Chiddekel, az, mely Ássúr keleti oldalán folyik; és a negyedik folyó az Eufrátesz.

15. És vette az Úristen az embert és belehelyezte Éden kertjébe, hogy megmunkálja és őrizze azt. 16. És megparancsolta az Úristen az embernek, mondván: A kertnek minden fájáról ehetsz; 17. de a jó és rossz tudásának fájáról ne egyél arról, mert amely napon eszel arról, meg kell halnod.

Az asszony teremtése

18. És mondta az Úristen: Nem jó, hogy az ember egyedül van, alkotok számára hozzá illő segítőtársat. 19. Mert alkotta az Úristen a földből a mező minden vadját és az ég minden madarát, elvitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi azt el, és bárminek nevezi el az ember az élőlényt, az legyen a neve. 20. És adott az ember neveket minden baromnak, az ég madarának és a mező minden vadjának; de az ember számára nem talált neki megfelelő segítőtársat. 21. Akkor bocsátott az Úristen mély álmot az emberre, hogy elaludt; ekkor kivett egyet annak bordáiból és húst zárt helyébe. 22. És alakította az Úristen a bordát; melyet kivett az emberből, asszonnyá és elvitte azt az emberhez. 23. Akkor mondta az ember: Ez immár csontomból való csont és húsomból való hús; azért neveztessék asszonyembernek, mert férfiemberből vétetett az. 24. Azért hagyja el a férfi az ő atyját és anyját és ragaszkodjék feleségéhez, hogy legyenek egy testté. 25. És mindketten meztelenek voltak, az ember és az ő felesége, de nem szégyellették magukat.

3. fejezet

Az ember próbája

1. A kígyó pedig ravaszabb volt a mező minden vadjánál, melyet alkotott az Úristen és mondta az asszonynak: Valóban azt mondta Isten, hogy ne egyetek a kertnek egy fájáról sem? 2. És mondta az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. 3. De azon fának gyümölcséből, mely a kert közepén van, mondta Isten, ne egyetek abból és ne nyúljatok hozzá, hogy meg ne haljatok. 4. És mondta a kígyó az asszonynak: Nem kell majd meghalnotok. 5. Hanem Isten tudja, hogy amely napon esztek abból, megnyílnak szemeitek és olyan lesztek, mint Isten, jót és rosszat tudók. 6. És látta az asszony, hogy jó a fa eledelre és hogy gyönyörűség az a szemnek és kívánatos a bölcsességért, vett annak gyümölcséből, evett és adott férjének is, ki vele volt és az is evett. 7. Akkor megnyíltak mindkettőjüknek szemei és megtudták, hogy ők meztelenek; összefűztek fügelevelet és készítettek maguknak ágyékkötőket. 8. Mikor meghallották az Úristen hangját, amint jár a kertben a nap alkonyatán; akkor elrejtőzött az ember és az ő felesége az Úristen elől a kert fái között.

Az ítélet

9. És szólította az Úristen az embert és mondta neki: Hol vagy? 10. És az mondta: Hangodat hallottam a kertben és féltem, mert meztelen vagyok, azért elrejtőztem. 11. És (az Úristen) mondta: Ki adta tudtodra, hogy te meztelen vagy? Talán azon fáról, melyre nézve megparancsoltam neked, hogy ne egyél arról, ettél? 12. És mondta az ember: Az asszony, kit mellém adtál, ő adott nekem a fáról és én ettem. 13. És mondta az Úristen az asszonynak: Mit tettél? És az asszony mondta: A kígyó szedett rá engem és én ettem.

14. És mondta az Úristen a kígyónak: Mivelhogy ezt tetted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad közül, hasadon járj és port egyél életed minden napján át! 15. És ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, a te magzatod és az ő magzata közé; ő fejen sebez meg téged és te megsebzed őt a sarkán.

16. Az asszonynak pedig mondta: Szaporítani fogom terhességed fájdalmát; fájdalommal fogsz szülni gyermekeket, de férjed után lesz vágyakozásod és ő fog uralkodni rajtad.

17. Az embernek pedig mondta: Mivelhogy hallgattál feleséged szavára és ettél a fáról melyre nézve megparancsoltam, mondván: Ne egyél arról, átkozott legyen a föld miattad, fáradalommal egyél belőle életed minden napján át. 18. Tövist és kórót növesszen neked és edd a mező füvét. 19. Arcod verejtékével edd a kenyered, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél, mert por vagy és a porba térsz vissza.

20. És elnevezte az ember az ő feleségét Chavvának (Éva), mert ő volt anyja minden élőnek. 21. És készített az Úristen az embernek és feleségének bőr köntösöket és felöltöztette őket.

A kiűzetés az Éden kertből

22. És mondta az Úristen: Íme, az ember olyan lett, mint bármelyik közülünk, tudván jót és rosszat; most pedig, hogy ki ne nyújtsa kezét és vegyen az élet fájáról is, hogy egyék és örökké éljen! 23. Ki küldte tehát őt az Úristen Éden kertjéből, hogy megmunkálja a földet, melyből vétetett. 24. És elűzte az embert és elhelyezte az Éden kerttől keletre a kerubokat és a villogó kardot, mely körülforog, hogy megőrizzék az utat az élet fájához.

 

Elsőként azt kell megfigyelnünk, hogy a történet valójában egy helyi esemény leírása, korántsem szabad a világ teremtésének újbóli előadásaként értelmezni. Nem csak azért, mert a létrehozás sorrendje (ember, növény, mezei vadak, égi madarak) nem egyezik meg a teremtés sorrendjével (növények, halak, madarak, mezei vadak, ember), hanem azért, mert a történet maga is jól meghatározott helyszínhez kötött, amelyet igyekszik az író pontosan földrajzi nevekkel és folyókkal meghatározni. A teremtés már lezajlott, az eseményeket vezérlő Úristen pedig már csupán formálja az embert és az állatokat, a növényeket pedig csak ülteti. Már ennél a pillanatnál meg kell jegyezni, hogy az Édenkertnél működő Úristent meg kell különböztetnünk az első fejezetben említett Teremtő Istentől. Az Úristen láthatóan bele szól a teremtésbe, elfoglal belőle egy helyszínt és rátermett munkásságba kezd, a már létező földből alakít, formál, úgymond minden szereplőt mesterségesen hoz létre, magát a kertet is tervszerűen ülteti, gyakorlatilag egy kísérleti környezetet alkot meg. Ha a világ a teremtés pillanatában igen jó volt, akkor miért kellett külön egy Édenkertet alakítani benne, a világ maga nem volt édenkert? Az Úristennek tehát nem felelt meg, szükséges volt egy olyan környezet kialakítása, amely az Úristen szempontjait tükrözi, és nem a teremtés szempontjait. Ezek a szempontok, vagyis az Úristen szándékai első pillantásra nem derülnek ki, tehát ennél a történetnél még a választ nyitva hagyjuk. Ám néhány jellegzetes vonásával már ennél a történetnél megismerkedhetünk, kiemeljük az intelligenciáját, mivel nem egyszerű dolgokat képes megformálni, nem csak szelektív kertet tud különleges fákkal a közepén kialakítani, hanem állatokat, embert tud formálni a föld porából, azaz „szervetlen anyagból”. Ma ezt a folyamatot természetesen génmanipulációnak hívnánk, de ezt a korabeli ember hogyan tudta volna felfogni, megérteni? Ha teremteni nem tud, de aktívan képes a világba beleszólni, beavatkozni, legyen az élet keletkezésével vagy az élet pusztításával kapcsolatos, de hasonlóan hajtva végre egy tudományosan magas szinten képzett emberhez, azaz nem a Teremtő módján, pusztán a magasabb rendű intelligenciája segítségével. Mi több sőt, képes beszélni az emberrel, külső alanyként, érthető beszéd formájában, szemmel látható alakja van, amely megjelenése elől az emberpár elrejtőzni is képes, a bőrruhákat sem teremti, hanem készíti az emberpárnak a kiűzetésekor, tehát technikai felkészültséggel, aktivitással rendelkezik. Az Isten, a Teremtő, az Örökkévaló neveket itt helyből megvonom tőle, tekintve az első fejezetben még meg lévő teremtési képesség ebben a fejezetben már hiányzik. A Teremtő Isten képességeivel szemben a teremtett lény megnyilatkozásait támasztja alá a hallható beszéd, és a szemmel láthatóság képessége, a fizikai vagy technikai aktivitás, amely inkább egy intelligens teremtett lényre, mint a teremtőjére utal. Így aztán a későbbiekben Ismeretlen Intelligenciának hívom, aki azért rendkívüli képességekkel bír, hiszen az akkori ember számára még ismeretlen fejlettséget mutató, konkrét, fizikai-technikai beavatkozásokat látunk tőle a teremtett világba, ahol az ember még tudományosan fejletlen, technikailag elmaradott. A Mózesnél leírt csodákról éppen azt kell észrevennünk, hogy azok valójában a mai kor tudományos fejlettségével rendelkező embere előtt nagyon jól elképzelhető technikai eszközök segítségével könnyedén megvalósíthatóak, tehát nem kezelem a csodákat másképp, mint a korabeli ember technikai szintjét meghaladó beavatkozás. Az Édenkertbe helyezett ember elnevezésére is találóbb lesz az Ádám szó, mivel a történet nem az ember teremtéséről, hanem kifejezetten csak Ádám és Éva sorsáról szól.

 

Az Édenkert helyi jellegű története nem csak azt engedi feltételezni, hogy a világ nem édenkertszerűre teremtve volt igen jónak tekinthető, hanem azt, hogy a szenvedés, és a halál része volt a teremtésnek. A teremtés körforgásának, az élet fenntartásának, az egyensúly megőrzésének, és az egyes élőlények sorsának elengedhetetlen kelléke volt nem csak a gyönyör és a szenvedés, de a születés és a halál is. Mivel az egyesülés és bomlás, keletkezés és elmúlás szükségszerű része a teremtett világnak, valamiféle egyensúly és körforgás az ember léte és beavatkozása nélkül is jellemző vonása a természetnek, azt a következtetést kell levonnunk, hogy a teremtés maga az élet és a halál, a születés és megszűnés vonásával együtt lett igen jónak teremtve. Keresztény írásmagyarázók szeretik a világban levő szenvedést, pusztulást és halált kifejezetten Ádám botlásának eredményeképp betudni, ám az Édenkert története ehhez a szemlélethez nem nyújt elégséges alapot. Ellenkezőleg. A történet logikája azt támasztja alá, hogy a halál már létezett a világban, Ádámnak tudnia kellett a jelentését, amikor a tiltás következményeképp megemlítik neki, az átok csak válogatott szenvedéseket tesz hozzá, amiért a világban levő össze szenvedést és halált az Édenkert történetének rovására írni igen megalapozatlan állítás. Az örök élet fáját felesleges volt ültetni, ha minden élőlény halhatatlannak volt teremtve. Az Ismeretlen Intelligencia csak aznapi halál fenyegetését ígérte csak az emberpár vonatkozásában, tehát nem minden emberre, minden utódra, és az egész világra értve a kijelentését, és valójában csak a halál idejére helyezte a hangsúlyt az „aznap” gondolatával, nem pedig egyáltalán a halálra magára. Ádám is és Éva is tudta mit jelent meghalni, ezért a tiltásnak volt értelme előttük, ha a világban teljesen ismeretlen jelenség lett volna a halál, akkor az emberpár számára érthetetlen parancs lett volna a tiltás.

 

 2, 17. de a jó és rossz tudásának fájáról ne egyél arról, mert amely napon eszel arról, meg kell halnod.

 

A halál ígérete tehát csak a szakítás napjára vonatkozott, csak a szakító emberre, nem a halál bevonulására a világba, sem arra, hogy majd valamikor meg fog halni az utóda is, sőt minden ember Ádám engedetlensége következtében. Ha a fenyegetettség minden emberre, a természetre, és az egész világra vonatkozott volna, akkor a megfogalmazás másképp hangzott volna, az aznapi időbeli korlátozás kimaradt volna, és többes számú vonatkoztatást alkalmazott volna az író: „mert ha eszel a fáról, neked is és minden magzatodnak, az egész világnak, és minden teremtett lénynek halál lesz a méltó sorsa”

Az sincs megindokolva a történetben, hogy miért kellene meghalnia a jó és rossz tudásának fájáról szakító embernek. Mert mérgező a fa gyümölcse? Vagy, mert a fa másnak birtokában, például a kígyó hatalmában van, aki megöli azonnal, ha valaki a fáról szakít? Vagy, mert az Ismeretlen Intelligencia valamiféle büntetésképpen fogja megölni a parancsának engedetlen fáról szakító embert? Ahogy biblikus keresztény írástudók szeretik állítani, alátámasztandó az engedelmesség egyébként általuk létfontosságúnak ítélt elvét. Nem is lehet megfejteni a halálos indoklás értelmét a jó és rossz tudásának jelentőségének megértése nélkül. Ami azonban a történetben alá van támasztva, az mindenképp csak az aznapi halálra vonatkozó ígéret, csak a szakító emberre hárított felelősséggel, és azonnal látható is a történetből, hogy az ígéret nem következett be. Hogy Ádám és Éva nem halt meg a szakítás napján, sőt a Mózes történet későbbi állítása szerint igen hosszú életet élt:

 

 1 Mózes 5,5:

Voltak pedig Ádám összes napjai, melyeket élt kilencszázharminc év, azután meghalt.

 

Azt a következtetést kell levonnunk, hogy az aznapi halál ígéretének teljesületlensége valami változást kellett jelentsen a kezdeti elvárásokhoz képest. Nem az a helyes magyarázat, ahogy keresztény írástudóknál szoktak érvelni, hogy ha nem haltak volna meg aznap, akkor az Úristen hazudott volna, hanem azt kell megérteni, hogy a körülmények változtak meg oly módon, hogy a halálos következmény beálltához nem volt elégséges indok a szakítás puszta ténye. Ádám és Éva mentegetőzései úgy látszanak hatottak, mivel egyik sem saját szándékból, hanem végső indokként a félrevezetésükre hivatkozva állították, hogy ettek a fáról, az aznapi halálos vég kiűzetésre és különféle átkokra változott. Ha jól megfigyeljük, az átkok között nem szerepel a halál, tehát megint csak arra kell gondolnunk, hogy a halál a teremtés részeként már korábban is meg kellett lennie, a kiűzetéssel valójában Ádám és Éva örökéletűvé válásának esélyei szűntek meg.

 

 1 Mózes 3,22-24:

22. És mondta az Örökkévaló Isten: Íme, az ember olyan lett, mint bármelyik közülünk, tudván jót és rosszat; most pedig, hogy ki ne nyújtsa kezét és vegyen az élet fájáról is, hogy egyék és örökké éljen! 23. Aki küldte tehát őt az Örökkévaló Isten Éden kertjéből, hogy megmunkálja a földet, melyből vétetett. 24. És elűzte az embert…

 

Nem halt meg aznap sem Ádám, sem Éva, ellenben megszűntek az esélyeik az örök élethez a kertből való kényszerű távozásukkal. A keresztény írástudók szoktak érvelni a halál különféle fokozatainak beállításával, tehát, hogy nem fizikai halálról, hanem lelki vagy szellemi halálról kell beszélnünk, csakhogy ezt a nézetet a történet nem támasztja alá, hiszen akár szellem, akár lélek nélkül egy élőlény teste nem maradhatna fenn. Nem beszélve arról, hogy ebben az esetben a történet meghatározná a fizikai halál és a szellemi halál különbségét, és az utóbbit az eltérés hangsúlyozásával támasztaná alá.

Szoktak érvelni az Istentől való elszakadtság állapotával, ám ez szintén nem történet-hű szemlélet, mivel a történet főszereplőjének beállított Úristen, az Ismeretlen Intelligencia a fa gyümölcsének megevése után ugyanúgy beszélt Ádámmal és Évával, mint a szakítás előtt, sőt ugyanúgy látható és hallható módon jelentkezett előttük, és kezeivel még bőrruhákat is készített a felöltöztetésükre. Nem szakadt el sem Ádám, sem Éva az Ismeretlen Intelligenciától, sőt még fiaik is láthatták, beszélhettek vele hasonlóképpen füllel hallhatóan és szemmel láthatóan, mint a szüleik, a történet tehát éppen úgy nem beszél elszakadásról, mint ahogyan bekövetkezett halálról sem.

De állíthatná valaki, hogy a halál meg van fogalmazva az átok következő szövegrészletében:

 

 1 Mózes 3,19:

19. Arcod verejtékével edd a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél, mert por vagy és a porba térsz vissza.

 

Csakhogy itt a porba való visszatérés nem külön átokként, hanem a verejtékes munka határidejeként van feltüntetve, mintegy annak jelzéseként, hogy a verejtékes kenyérszerzés nem ideig való, nem egy évre szól, vagy az első gyerek megszüléséig, hanem az ember egészen a haláláig tartó idejére vonatkozik, mert a halál a test porból valósága miatt, amúgy is a földi élet része, hiszen így van megteremtve.

Hangsúlyozom, hogy az átkok nincsenek kellő általánosságban megfogalmazva, hogy ne csak az emberpárra vonatkozóaknak tekintsük, hanem mondjuk egy világméretű beavatkozásnak a teremtésbe. A történet beszél a kígyó sorsáról, Éva nehézségeiről, Ádám verejtékes munkájáról, de korántsem beszél az Édenkerten kívül élő egyéb természetes népek elátkozásáról, a világ átalakításáról, vagy az átkok világméretű kiszélesítéséről. Utódok vonatkozásában is csak a kígyó magva és az asszony magva, nem pedig magvaik közötti ellenségeskedésről tesz említést, de arról már nem, hogy például a verejtékes munka az utódok számára is az Ismeretlen Intelligencia átkaként fog működni. De nem is vehetnénk az átkokat túlságosan nagy, mindenre kiterjedő mértékűeknek, mivel azzal a jó és rossz tudásának megszerzése igen súlyos büntetéssel járt volna, tehát talán jobb lett volna, ha Ádám és Éva mégis aznap inkább meghal, életben hagyásuk mellett az ítélet igazságtalansága pedig a következmények súlyossága miatt az emberpár felelőtlensége miatt erősen kifogásolható lehetne. Szükséges megjegyeznem, hogy a történet alapján ilyen szemlélet nem támasztható alá, mégpedig az áteredő bűn Pál apostolnál megfogalmazott elmélete miatt, amelyet a saját szerkesztésű megváltás elméletének alapvető fontosságú alaptételévé tett, mégis inkább Pál apostol szemlélete terjed biblikus keresztény körökben. A szemlélet hibája nem is egy alapgondolat eltévesztésén, hanem az Édenkert történet eseményeinek sorozatos félreértésein épül fel, de amelyek mindegyike a jó és rossz tudásának jelentőségének, szerepének megértésének, jellegzetességeinek figyelmen kívül hagyásával tud küzdeni csak a fennmaradásáért. A biblikus keresztény írástudás szemlélete szerint az eredendő bűn Ádám engedetlensége, amely miatt vált minden ember halandóvá, Isten büntetéseként.

 

 Róma 5,12:

Annak okáért, miképpen egy ember által jött be a világra a bűn és a bűn által a halál, és akképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek.

 

A bűn áteredésének elvi feltételezése mellett az elmélet maga határozottan megtévesztő, mert a bűn áteredéséről csak egyoldalúan beszél, nem említve meg a szemben álló oldalnak, az erény áteredésének ugyanakkora lehetőségét. Ha a jó és rossz tudásával a bűn minden emberre elhatására gondolunk, ugyanúgy az erény minden emberre elhatására is gondolni kellene, mert az emberpár nem csak a „rossz tudásának fájáról” evett. Ádám és Éva a jó és rossz tudásának fájáról evett, amely tudás képessé tehette őket nem csak a bűnös cselekvésre, de az erényes cselekvésre hasonlóképpen, tehát csak a bűnös cselekvésre való hajlam hangsúlyozásával mindenképp eltorzítjuk a történet értelmezését. A jó és rossz tudása önmagában se nem bűnös, se nem erényes, ugyanis e tudás mellett az ember éppen még nem döntött a cselekvés bűnös vagy erényes volta mellett. Éppen olyan hangsúllyal lehetne beszélni az erényes út választása mellett, mint a bűnös út választása mellett, a tudás pusztán a pontosabb, jobb, helyesebb döntést teszi lehetővé bármelyik eset választása során, nem pedig eleve kényszeríti az egyént a bűnös cselekvésre.

Az áteredés a keresztény szemlélet szerint azért működik, mert az ember természete az engedetlenség eredményeképp megromlott, ami az utódok számára is lehetetlenné tette az engedelmességet, a törvény ideje alatt akadályozta a törvény szerinti életet, vagyis hiányzik minden testtől született embernél az a feltétel az engedelmeskedésre, ami az örök élet megszerzéséhez a kereszténység tanításában egyedül szóba jöhet. Az ember, a keresztény személet szerint, az Édenkert története során „testivé” lett, a bűn a testben kárhoztatható, és ott találta meg lakhelyét:

 

 Róma 7,17-18:

Most azért már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn.

Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom.

 

Csakhogy az Édenkert története nem erről szól, hanem az ember szemeinek megnyílásáról beszél (3,17), nem pedig becsukásáról, megromlásról, vagy valamilyen részének halottá válásáról. Nem beszél az emberi természet torzulásáról, nem beszél bűnről, nem beszél a bűn örökölhetőségéről, ellenkezőleg, az embert a jó és rossz tudásának megszerzésével többre tartja, mint annak előtte volt, és még az Ismeretlen Intelligencia is azt fejezi ki az esetre megjegyzésként, hogy hasonlatos lett az ember őhozzá:

 

 1 Mózes 3,22:

22. És mondta az Úristen: Íme, az ember olyan lett, mint bármelyik közülünk, tudván jót és rosszat

 

Hogy Pál apostol színre lépése előtt sem volt meghatározva a bűn áteredése vagy öröklődése apáról fiúra, bizonyítja, hogy Mózes és a próféták gondolkodásában többször is ennek ellenkezője, a tagadása fogalmazódik meg.

Az 1 Mózes 4,7-ben a bűn emberen kívüli eredetét maga az Ismeretlen Intelligencia állítja, és azt is kijelenti, hogy nincs az ember determinálva az Édenkert története után a bűn szolgálatára:

„Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.”

Az írás szerint tehát nem csak az derül ki, hogy a bűn nem az emberből belülről, nem a hústestből, vagy valamilyen ó-emberi természetéből fakad, hanem az emberen kívülről származik, az ajtó előtt leselkedik és az emberre tart igényt, hanem az is világossá válik, hogy az ember képes fölötte uralmat szerezni, azaz az Édenkert története nem buktatta el örökre az embert, nem tette örökletessé a bűnt. Vagyis Pál apostol tanítása az áteredő bűn Ádámtól való eredeztetésével ellentmondást állít fel Mózes írásaival.

Az 5 Mózes 1,39 alatt szintén maga az Ismeretlen Intelligencia nem tartja öröklődőnek a jó és rossz tudását,:

 „Gyermekeitek pedig, akikről mondtátok, hogy martalékká lesznek és fiaitok, akik ma még nem ismerik a jót és a rosszat, ők mennek oda be, nekik adom, és majd ők veszik birtokukba.”

Éppen az örökletesség hiánya teszi majd feladattá a jó és rossz tudásának átadását nevelés és oktatás formájában minden nemzedék számára.

Ezékiel próféta szintén nem tartja örökletesnek a bűnt, ezért tartja szükségesnek annak kinyilatkoztatását, hogy mindenki saját vétkéért feleljen:

 

 Ezékiel 18,2-4:

Mi dolog, hogy ezt a közbeszédet szoktátok mondani Izráel földjén, mondván: Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele?

Élek én, ezt mondja az Úr Isten, nem lesz többé helye köztetek ennek a közbeszédnek Izráelben.

Íme, minden lélek enyém, úgy az atyának lelke, mint a fiúnak lelke enyém; a mely lélek vétkezik, annak kell meghalni!

 

Pál apostol azon állítása tehát mely a későbbi nemzedékek halálát ítélet eredményének és Ádám bűnének büntetéseként tünteti fel, amely ellen képtelen tenni az ember, csak örökölni képes, ellene mond a korábbi próféták elképzeléseinek is. Ezékiel ellenben a bűn büntetéseként kiszabott halálos ítéletet nem a fiakra terheli, hanem csak arra a bűnösre, aki a törvény ellen halálosan vétkezik, tehát nem minden egyes törvényszegőre.

 

Pál apostol nem gondolt bele, hogy az ember bűnössé válásával az alkotója bűnösnek minősítését is kijelenti, mivel az Édenkert története szerint Ádám a jó és rossz tudásának megszerzésével az Ismeretlen Intelligenciához lett hasonlatos. Ha a történet Ádámot és Évát bűnös természetűnek kezelte volna, ahogyan Pál apostol szerette volna, akkor egyértelműen elhatárolja az Ismeretlen Intelligenciához való hasonlítgatáshoz, ellenkezőleg, éppen az attól való bűnös eltérés, a romlottságának megfogalmazásában szorgoskodott volna. A történet szerint tehát Ádám és Éva természete, állapota nem romlott meg, egyedül alátámasztott változás a történetben az ember állapotát érintően az, hogy több lett a jó és rossz tudásával, nem kevesebb, vagy romlottabb, nem lett félholt sem, sőt ezzel a tudással az Ismeretlen Intelligenciához vált hasonlatossá. Sajnos az Ismeretlen Intelligencia sértődékenysége, hogy mit talált ebben kifogásolni valót, magából a történetből nem derül ki:

 

 1 Mózes 3,17:

Mivelhogy hallgattál feleséged szavára és ettél a fáról melyre nézve megparancsoltam, mondván: Ne egyél arról…

 

A szöveg itt ugyanis nem tartalmaz indoklást, hanem az engedetlenség tényének a megállapítását, amely a tiltás okának indoklása nélkül az értelmetlen, így vak engedelmesség látszatát támasztaná alá. A biblikus keresztény írástudók ki is használják ezt a rövid tömörséggel közölt szövegrészt, szívesen elhanyagolva azt a levegőben lebegő magyarázatot, hogy alátámasztás nélkül az Ismeretlen Intelligencia önkényuralmi rendelkezését fogalmazzák meg, amely mint minden önkényuralmi parancs jellemzőjeként szintén nem szorul indoklásra. Az ilyen vak (indoklás, alátámasztás, értelem nélküli) engedelmesség elvek formálják meg azokat a bűn magyarázatokat, amelyben a bűn egyszerűen az Istennek való engedetlenség fogalma lesz, ahol már nem az a fontos, hogy miben kell engedelmeskedni, hanem az hogy a parancs felülről érkezik. Ám itt nem erről van szó, az indoklás ugyanis benne rejlik a legelőször elhangzott tiltásban, vagyis annak megfogalmazásában, hogy az Ismeretlen Intelligencia nem kívánja az általa formált ember halálát (1 Mózes 2,17), azért tiltja a fáról való gyümölcs megevését, a kialakult helyzetben vélhetően szívesen cserélte le az aznapi halált a különféle személyes átkok megszabásával.

Csak a jó és rossz tudása jelentőségének megértése után sejlik fel, mik lehettek az indítékai és a Mózessel kötött szövetség taglalásával pedig a hátsó szándékai.

 

Nem állíthatjuk, hogy az Ismeretlen Intelligenciának nem volt szándékában az ember jó és rossz tudásához való hozzáférésének a későbbi megengedése, odáig ugyanis a történet nem jutott el. A történetben előbb jutott az ember a jó és rossz tudásához, mint megszületett volna az Ismeretlen Intelligencia részéről a feloldást meghozó döntés. A hozzáférés tiltásának nem végleges voltát tükrözheti az a tény, hogy a jó és rossz tudásának fáját eleve elültette az Édenkertben az egész tervezetet megszülő és a környezetet kialakító Ismeretlen Intelligencia, nyílván nem azzal az értelmetlen szándékkal, hogy örök kísértésként lebegjen az ember szemei előtt, és mindennap azon aggódjon az Ismeretlen Intelligencia, hogy vajon megszegi a parancsát az ember, vagy nem. Mivel a jó és rossz tudásával való rendelkezés egy bizonyos módon nem lehet bűn, mivel az Ismeretlen Intelligencia maga is rendelkezik azzal, nyílván valamiféle állapottól, vagy viszonytól való függésében lehet csak ártalmas, veszélyes a tudása. Ezt a viszonyt feszegettem az előző részekben, ahol a szellem és a lélek világosságától vagy sötétségétől függően másképpen és másképpen működik ez a sajátos tudás, lényegében könnyedén állítható a hamisság és hatalmas hazugságok szolgálatába, az egész szolgálatot jónak, pozitívnak, erkölcsösnek tüntetve fel, és szentségesnek állítva be az ember szemei előtt. Ha az ember előbb jutott volna a megvilágosodás szintjére, mint a jó és rossz tudásának szintjére, a történelmünk másról szólott volna.

A kígyó szerepét elemezve azt kell látnunk, hogy csupán annyit kellett elérnie, hogy az ember birtokba vegye a jó és rossz tudását. Mi a jó és rossz tudásában a különlegesen fontos probléma, ha a jó és rossz tudása önmagában még nem kötelezi az egyént a gonosz cselekvésére? Talán egy fajta lázadást kell mögötte gondolnunk, melyben az ember az Istentől függetlenül akarja a jó és rossz szabályait meghatározni, ezzel Istent fosztani meg a fölötte való uralomtól? Ha megértettük a jó és rossz tudásának helyes működtetésének útját, amely nem minták, szabályok, előírások, törvények betartásán vagy be nem tartásán keresztül választja szét a jót a rossztól, hanem az egyén átéléséinek, szükségének és örömeinek tükrözésére, kifejezésére és így az egyén megértésének eszközeként igen hatásos eszköznek bizonyulhat, akkor a problémát éppen a szabályokhoz, törvényekhez való igazodásban, azaz végső fokon engedelmeskedésben, a hatalom elismerésében kell megállapítanunk. Ádám és Éva az Édenkertben szabadok voltak, az Ismeretlen Intelligencia nem uralkodott felettük, a kertet önálló tevékenységük céljából az emberpár rendelkezésére bocsátotta, a kert őrzésében és művelésében saját hatáskörben tevékenykedhettek. Az egyetlen viszony az emberpár és az Ismeretlen Intelligencia között kimerült a társalgásban, a jó és rossz tudásának fájáról való szakítás tiltása pedig nem engedelmességi próbának, hanem életvédelmi feltételnek van elővezetve. Ha pedig az ember a jó és rossz tudásával rendelkezve, de az igazság ismeretét sem nem birtokolva, sem nem értve próbálja alkalmazni, akkor a jót és rosszat külső szempontokból levezetve, azaz cselekvését mintáktól, szabályoktól, parancsoktól függővé téve saját magát helyezi olyan helyzetbe, mellyel feladja a függetlenségét. A jó és rossz tudásán keresztül az értetlen, tudatlan ember könnyedén függő helyzetbe hozható. Nem az volt tehát a probléma az Édenkertben, hogy fellázadt az ember az isteni hatalom ellen, hanem az, hogy elveszítette a természetes szabadságát, és a jó és rossz tudásán keresztül manipulálható értékekkel, szabályokkal és mintákkal függő helyzetbe, végső soron egy újonnan született eszközön keresztül szolgasorba taszítható lett. Ezt hívjuk majd később nevelésnek, engedelmeskedésnek, alkalmazkodásnak, tehát meghatározott szabályokkal kialakított erkölcsi, gazdasági, politikai, jogi, vallási értékrendek alkalmazásának. Az olló az között, hogy az egyén egyik oldalon nem ismeri az igazságot és rendelkezik a jó és rossz tudásának képességével másik oldalon pedig rendelkezik az igazság ismeretével és ettől függően tesz különbséget jó és rossz között, olyan szélesre nyílhat, hogy az egyén kihasználására, kiszolgáltatottságára igen komoly lehetőségek nyílnak. Ezt a folyamatot fogja kiválóan ábrázolni Mózes írásai az Édenkerttől elindulva az Ígéret Földjének megszerzéséig, melynek eredményeképp nem egy ember, de egy egész nép lesz szolgasorba taszítva az Ismeretlen Intelligencia törvényeinek való engedelmeskedésen keresztül.

 

Az átkok értelmezésében nem a világ megrontását, a teremtés átok alá vetését kell látnunk, ahogyan ezt keresztény írástudók szeretik feltüntetni. Az átkok az ember terheinek olyan forrását próbálják meghatározni, amelyek kapcsolatba hozhatóak a jó és rossz tudásával, gyakorlatilag annak alkalmazásával előidézhetőek, vagy amelyek segítségével az ember a jó és rossz tudásával alkotott szabályok alá vethető lesz. Ha a magántulajdon nem más, mint a jó és rossz tudásával szabályozott egyéni cselekvés hatókörének területe, akkor a verejtékes munka a birtoklásra kerülő javak felhalmozásának a kényszere, valamint a terhe. A női epekedés – ami kiszolgáltatottságának az eredménye - és az asszonyon való uralkodás szintén tulajdon kérdés, amelyben a férfi a nőt – a hozzá tartozó, hozzá kapcsolható birtokkal vagy hozománnyal – saját tulajdonba veszi, a birtokos a férj, és a két félnek összevont birtokán való egyedüli döntéshozó a férfi. A monogámia így nem természetes, nem szerelemből, nem Istentől eredő viszony, hanem a birtokláson alapuló jogi viszony a férfi és a nő között, amelyben a hierarchia lépcsőjének első foka biztosított, és a birtokolt vagyon valamint a jó és rossz tudásával kialakított értékrend és az abban való eligazodás szabályai öröklésének apáról fiúra szálló rendszere megalapozódott. A monogám család az a sejt, amelyre később egy hierarchiai berendezés épülhet, és a hatalom intézményei kialakulhatnak. A kígyó magva és az asszony magva közötti ellenségeskedés a családi önvédelem – ahol a szülők által képviselt jó és rossz tudásának, általában hierarchikus értékrendszerek nézetei uralkodnak - és a világ – ahol nem a szülők nézetei az urak - közötti harc szimbólumát vetíti előre. A viselősség fájdalmainak növekedése, az emberi fej nagyságának megnövekedése miatt kézenfekvő. A nagyobb fájdalmat ugyanis csak a születendő gyermek feje okozza, ez átvitt értelemben a nevelési problémákat is tükrözheti, melyben a gyermeknek a szülők szerinti „önfejűsége” mindig a gyermek problémáinak fájdalmasabb viselését jelentheti. Más nyelven a gyerek jó és rossz közötti különbségtételre való nevelése a gyerekkel való konfliktus közben az anya terhének, annak elviselésének a gyötrelmeit növelheti. A föld terméketlenné változtatása igazi beavatkozásnak tűnik, de itt nem másról van szó, mint pusztításról, tehát az olyan jellegű beavatkozásról látunk bizonyságot, amely ennek az Ismeretlen Intelligenciának jellemzően a képességében rejlik, ezt mai tudományos eredményeken keresztül bármilyen mesterséges, technikai eszközzel mi is előidézhetjük, mégsem hívjuk magunkat Úristennek tőle. A föld terméketlenségének előidézési szándéka mögött meghúzódó érdek az ember létfeltételeinek különleges megszorítása, amellyel a biztonságra való törekvéssel párhuzamosan a felhalmozásra, a javak bőségesebb előállítására, tehát a munkaeszközök és munkavégzés fejlesztésére kényszeríthető.

 

Ne menjünk el szó nélkül az örök élet fája előtt. Mivel az Édenkert tervezete kifejezetten az Ismeretlen Intelligencia műve, az örök élet fája mögött sem egy valódi örök élet gondolata sejlik. Ma már képesek vagyunk elképzelni olyan technológiát, amellyel az ember testi mivoltában eltöltött ideje hosszabb – esetleg tetszőleges - tartamra nyújtható, az örök élet fája is egy olyan technológiát képviselhet, amellyel az egyén testi élete korlátozás nélküli időre húzható. Az első fejezet és természet rendjének vizsgálata szerint a Teremtő Isten általában a teremtett lényeket nem örök életre tervezte ebben a világban, hanem záros időtartamra, a természettel és a környezettel való szoros kölcsönhatásban. Az ember esetében a lelki és szellemi fejlődése mellett a testi élet pusztán egy szakasz kellene, hogy legyen, amelyből a továbblépést éppen a test levetése, az evilági működés test által megszabott módjának befejezése, más szóval a halál jelentheti. Jézus ezt úgy fogalmazta meg, hogy az örök élet szempontjából a test nem használ semmit, a test ugyan elveszhet, de az egyén az örök életre megmaradhat:

 

 Máté 10,28:

És ne féljetek azoktól, a kik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik

 János 5,24:

Bizony, bizony mondom néktek, hogy a ki az én beszédemet hallja és hisz annak, a ki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre.

 János 4,14:

Valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz õ benne.

 János 6,27:

Munkálkodjatok ne az eledelért, a mely elvész, hanem az eledelért, a mely megmarad az örök életre

 János 6,51:

Én vagyok amaz élő kenyér, a mely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké.

 

Jézus alapján immár tehetünk különbséget lelki és szellemi örök élet, valamint testben folytatott korlátozás nélküli élettartam között. A kenyér és a víz olyan mennyei eredetű dolgok szimbólumai, amelyek az örök élet Jézus által vélt folytatásának a feltételei, nem pedig a testi élet folytatásának a kinyújtása a végtelenbe, amelyet Jézus elképzelésével szemben, a fizikailag ültethető, földből táplálkozó, földi eredetű, örök életet adó fa esetében, az Ismeretlen Intelligencia tervezetében különleges szerepét jelenthette volna. A szellem és a lélek az ember olyan területének megjelölése, amely Jézus szerint átmehet a halállal záródó életből az örök életbe, ezek a területek a mennyei Atyától erednek, nem a földből táplálkoznak, jellemző vonásuk hogy megelevenítőek és élőek. A test Jézus elképzelésében csupán az ember ezen a világon való működésének, cselekvésének feltételét, lehetőségét biztosítja, az örök élet szempontjából inkább a mennyei eredetű víznek és kenyérnek van jelentősége, mint az elveszendő eledellel fenntartható testnek. Ha az örök élet fája az Édenkertben inkább a test biológiai működésének korlátozás nélküli meghosszabbításának egy általunk – még – ismeretlen technológiai lehetősége, akkor valójában a szellem és lélek test általi megkötésének korlátozás nélküli meghosszabbításának lehet az eszköze. A fa jellege, földi kötöttsége, és birtokosának képességei, szándékai alapján az Édenkert tervezet inkább a technológiai megoldással hosszabbítható élet mellett állhatott, ezért kellett fizikailag helyhez kötött fát elültetni. A lélek és szellem szerinti örök élet elevensége vélhetően sokkal nehezebben érthető egy olyan korlátozások alapján gondolkodó embernek, aki előtt a lélek és szellem dolgai és tevékenysége alapjaiban ismeretlenek.

 

Összefoglalva, az Édenkert-tervezet az emberiség történetében egy olyan pont, amelyben manipulatív módon használódik ki a jó és rossz tudásának eszközzé válása és az emberi tudatlanság között húzódó szakadék az emberek feletti hatalom megszerzésének irányában. A háttérben tevékenykedő Ismeretlen Intelligencia nem azonosítható azzal az élő Istennel, akiről Jézus, mint mennyei Atya beszél, és akit Lélekként és Szellemként mutat be, aki szeretettel van az ember felé, nem törekszik a szabadságának megfosztására, az ember életének fennmaradásáért, egészségéért, felvilágosodásáért küzd. Az Ismeretlen Intelligencia szándékai hatalom irányultságú, megfélemlítéssel és pusztítással hat, inkább technikai beavatkozásokkal ér el hatást, és különleges módszere pedig a jó és rossz tudásának manipulálása. Az Ismeretlen Intelligencia jól meghatározható technikai fölénye helyezi a korabeli ember előtt olyan szintre, hogy az istenként tekint fel rá, és mint istenség, a mindenhatóság, az emberfeletti hatalom kizárólagos letéteményesének tüntetheti fel magát.

Mondok egy hasonlatot Jézus beszédeiből kölcsönözve: Hasonlatos a teremtés a szántóföldhöz, amelybe a szántóvető jó búzát vetett, de mikor pihenni tért, eljött az ellensége és konkolyt vetett a búza közé, azután pedig elment. A szántóföld a világ, a szántóvető az Isten, a búza az Isten teremtett emberisége, az ellenség az Ismeretlen Intelligencia, a konkoly pedig az ellenség által manipulált ember.

 

 Máté 13,24-29:

Más példázatot is adott eléjük, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, a ki az ő földébe jó magot vetett;

De mikor az emberek elaludtak, eljött az ő ellensége és konkolyt vetett a búza közé, azután pedig elment.

Mikor pedig felnövekedett a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszott a konkoly is.

A gazda szolgái pedig előállván, azt mondták néki: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél-e a te földedbe? Honnan van azért benne a konkoly?

Ő pedig azt mondta nékik: Valamely ellenség cselekedte azt. A szolgák pedig megkérdezték: Akarod-e tehát, hogy elmenvén, összeszedjük azokat?

Ő pedig monda: Nem. Mert a mikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok.